Hegel (1770-1831) rendszerfilozófiája

Az ifjú Hegel: lelkesedés a francia forradalom eszméiért (szabadság, egyenlőség, testvériség); a görög kultúra és a poliszdemokrácia mint pozitív példa: a görög polgár mint autonóm (szabad), harmonikus személyiség; „természetes” és „pozitív” (intézményesült, dogmatikus) vallás szembeállítása. a modern civilizáció bírálata: intézményektől áthatott társadalom; emberek közötti „elidegenült” viszonyok; szétforgácsolt, „boldogtalan tudatú” ember.

Az érett Hegel: Jénai egyetem: első jelentős mű: A szellem fenomenológiája (1807): a hagyományos metafizika bírálata; dialektikus szemlélet, illetve módszer: a lézőket a maguk változékonyságában, folyamatában, mozgásában, ellentmondásaikban vizsgálja. A mechanikus, sematikus szemlélet elvetése: „Igaz az egész”. Heidelbergi egyetem: A filozófiai tudományok enciklopédiája (1817): ebben fejti ki rendszerfilozófiáját. Berlini egyetem (1818-1831): Poroszország vezető filozófusa; előadások filozófiatörténetről, művészetfilozófiáról, történelemfilozófiáról, jogfilozófiáról, vallásfilozófiáról.

Hegel filozófiai rendszere A természet és a társadalom teljes világát az abszolút Szellem történeteként fogja fel. Dialektikus módszer alkalmazása: tézis, antitézis, szintézis dialektikus fejlődésfolyamataként ábrázolja a világot. Rendszerének részei: Logika: a szellem magábanvaló (an-sich-sein) létéről szól; a szellem mint elvont, absztrakt létező. Természetfilozófia: az eszme önmaga ellentétébe csap át, „elmerül” a természetben; a korabeli természettudományok eredményeinek filozófiai szintézise. A szellem filozófiája: a szellem „visszatér” a természetből az emberi léthez, ráébred szellem voltára. Szubjektív szellem tana: az ember antropológiai-pszichológiai jellemzői. Objektív szellem tana: a társadalmi viszonyok, intézmények, állam stb. fejlődésének leírása. Abszolút szellem tana: a kultúra három formája: művészet, vallás, filozófia.

Hegel történelemfilozófiája Egységes szemlélettel tekinti át a történelmet: a világtörténelem egy fejlődésfolyamat; a szabadság fogalmának kiteljesedése, megvalósulása. Az emberiség történetében egyetemes ésszerűség működik (teleologikus felfogás): „Ami ésszerű, az valóságos, s ami valóságos, az ésszerű”: látszólagos ellentmondás: a valóság látszatra kaotikus, akik viszont mélyebbre tekintenek,azoknak a látszat mögött feltárul azoknak az eszméknek a működése, amelyek a valóság szükségszerű elemeit jelentik.

A történelem menetét törvényszerűségek, szükségszerűségek határozzák meg. Szabadság és szükségszerűség dialektikája: a szabadság lényegében a felismert szükségszerűségen alapul; a filozófia kibékít a valósággal. Az „ész csele”: az egyes egyén (individuum) cselekvéseit az egyénekre jellemző vágyak, indulatok, törekvések, célkitűzések szabják meg; az individuum nincs tudatában tetteinek történelmi következményeivel, ugyanakkor egészében mégis egy törvényszerű folyamat részévé válik. Világtörténelmi egyének, nagy történelmi személyiségek: ők azok, akik képesek felismerni a történelmi szükségszerűségeket, s ennek jegyében cselekednek.

A világtörténelem tartalma: a szabadság tudatában való haladás. A fejlődés szakaszai: Ókori kelet: a szabadság eszméjét még igazából nem ismerik; csak egy ember, a despota (korlátlan uralkodó) szabad; az emberiség gyermekkora. Antik korszak: néhány ember szabadsága: görög világ: az emberiség ifjúkora; római világ: az emberiség férfikora. Keresztény-germán világ: megjelenik minden ember szabadságának eszméje; az emberiség érett kora. A fejlődés csúcspontja (a „történelem vége”): a polgári alkotmányos állam kialakulása és elterjedése.

Hegel művészetfilozófiája Hegel életében nem jelent meg a rendszeresztétikája, halála után egyik tanítványa (Hotho) Hegel előadásain készített előadásjegyzeteiből állította össze. Többféle változat létezik. Szemléletére jellemző a történetiség: a művészeti formákat történeti fejlődésükben tekinti át. Átfogó rendszeresztétika: Általános rész: a szépről, a művészetről, a műalkotásokról és a művészetek történeti formáiról. Különös rész: az egyes művészeti ágak jellemzése.

A művészetek, illetve a műalkotások lényege: Benne tudatosítja az ember önnön lényét; önmagával szembesül: „…a műalkotás egyik módja annak, ahogyan az embernek megmutatható, hogy mi ő maga.” A műalkotásnak a szép érzését kell felkeltenie. A műalkotás az érzéki szemlélet számára létezik, de lényegében a szellem számára.

A művészet hatása, szerepe az emberi létezésben: A művészet középen áll az érzéki mint olyan és a tiszta gondolat között. A műalkotások befogadása: csak a két eszmei érzékszerven – látás, hallás – át lehetséges. A művészet nem a természeti utánzása, nem korlátozódik az utánzásra, nem szigorúan a természet után képez le. A művészet hatása, szerepe az emberi létezésben: A „barbárság” megfékezése. Célja: az ember morális tökéletesítése. Ugyanakkor a műalkotásnak mint abszolútnak önmagában van a végcélja, a művészet világa autonóm (önmagában szabad) világ.

A művészet nem más, mint az eszme „érzéki látszása”. A műalkotás lényege: tartalom és forma egysége: „a tartalom gondolat; a forma az érzéki, a képszerű alak.” A forma megfelel a tartalomnak, a tartalom a formának. A művészet nem más, mint az eszme „érzéki látszása”. A művészet három történeti formája: A művészetek szimbolikus formája: az ókori keleti művészet: az eszme (tartalom) még csak keresi a vele adekvát (neki megfelelő) formát. Jellemző művészeti ág az építészet. A kifejezésnek csak a kísérletéről beszélhetünk: óriások, kolosszusok, százkarú, százmellű lények mértéktelen természeti alakzatok.

A művészetek klasszikus formája: az antik görög művészet, elsősorban a szobrászat: eszme és alak egymásra talál. A szellemi áthatja saját természeti alakját. A művészet eszménye ebben a formában nyilvánul meg. Itt a művészet fejezi ki a görögség szubsztanciális (lényegi) szellemét.

A művészet romantikus formája: a középkori keresztény művészettől kezdődően Hegel saját koráig: a tartalom és a forma egységének felbomlása. Az eszme túlnő az érzéki-művészeti alakon. A benső szubjektivitás elve érvényesül. Jellemző művészeti ágak: festészet, zene, költészet. A külső létezés már nincs abszolút egységben a tartalommal.

„A művészet vége”: a művészet a modern korban már nem képes egy nép „szubsztanciális szellemét” kifejezni. A kultúra más formái (vallás, majd a filozófia) veszik át ezt a szerepet: „Remélhetjük ugyan, hogy a művészet tovább emelkedik és tökéletesedik majd, formája azonban már nem a szellem legmagasabbrendű szükséglete. Bármily remeknek mondjuk is a görög istenképmásokat, bármily méltó és tökéletes ábrázolásban jelenjék is meg előttünk az Atyaisten, Krisztus, Mária: mindez nem segít, nem hajtunk térdet többé előttük.”