Nagy elbeszélések II. / Epika I. 2016. október 11.

Diskurzusanalízis A diskurzus definíciója: Beszédrend – az életet összerendező nyelviség, amelyen keresztül a világot szemléljük Michel Foucault: olyan történeti vizsgálatokat kezdeményezett, amelyek szövegeket átfogó struktúrákra irányult Nemcsak nyelvi formáknak, hanem egyéb kulturális szimbolizációknak is jelentést kell tulajdonítani (ruházat, építészet stb.)

Diskurzusanalízis II. A diskurzusok szinkron és diakrón vizsgálhatók Szinkron: Foucault: A szavak és a dolgok (1966) – különböző egyidejű diszkurzusből egy korszakprofil rajzolódhat ki – az episztémé fogalma: kognitív elrendezési séma, amely alapján egy elrendeződik egy kor hétköznapi és tudományos tudása

Diskurzusanalízis III. Diakron: Foucault: Felügyelet és büntetés; A klinikai orvoslás története; A szexualitás története I-III. – pl. a bolondság története: 1. középkor: szent (metafora) 2. kora újkor: bűnöző (metonímia) 3. XIX.sz.: beteg (szinekdoché) 4. Freud: a mi tükrünk (irónia) Fontos, hogy a diskurzusok ellentétpárokra épülnek: normális-abnormális, igaz-hamis, stb.

Szubjektum a posztmodernben A foucault-i archeológia: a diskurzusok posztmodern leírása, ahol a tudás előfeltételei az érdekesek, nem az egyének tudatossága A karteziánus én tagadása (nincs a lét mögött rendezett értelem, sem egy transzcendens szubjektum) – a szubjektum középpont nélküli, a diskurzus terméke

Szubjektum a posztmodernben II. Tehát nincs egységes szubjektum, így szubjektum-elmélet sem Van egyén, egyes ember, de a szubjektum nem egy központon át teremtett, sokkal inkább reakció – a pszichoanalízis már megelőlegezte ezt (hármas nárcisztikus trauma) A személy állandóan változó lesz

Irodalom és diskurzusanalízis Az identitás narratív lesz – nem fontos a szerző Foucault: eredetileg az irodalmat ellen-diskurzusnak gondolta, majd úgy vélte, hogy egyszerre több diskurzusnak is teret tud adni A diskurzusokat szociális erőviszonyok, hatalmak generálják, de egyben részei is ennek (jó példa erre a kánonképződés)

Epika I.

Próza – a valós, a fiktív és az imaginárius Wolfgang Iser (1993): nem használható a fikcionális szövegek leírásánál a fiktív-valós szembeállítás A fikcionálás határátlépés: a diffúzból (az álmodozásokból) a meghatározott felé mozdul el az imaginárius, azaz a reális felé Másik irányú határátlépés: a megismételt reális esemény irrealizálódik

A fiktív, a valós és az imaginárius „1. feltételt biztosítanak a már megformált világ átformálásához 2. lehetővé teszik egy még formátlan világ megértését 3. megnyitják egy ilyen esemény megtapasztalhatóságát”

Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás A szövegolvasás alapalakzata a prosopopeia (prosopon poiein=arcot, maszkot adni valakinek) – eddig leginkább a megszemélyesítés/antropomorfizáció kapcsán találkozhattunk vele Az önéletírás másik koncepciója: Lejeune „önéletrajzi paktuma”

Genette: Transztextualitás Az intertextualitás fogalmát Julia Kristeva alkotta meg 1966-ban Bahtyin nyomán Genette öt kategóriát különböztet meg: 1. intertextualitás 2. paratextusok 3. metatextusok 4. architextusok 5. hypotextus és hypertextus (Odüsszeia viszonya Joyce Ulysses-éhez és Vergilius Aeneis-éhez)

Az intertextualitás funkciótörténeti modellje (Kulcsár-Szabó Zoltán) Integratív intertextualitás: a régiség irodalmát jellemezte, a szövegek egymást idézik, de azért, hogy ezzel ugyanahhoz a közösséghez tartozzanak Identitás-elvű intertextualitás: romantikától, s főleg a klasszikus modernre jellemző: új értelem létrehozása a korábbi szöveghez képest Dinamikus intertextualitás: posztmodern tapasztalat – a szövegek eleve benne állnak egy szöveguniverzumban, óhatatlanul idéznek

Narratopoétikai alapvetések Alapvető megkülönböztetés elbeszélt történet és az elbeszélés (mikéntje) között (fabula és szüzsé) Fontos fogalom a kronotoposz: idő és tér egysége a regényben (Bahtyin) Nem azonosítható az empirikus szerző, az implicit szerző és az elbeszélő – még az önéletrajzban sem

Nézőpontok az epikában Vannak kézenfekvő különbségek: az elbeszélt világon kívül álló elbeszélő (auktoriális elbeszélő) E/3-ban, az én-elbeszélő E/1-ben beszél Csak az epika műnemére jellemző viszont, hogy a beszélőtől független személy kimondatlan gondolatai, érzései, percepciói ábrázolhatók

Alapfogalmak (Dorrit Cohn) Pszicho-narráció: az elbeszélő beszél szereplőjének tudati folyamatairól (E/3.) Idézett monológ: a szereplő saját mentális megnyilatkozása (E/1.) Elbeszélt monológ: a szereplő mentális megnyilatkozása a narrátor szövegének képében (E/3.)