KERESZTÉNYÜLDÖZÉSEK I. I. és II. századi üldözések

1. A kereszténység találkozása Rómával és a hozzá való viszonya Bár Jézus Krisztust egy római helytartó ítélte el, a megbékélésre törekedtek (Jézus tanítása is ez volt). A pogánymisszió érdekében kerülték a konfliktust a hatóságokkal, sőt imádkoztak értük, a megtérésükért. A II. század közepén úgy vélték, az isteni gondviselés műve, hogy Augustus akkor valósította meg a Pax Romanát, amikor Jézus is az ő békét hozó evangéliumát hirdette. A Római Birodalommal csak egy bajuk volt: a pogányság. A vallás megváltozását akarták.

2. Róma viszonya a vallásokhoz Majdcsak minden vallással szemben türelmet tanúsítottak (még a megfoghatatlan, képmás nélküli Istent tisztelő zsidókkal szemben is). Katonai sikereik okát abban látták, hogy – a többi néppel ellentétben – nemcsak a helyi isteneket tisztelték, hanem sokfélét minden kizárólagosság nélkül.

3. Kezdeti üldözések Nero és Domitianus (I. sz.), valamint Traianus, Hadrianus és Marcus Aurelius (II. sz.) üldözéseinek jellemzői: Nem az Egyházat magát üldözték (ezt mint szervezetet nem vették komolyan és nem tartották veszélyesnek a Birodalom szempontjából), hanem „csak” egyes keresztényeket . Csak akkor fogtak perbe valakit, ha feljelentették – nem nyomoztak a keresztények után, és névtelen feljelentésekkel sem foglalkoztak. Ha valaki „megtagadta hitét” (imádkozott az istenekhez), akkor kegyelmet kapott – még ha korábban keresztény is volt.

Ugyanakkor az is igaz, hogy többször hamis vádak szolgáltak az üldözések alapjául, mint pl. Nero üldözésekor. (Tertullianus írja: „Ha a Tiberis túl magasra emelkedik, vagy ha a Nílus nem önt ki, rögtön halljuk a kiáltást: »Oroszlán elé a keresztényeket!«”.) Elterjedtek bizonyos tévedések, pl. a vérfertőzés és az emberevés vádja (ezek alól a vádak alól a III. századra tisztázták magukat, innentől „érdemi viták” folytak). A legfőbb vád az „istentelenség”, az ateizmus volt a keresztények ellen.

Összefoglalva: Ezek az üldözések csak korlátozottak voltak, és – nyilvánosságot, valamint együttérzést keltve – inkább segítették a kereszténység terjedését. Tertullianus híres megjegyzése tehát nem csak valamely misztikus igazságot fejez ki: „A vértanúk vére az egyház magvetése.”

4. Az Egyház viszonya az első két század üldözéseihez Vallották: a vértanúk üdvözülnek (ezért előfordult, hogy önmagukat jelentették föl). A római egyház elítélte, és öngyilkosságnak nyilvánította a hatóságok provokálását. Marcus Aurelius (sztoikus filozófusként) magát az öngyilkosságot nem ítélte el, de szerinte azt „jó ízléssel” kell végezni, nem olyan „színpadiasan”, mint a keresztények. Az ezzel a döntéssel egyet nem értők kiváltak (pl. montanisták). Ugyanakkor voltak olyanok is, akik egyáltalán nem tartották bűnnek a pogány isteneknek bemutatott áldozatot (hiszen ezek valójában nem is léteznek).

KERESZTÉNYÜLDÖZÉSEK II. III. századi üldözések

1. Reakciók a kereszténység egyre szélesebb körű elterjedésére Egyes pogány gondolkodók úgy vélték, hogy válaszolniuk kell a kereszténység jelentette kihívásra: Egyfajta pogány „reneszánsz” volt megfigyelhető. Ennek legjelentősebb alakjai: Kelszosz (ő nemcsak bírálta a kereszténységet, hanem szükségesnek tartotta a politeizmus teológiai alátámasztását is), Plótinosz és tanítványa, Porphüriosz (ők „tudományosan” – a történelem és a filozófia segítségével – érveltek a kereszténység ellen).

Összefoglalva: a pogányság kényszerült védekezésre Összefoglalva: a pogányság kényszerült védekezésre. Ez egyrészt türelmetlenné tette őket, másrészt a helyi üldözések helyett birodalmi szinten jelentkezett a kereszténység problémája (maga a császár határozott).

2. A III. század közepének eseményei 247-ben ünnepelték Róma ezeréves fennállását, amely ünnepségeken a keresztények nem vettek részt. 248-ban a gótok betörnek a Birodalom területére. A két esemény hatására 249-ben Alexandriában a keresztények spontán pogrom áldozataivá válnak. Ugyanebben az évben (249.) Decius császár módszeres üldözést rendelt el a keresztények ellen: Ennek célja magának az Egyháznak a felszámolása volt (igazolás – libellus – kellett arról, hogy áldoztak az isteneknek). A 250-es években több súlyos üldözés is volt (főleg püspököket és befolyásos papokat végeztek ki). Ezek azonban a barbár betörések miatt nem lehettek sem állandóak, sem szisztematikusak.

Az Egyház tagjai közül sokan hagyták el hitüket, vagy vásároltak igazolást: A keleti egyházakban először mindnyájukat „bukottnak” tekintették, később azonban – hosszú vita után – az az álláspont kerekedett felül, hogy a bűnbánó hitehagyottakat vissza kell fogadni az Egyházba. Ebben a vitában az Egyházról alkotott két felfogás is ütközött egymással: Innentől kezdve az Egyház már nem elsősorban a „szentek közösségeként”, hanem sokkal inkább a „bűnösök iskolájaként” tekintett önmagára.

261-ben császári rendelet (Gallienus) biztosította a toleranciát, így a keresztények a IV. századig békében éltek, sőt egyes keresztények (ők egyben birodalmi hivatalnokok is voltak) pogány szertartások papjaivá is váltak.

3. A „nagy üldözés” Diocletianus császár reformokat vezetett be a birodalom irányításában: Két augustus uralkodott egy-egy cézár segítségével (keleten ő uralkodott Galerius cézárral, nyugaton Maximianus Constantius Chlorusszal). 303-ban Diocletianus minden eddiginél kegyetlenebb intézkedéseket rendelt el: Minden keresztény templomot le kellett rombolni. Minden Bibliát, szertartáskönyvet és szent edényt be kellett szolgáltatni. A papokat le kellett tartóztatni (ha áldozatot mutattak be, kiszabadulhattak). 304-től pedig halálbüntetés terhe mellett kellett áldozatot bemutatni.

Ugyanakkor nyugaton az üldözés messze nem volt ilyen kegyetlen: Galliában, Britanniában és Hispániában például Constantius mindössze néhány templomot romboltatott le, és senkit sem végeztetett ki (majd 306-tól fia, Konstantin lett a cézár, innentől kezdve pedig semmiféle üldözés nem volt).

A Diocletianus visszavonulását követő polgárháborús állapotok és politikai küzdelmek lezárultával nyugaton Konstantin, keleten Licinius uralkodott: 313-tól a pogányok és keresztények egyaránt szabadon gyakorolhatták hitüket (a keresztények és az Egyház, illetve az egyes egyházak az elkobzott vagyonokat is visszakapták).

4. A késői üldözések hatása az Egyházra Elszakadtak egymástól a két szélsőséges álláspont (a hivatalokkal való együttműködés és a hivatalokkal szembeni provokáció) hívei. (Karthágóban például őrséget állítottak a börtön elé, hogy ne vihessenek adományokat azoknak, akik nem voltak hajlandók minimálisan sem együttműködni a római hivatalnokokkal.) Ez a konfliktus vezetett az ún. „donatista egyház” különválásához, amely szakadás egészen az iszlám hódításig jellemezte Észak-Afrikát.