Statisztika, térkép, múzeum (Statistică, hartă, muzeu)

  Három olyan hatalmi intézményről van szó, amelyek léteztek ugyan azelőtt is, de amelyek együttese először igen nagy hatékonysággal a nemzetállamot – jobban mondva az állam felügyelte nemzetépítést – szolgálta. Az elképzelések kiindulópontok, de csak elképzelésekkel nem lehet államot működtetni, adóztatni és hadsereget fenntartani. Meg kell számolni, meg kategóriák szerint csoportosítani kell a nemzet tagjait, így egy mennyiségi és minőségi összegzést kell létrehozni, ami a gyakorlati lépések tervezéséhez és megtételéhez felette szükséges. ?

A törekvés első pillanattól a teljesség és az egyértelműség, vagyis az, hogy mindenkit összeszámoljanak, és mindenkit kategorizáljanak. Az első talán egy kicsivel egyszerűbb, ez utóbbi már-már megvalósíthatatlanul bonyolult feladat. Mindenkit össze lehet számolni, akit az állami adminisztráció születése óta nyilvántart, követ (de akik ebből a rendszerből kicsúsznak, például a nomád életformát élő csoportokat már nem). A kategorizációk azonban népszámlálásról-népszámlálásra változnak – mivel változnak a kategorizáció szempontjai, valamint összetettebb lesz az a valóság, amelyet be kell fogni a kategóriarendszernek. Ha nem lehet pontos – akkor mégis, miért roppant fontos a népszámlálás

A mesterséges kategorizáció önbeteljesítő jóslatként működve, idővel valósággá válik. Kialakultak azok a nemzeti intézmények – a bíróság, hadsereg, iskolák, börtönök, klinikák – amelyek működésükbe beépítették, használták a kialakított kategorizációt, így az a lakosság, amely ezeken az intézményeken átáramlott, át kellett hogy vegye az elképzelések szerint, szorgos bürokraták munkája nyomán egyre inkább megszilárduló tulajdonításokat.

Igen fontos volt a média (először a napilapok, majd a két világháború között a rádió) valóságtükröző és valóságalakító szerepe. Az elképzelések a sok ismételgetés és nem kevés kényszerítés után valós társadalmi tartalommá transzformálódtak. A szocialista államban munkások, parasztok és értelmiségiek éltek, nem volt helye például a munkanélkülieknek vagy vándorkereskedőknek.

A térkép szóösszetétel fontosabb eleme témánk szempontjából a kép A térkép szóösszetétel fontosabb eleme témánk szempontjából a kép. Milyen kép (milyen előfeltétel) élt azokban, akik a nemzeti teret elképzelték, és hogyan tudták ezt a képet tárgyiasítani? Andersen 19. század végi sziámi térképekről beszél – arról a két fajtáról, amelyet a királyságban használtak. Az egyik a szent teret ábrázolta. Egy függőleges tengely mentén látható volt a földöntúli mennyországok és földalatti poklok sorozata. Ezt a térképet is lehetett utazáshoz használni, de ez a megváltás fele tartó utazás volt. A másik térkép gyakorlati célokra készült: a katonai portyák szervezőinek, a part mentén hajózó kapitányoknak az igényeit próbálta kielégíteni. Ezeknek az volt a sajátossága, hogy kölönböző, helyi perspektívákat alkalmaztak, nem egy összefüggő egészet alkottak. Mindkét térképnek sajátossága volt, hogy nem jelölt határokat.

Az európai térképek számára természetesen más térképzetek szolgáltak kiindulópontul. Mercator térképei előtt nem volt egységes térképzet és térkép Európában sem. Az igazi forradalmi újítást azonban a földgömb fokokra, szélességi és hosszúsági körökre való felosztása jelentette. Ez ugyanis egyből láthatóvá tette az ,,ismert" és az ,,ismeretlen" földrészeket, kijelölte a feladatokat: el kell hajózni a föld felszínére húzott mesterséges háló azon kockáiba, amelyek még ismeretlenek, és fel kell fedezni azokat.

Ez a behálózott földgömb egyben Európa uralmi vágyainak és hódítási céljainak a dokumentuma is volt. Ami követkeszett, az már csak a technikai lépések sorozata volt: földmérők szálltak ki a világ távoli sarkaiban, és elkészítették a szabályszerű, katonai expedíciókra és gyarmati államok meghódítására kiválóan alkalmas térképeket. Innen már csak egy ugrás, hogy a gyarmatosító hatalmak meghúzták a találkozási felületeken a határokat, majd a gyarmati sorból felszabaduló államok ebben a megszilárdult keretben találták magukat- jobban mondva ebben a keretben kellett kitalálják magukat..

A harmadik elem a múzeum A harmadik elem a múzeum. Anderson azért sorolja a múzeumot a népszámlálás és a térkép mellé, mert ez a nemzetállam harmadik, mélységesen politikai indittatású valóságalakító szerkezete. A Nyugat , mint az emberi civilizáció legméltóbb örököse és legfejlettebb őrzője, már a 18. század végétől más földrészek, más kultúrák kincseit is ,,magához vette" és múzeumaiban kiállította.

A múzeumok a gyarmattartó hatalom (politikai-katonai-civilizációs) fölényének bizonyítékaiként jöttek létre és működtek. Megteremtették az egybehordott tárgyakból a kiállításokon az uralt népeknek, civilizációknak, az időnek azt a Rendjét, amely világképüket mutatta és (például az oktatásban szerepet vállalva) fenntartotta.

A gyarmatokon a múzeumok elterjedése együttjárt a ,,nemzeti ébredéssel". Régészeti feltárások anyagai, népművészet került be ezekbe a szerkezetekbe, hogy utóbb, a felszabadulás után a saját Rendet, nemzetük képét megkonstruálhassák a segítségükkel.

Anderson ,,politikai múzeumosítás"-nak nevezi ezt a mozzanatot. Ez a típusú múzeum már az örökségesítés, az örökség kultivációjának az intézménye.

,, (az örökség köznép szintjén jelentkező nyilvánvaló jellegének) egyik tanulságos bizonyítéka az a nemzeti történelem eseményeit ábrázoló festménysorozat, amit az indonéz Oktatási Minisztérium rendelt meg az 1950-es években. A festmények rendeltetése az volt, hogy tömegméretben nyomtassák és terjesszék őket, az alsó fokú iskolarendszeren keresztül; az indonéz fiataloknak látniuk kellett az osztálytermük falán – mindenütt – országuk múltjának vizuális ábrázolását. A háttér jórészt – előre sejthetően – a 20. száad eleji kommerciális művészet szentimentális-naturalista stílusát követte, az emberi alakokat pedig vagy a gyarmati kori múzeumok körképeiről vagy a népszerű wayang orang áltörténelmi népi színművekből vették. A sorozat legérdekesebb darabja azonban az volt, amelyik Borobudurt mutatta be a gyerekeknek. Ez a lenyűgöző műemlék a 504 Buddha-ábrázolással, az 1460 képes és 1212 díszítő kő domborművel igazából az ősi jávai szobrászat csodálatos tárháza. A körültekintő művész azonban ezt a csodát – tanulságos torzítással – a 9. század fénykorában képzeli el. A Borobudurt tökéletesen fehéren festi meg, szobornak nyoma sincs. Szépen nyírt gyep és rendezett, fasorral övezett országutak veszik körül, és egyetlen embert se látni. Azt is mondhatnánk, hogy ez az üresség a kortárs muzulmán festő bizonytalanságát szemlélteti az ősi buddhista valósággal szemben. Én azonban arra gyanakszom, hogy itt valójában a gyarmati régészet öntudatlan, egyenes ágú leszármazottjával találkozunk: Borobudurral mint az állam uralkodói jelvényével és mint ,,magától értetődő" emblémával. Egy olyan Borobudurral, mely egyre erőteljesebb jele a nemzeti önazonosságnak, mivel az egyforma Borobudurok végtelen sorozatán keresztül mindenki tudatossá válik annak elhelyezkedésével kapcsolatban." (Anderson 2006:153.)

Skót tartan, Borobudur, Európa és Indonézia – a modellek és a gyakorlatok már ugyanazok.

Turisztikai vállalkozások. Múzeum (Instituţiile turismului, în special: muzeul)

A múzeumok létrehozása egy domináns korszellemen, hiten alapul: ha az embernek sikerül rendezni, rendet tartani, a rend értelmét megteremteni az őt körülvevő tárgyak között és az őt körülvevő tárgyakkal kapcsolatban, akkor ezzel uralni tudja a világot is – ami el is várható a teremtés koronájától, egy racionális és szuverén lénytől, vagy ennek szuverén módon szerveződő csoportjaitól. A

A múzeumok a gazdaság taylorista munkamegosztásának, a fordista futószalagnak a kulturális párjai. És úgy tűnik, abban is egymás rokonai, hogy a múzeum, a maga szigorú taxonómikus törekvéseivel, szintén elidegenedést szül. Noha célja a valóság reprezentálva-bemutatása, inkább a reprezentáció marad, a valóság egyre halványabban van jelen. A tárgyak és tárgyegyüttesek, az ezeket használó emberek új kölcsönhatásokba kerülnek, új és új jelentéseket alkotnak – ezekhez képest a múzeumok poros relikviák örzőivé válnak. Ezen változtatni kellett, és az egyik eredmény: az antropologizált múzeum.

,,Korábban a tárgyak múzeumba kerülésének soklépcsős folyamatát az határozta meg, hogy átesnek-e a kanonizált értékrend szűrőjén, majd az irányította őket a szakgyűjteményi elhelyezés felé, hogy miként voltak a rendszerbe illeszthetőek. A közelmúlt ezt a kettős szelekciót relativizálta. Lényegesen kitágította, gyakorlatilag végtelenre nyitotta a múzeumi elhelyezésre pályázó tárgyak körét, s azokat lehetőleg minél kevésbé lokalizálja klasszifikációs tekintetben. Ebben az összetettségüket, a minden mással való összefüggésüket domborítja ki, virtuálisan megsokszorozza őket, hogy egyszerre több gyűjteményi egységbe legyenek besorolhatóak és több kontextusba bemutathatóak.

A múzeum szervező elve egyre inkább az emberközpontúság lesz. Nem a világon és tárgyan uralkodó emberé, hanem az azokkal számtalan formációban együtt élő, s ennek a történetileg különböző és a jelenbe nyúló változatait a maga teremtette múzeumokban bemutató emberé. A múzeum fő témája az ember és a környezetének tárgyai között húzódó, igen összetett viszony. Ha a dolgokat és a tárgyakat életvilágukba visszahelyezni nem is tudjuk, a múzeum küldetése egyre inkább a köztük és az ember közötti kétirányú kapcsolat elemzése. A tárgy csak ürügy, alkalom lesz az emberi élet rétegzettségének megidézésére. A tárgyakat az emberi használat és elsajátítás szemüvegén keresztül nézzük, az embernek pedig a bemutatott tárgyai tartanak tükört. A tárgyaira felsőbbséggel lenéző, azok utólagos, múzeumi életét manipuláló ember helyett ez a dolgokhoz és a jelenségekhez való viszonyát önkritikusan értelmező ember magatartása. Ennek lett helyszíne az ,,antropologizált" múzeum, gyökeresen megváltoztatva a közgyűjteményi tevékenységet." (Ébli 2005:16.)

A múzeumot sokan még mindig a rögzített jelentések tárházaként képzelik el, pedig az már ,,kommunikációs üzem": a jelentéstermelés helye. A minta ezúttal Amerika, az ottani szervezési feltételek, pénzügyi keretek. Az amerikai magánmúzeumok, vagy az európai államilag támogatott múzeumok helyzete nem különbözik lényegesen. Állandóan lobbizni, alkudozni, komprmisszumokat keresni kell ahhoz, hogy fennmaradhassanak, fejlődhessenek.

Csak a partnerek másak: Európában az állami bürökraták, Amerikában a magánfinanszírozók – vállalatok, magánszemélyek. Az már jelentős különbség, hogy mivel sokkal több a partner, Amerikában sokkal fontosabb az, hogy amellett, hogy szakmailag pontosan kijelöljék, jól is kommunikálják a célokat. Az amerikai múzeumok PR-központúak.

Az amerikai, inkább művészeti, mint természettudományi jellegű múzeumok partnerkapcsolatainak (finanszírozókkal való kapcsolatainak) négy alapjellemzője (Ébli 2005:123-124.) Minél magasabb egy műtárgy ára, megszerzésének annál nagyobb a reklámértéke a múzeum, s a presztizsértéke az ezt finanszírozó személy vagy cég számára. A múzeumnak adott pénz közgazdasági értelemben luxusjószág: az hogy drága, garanciát jelent arra, hogy mint adományozó másokat megelőzök, kitüntetett helyzetbe kerülök. Az összeget tehát nem a múzeum kapja elsősorban, hanem az adományozó vásárolja meg vele a nyilvánosságban a különlegesség státusát (distinction). Kétes eredetű vagyonok tulajdonosainak az adományozás a morális felmentés lehetőségét kínálja.

A múzeum tőkéje, amit konvertálni tud: a közszereplés (publicity) biztosítása. Akik múzeumot támogatnak, azok médiában, nyilvános tereken jelenhetnek meg. Sajátos vonás, hogy ha nagy értékű épületadományokat kapnak, akkor ezzel együtt azt a feladatot is vállalják a múzeumok, hogy előteremtik a fenntartás költégeit. Mit tehetnének? Elárusítóhelyeket, éttermeket nyitnak az épületben, a kiállítóterületek mellett. Ez egyfajta árukapcsolásra kényszeríti őket, és a múzeumlátogatók nem is tudják, hogy amikor megveszik a belépőjegyet, hogy a kiállítás élményéhez a pláza-jellegű fogyasztás élménye is társulni fog.

Azért lehetséges nagyméretű múzeumi ingatlanfejlesztés, mert a városi vezetés általában alacsony bérlési, vásárlási díjakat szab ki a turizmus fellendülésének reményében. Magángyűjtemények öröklése könnyebb, jelentős adócsökkentéssel jár, ha egy részt közcélra (múzeumnak) felajánlanak. Két képet elajándékoznak, hogy 98-at megmenthessenek. Az adományszerzés során ígéret történik a szerzemény utaztatására, és közben az adományozó reklémozására.

Úgy kell pozícionálni a kiállításokat és állomány-gyarapító vásárlásokat, hogy azok minél szélesebb tábornak megfeleljenek: ígényesek legyenek az akadémiai szféra számára, közérthetőek a látogatók számára, látványosak a média számára, vonzóak a finanszírozók ízlésének. A minden oldalról jövö elismerést és kritikát kell kiegyensúlyozni, és úgy dolgozni, hogy az imázs összességében folyamatosan javuljon. Tudni kell, hogy az utóbbi időben cégek is jelentős műgyűjtőkké váltak, hosszabb távon is együttműködnek a múzeummal. Például saját épületükben a kiállításoknak rendszeresen helyszínt és anyagi hátteret biztosítanak.

Abba, hogy adott támogatásért milyen kiállítást szeretne, kevés vállalat szól közvetlenül bele. De minden cég számára egyértelmű, hogy a kultúrára fordított pénz nekik PR-ben hasznosítható gesztusként kell megtérüljön. Ezért válogatnak, és szakmailag igényes, ám egyúttal jól emészthető, adott társadalmi értékeket igenlő, s a kívánt, kiválasztott célcsoportot megszólító kiállításokat támogatnak.

A mai kiállítások tervezési szakaszának döntő kérdése (akárcsak a médiában): bejön-e annyi látogató, amennyit egy vállalat megfelelő reklámközönségnek talál ahhoz, hogy támogassa a bemutatót. Ebben a nagyüzemi szerkezetben a látogató kooptálódik (közvetlenül) a kulturális fogyasztásnak egy mélységesen ,,establishment" fajtájába, s (közvetve) az általánosabb fogyasztói kultúrába, amelyben a termékek nyereségessége eleve úgy kalkulálódik, hogy a ,,szelíd meggyőződés", a ,,non-profit szponzorálás" költségeit is tulajdonképpen a vásárló fizesse meg.

Igen megszívlelendő és tanulságos jelenség, hogy ezek a múzeumok: az erkölcsi megbízhatóság ,,bankjai"! Amerikában a lehetőleg szakmai szempontok szerint működő múzeumot a változó külső körülményektől való minél nagyobb anyagi és szerevezeti függetlenség segíti legjobban. Ezért az alku során világos feltételeket szabnak, és cserébe az intézménynek a fenntartói és a használói felé valóban átláthatóan, közhasznúan kell működnie. Függetlenséget és önállóságot ugyanis csak az tud kivívni, aki bizonyítja, hogy felelősen él az adományokkal, a köszhasznúsággal, és hosszabb időtávon halmozza azt..

Az ilyen kulturális vállalkozás egyre inkább az információ-társadalom kívánalmaihoz igazodik: a tárgyak mellé adatokat, megfigyeléseket, a tárgyak jelentéseit kell begyűjteni és ,,raktározni". Ha mindezt jól végzi, akkor a legnagyobb értéke a (márka)nevéhez kapcsolódó goodwill.