A gyógypedagógia története

Az előadások a következő témára: "A gyógypedagógia története"— Előadás másolata:

1 A gyógypedagógia története
7. Amerikai Egyesült Államok, 19. század

2 „A modernebb világ fényében”
Korszellem és mentalitás

3 Bevezetés Amióta az Újvilágot felfedezte az Óvilág, folyamosan cserélődtek az emberek, eszmék és javak. Az Óvilág kultúrát adott, vallást, politikai viszályt, himlőt, skarlátot és puskaport. Az Újvilág ezt dohánnyal viszonozta és talán szifilisszel. Az anyagi javak csak részei voltak a folyamatos kereskedelemnek az Atlanti Óceánon át, az Újvilág, ideológiát, filozófiát is importált, és ezt megváltoztatva alkalmazta és illesztette az egyedülállóan amerikai tapasztalathoz.

4 A 18. század középső évtizedeire reformszellem lengte be Európát és Észak Amerikát.
Mindent áthatott az európai felvilágosodás szelleme, legfőképpen a korabeli politikai irodalmat. Az európai felvilágosodás vezető világi gondolkodóinak írásait idézték szerte a gyarmatokon. De ne felejtsük el, hogy céljaiban és eredményeiben az amerikai forradalom élesen különbözött attól a kaotikus helyzettől és véres terrortól amely olyannyira megváltoztatta a francia társadalmi és politikai rendet. Bár a mögötte meghúzódó szabadságvágy talán ugyanaz volt, de az amerikai forradalom nem a társadalom szétzilálását vonta maga után, hanem a szabadág örökségének elérését, legalábbis a társadalom bizonyos része számára.

5 Az európai felvilágosodás csillogó általánosságainak hatásának egy megnyilvánulása a 18. századi amerikai eszmékre annak az egyöntetű kijelentése, hogy segíteni kell a gyengéket, a kiszolgáltatottakat, a fogyatékosokat – mindazokat, akik nem versenyképesek az erős, egészséges emberekkel. Amerika készséggel válaszolt a kihívásra: a humanitárius filozófiától, evangélikus elkötelezettségtől, a határtalan filantropizmustól hajtva növekvő számban alapított intézményeket a fogyatékos egyének sajátos szükségleteinek kielégítésére.

6 Az Újvilágban az iskolák nem váltak normává a kivételes gyerekek számára jobban, mint a többi 19. századi fiatalnak, hanem a hatalmas társadalmi-gazdasági-politikai változások az amerikai társadalomban biztosítottak egy fokozódó elkötelezettséget a kivételes népesség igényeinek.

7 Az észak-amerikai gyógypedagógia fejlődésében sok tényező különbözött az európaiakéitól, s e tényezők nem voltak sem átmenetiek sem felszínesek. Noha a francia oktatási kezdeményezések vitalitása kétségtelenül nagy hatással volt az észak-amerikai próbálkozásokra, a pedagógiát és az adminisztratív struktúrákat gyorsan adaptálták a sajátosan amerikai körülményekhez. Az amerikai intézmények ötvözték a brit jótékonysági vállalkozások és a francia pedagógiai szervezeti kereteit.

8 A speciális iskoláztatás a brit Észak Amerikában (Kanada) később alakult ki, mintegy negyven évvel azután, hogy a gyógypedagógia gyökeret vert az amerikai talajon. Mindazonáltal Kanada és az Egyesült Államok közös örökséget osztott meg a gyógypedagógiában. „Földrajzilag lehet, hogy két nemzet vagyunk – kommentálta 1906-ban egy író –, de szívünkben, céljainkban egyek vagyunk. A kanadai gyógypedagógia fejlődése szorosan kötődött az észak-amerikaihoz; Kanada megismételte az amerikai fejlődést, ahogyan az terjesztette a fogyatékos emberek nevelésének és társadalmi emancipációjának alapvető tanait.

9 A kanadai gyógypedagógiai intézmények átvették az amerikai gyógypedagógiai technikákat, a személyzetet amerikai intézményekből toborozták, a tanárokat amerikai központokban képezték, és a kanadai iskolák éves jelentéseit megtűzdelték az amerikai nevelők írásaiból vett idézetekkel, s ezt kísérte filozófiájuk és gyakorlatuk részletes magyarázata. A kanadai iskolák az észak-amerikai intézményes rendszer integrált részeivé váltak, és a kanadai nevelők fontos adalékokat szolgáltattak az észak-amerikai intézmények számára. „Mi a kanadai iskolákba mindig beleértjük az amerikai iskolákat – mondta Alexander Graham Bell brit születésű amerikai fiziológus, a telefon feltalálója, az amerikai süketnéma oktatási rendszer kidolgozója – ezek nagyjából egyformák, és ugyanazokat a módszereket alkalmazzák.”

10 A korai 19. századi amerikaiak a gyógypedagógiai képzést úgy tekintették, mint a fogyatékos egyének felemelésének elsődleges eszközét, hozzásegíteni őket a Biblia szent szövegéhez, beléjük csöpögtetni az országuk és osztályuk iránti hazafias kötelességnek az eszméit. Ezek a célok figyelemre méltóan hasonlóak voltak ahhoz a rendszerhez, amely minden gyermek számára lehetővé tette az ingyenes oktatást. Valóban, a közös elemek szembeötlőek voltak, a normális és a gyógypedagógia eszközei között, de a legszembeötlőbb az, hogy nagyon hasonló retorika alakult ki mindkét oktatási rendszer leírásában.

11 A tanaikat széles körben terjesztő iskolareformerek erőfeszítéseiket az iskolarendszeren keresztül a társadalomra irányítva a gyógypedagógiát gyűjtőfogalomként használták. Az olyan férfiak, mint Henry Bernard és Horace Mann az Egyesült Államokban, és Adolphus Egerton Ryerson Észak Kanadában részt vettek az intézmények alapításának kampányában, hogy kielégítsék, a siket, vak, mentálisan retardált gyermekek sajátos igényeit, valamint intézményeket hozzanak létre a potenciális és megrögzött bűnözők számára.

12 Az intézeti fejlődés, amely a 19
Az intézeti fejlődés, amely a 19. század második évtizedében kezdődött, különösen figyelemre méltó, mert párhuzamosan fejlődött a nyilvános iskolák elterjedésével, megtestesítve mindazt, amit a 19. századi gyermekvédelem három fő elemének tekintettek: védelem, elszigetelés és ellenőrzés. Egy idő után már megjelentek a specializált intézetek. Ezek jelentős elmozdulást jelentettek a fogyatékos egyének iránti attitűdben és kezelésükben, és fejlődésük megvilágítja, hogy milyen gyorsan változott az a látásmód, ahogyan a fogyatékos személyek szerepéről vélekedtek az iparosodó társadalomban.

13 A fogyatékos népesség számára létrehozott intézmények fejlődése ennélfogva szorosan összekapcsolódott a 19. századi amerikai társadalom változó társadalmi, politikai, gazdasági, vallási meghatározóival. Sőt, a fogyatékos egyének társadalmi szerepének percepciója folyamatosan változott a század során. Először úgy látták őket, mint egyéni jótékonyságra szoruló elesetteket, utána mint az állami kötelességből fakadó jótékonyságra szoruló egyéneket, végül a huszadik század első évtizedeiben olyan egyéneknek tekintették őket, akik ugyanolyan jogokat élveztek az iskoláztatáshoz való hozzáférés terén, mint a nem fogyatékos társaik.

14 Egy más szinten az intézmények gyors fejlődése felfogható a rendteremtő társdalom mechanizmusaként.
Elősegítettek egy kifinomultabb ellenőrzést főleg a táradalom alacsonyabb osztályai számára, ahonnan különösen sok különleges igényű gyerek származott. A reformerek az erkölcsi rosszallásukat a szegények felé irányították, és őket rótták meg feltételezett morális és spirituális alsóbbrendűségükért.

15 A munkásosztály életében megnyilvánuló rendetlenséget korholó reformerek narratívájának része a kedvezőtlen körülmények ártó hatása, és a fejlődő gyermek erkölcsi megrontása köré összpontosult. Az alacsonyabb osztályból származó fiatalok védelmet igényeltek a társadalom durva behatásaival szemben. Azok számára, akik ilyen ártalmas környezetben éltek, és akik a társadalmi deviancia irányába csúsztak, a védelmet a szegregáció jelentette, ahol a gyermekeket a középosztály által elfogadott értékek alapján lehetett nevelni.

16 A 19. század folyamán növekvő számú fogyatékos tanuló – konkrétan azok, akiket hagyományosan siketnémának, vaknak és gyengeelméjűnek neveznek – részesült nevelésben és képzésben intézeti keretek között. Ahogyan az intézmények egyre több tanulót vonzottak működési területükön belül, olyan komponensek jelentek meg, amelyek minden nevelési irányzatra jellemzők voltak. A század folyamán fokozatosan növekedett az átlagos napi iskolalátogatás, az iskolaév hossza, az ellenőrzés állami szinten, a tanulók standardizálása és klasszifikálása és a programok differenciálódása. Bár a reformerek kívánatosnak látták a magasabban képzett munkaerő képzésének növekedését és kiterjesztését, sok speciális és különleges gyerek még mindig nem járt iskolába.

17 Sok oka volt ennek, ezek közül nem a legjelentéktelenebb a szülők szegénysége, az intézmények céljai megértésének a hiánya és a félelem attól, hogy különleges gyereküket elengedjék otthonról. A gyógypedagógiában nagyon elterjedt volt a „medikalizáció”. Az orvosi aspektusok történetileg kiemelkedőek voltak, de most, ahogyan a gyógypedagógia kiterjedt, a fogyatékosságok etiológiája és meghatározásai, valamint a fogyatékos emberek osztályozása fontosabb lett. Ez igaz volt a vak és siket tanulókra, de még inkább a gyengeelméjűek (mentálisan retardáltak) egyre növekvő csoportjára, akiknek a számára az orvosok különösen fontos játszottak az intézményi fejlődésben, igazgatásban és tantervben.

18 A 19. század végére az orvostudomány és a pszichológiában újonnan megjelenő tudományos módszer elegyítésével még szorosabb kapcsolat alakult ki a gyógypedagógia, a mentális retardáció és az etiológiai megfontolások között. Az „orvosi modell” igazolta az intézeti lehetőségek kiterjesztését, hogy ez a fogyatékos tanulók szükségleteit szolgálja. Az orvosi fogyatékossági modell alatt a tanulás, viselkedés és szocializáció problémáit az egyénen belülinek tekintették. Az ilyen problémák megmagyarázták az iskolai és társadalmi kudarcokat. Azzal, hogy a kudarcot az egyénben gyökerezőnek tekintették, helyes az ilyen gyerekeket szegregált rendszerbe küldeni, amelyet specialisták szolgáltatnak.

19 Az iskolák és intézmények csak a fő összetevőikkel, a tanárokkal és a tanulókkal élték életüket, de ezekről az egyénekről a történelmi források alig árulnak el valamit. Az iskoláztatás a fogyatékos egyéneknek Észak Amerikában nem maguknak a fogyatékos csoportoknak az ösztönzésére alakultak, hanem a szülők, reformerek és az egyház ösztönzésére. A vezetők, akik azonosították és részletesen kidolgozták a módszereket, elveket és filozófiát, tovább inspirálták a reformereket, a nyilvánosságot, a kormányt, a testületeket, hogy anyagilag és társadalmilag támogassák a helyi intézmények rendszerének létrehozását.

20 A 19. századi intézmények sokkal tartoznak „építészeiknek” szerkezetileg és pedagógiailag egyaránt, és a történelem kegyes volt ezekhez az úttörőkhöz és újítókhoz. Bármilyen hiányosságaik is voltak a 19. századi úttörőknek, a visszafogottság nem tartozott közéjük. Bőségesen írtak, és folyóirataik tömve voltak intézeti beszámolókkal, módszertani leírásokkal, beszédek és prédikációk részleteivel, olykor vitákkal és cáfolatokkal. Ezekben megtalálhatóak azok a konfliktusok, amelyek zaklatták a 19. századi gyógypedagógiát, és bizonyos mértékben a felfokozott viták tárgyát képezik ma is. A tanulók képesség szerinti besorolása, a tanterv, a szakképzés, a korai fejlesztés, a tanárok státusza csak ízelítőt ad a 19. századi, még ma is megoldatlan problémákból.

21 De bár a szakfelügyelők és az iskolaigazgatók bő terjedelemben szolgáltattak neveléssel kapcsolatos pedagógiai leírásokat, ezek távolról sem megbízhatóak arra vonatkozóan, amit a gyerekek ténylegesen tapasztaltak az iskolában vagy az osztálytermi gyakorlatban és az osztálytanítók napi életvitelében. Viszonylag gyér információnk van a tanárokról. Elmondható, hogy ahogyan a reformtörekvések erősödtek, egyre nagyobb mérvű szakmai tudásra volt igény. A tanítás és a tanárok természete megváltozott: fontos lett a tanárképzés elfogadott módszerek szerint, hogy ellássák a tanárokat szakmai tudással és elhivatottsággal, és fontos lett, hogy hivatalnokokat nevezzenek ki, akik ellenőrzik őket. De a napi gyakorlatukról keveset árul el a történelem.

22 A történelem hajlamos arra, hogy ugyanilyen keveset áruljon el azokról a gyerekekről, akik megtöltötték a gyógypedagógiai intézményeket. Viszonylag keveset tudunk a tanulókról és családjukról, hogy hogyan reagáltak az intézményesítésre, az idő prizmája szerint csak feltevéseink lehetnek az intézeti életről és ennek a fejlődős gyerekekre való hatásáról. A fogyatékos felnőttekről szóló részletes információk hasonlóképpen nehéz vállalkozást jelentenek. Kevés írás van erről , és szinte semmit nem tudunk a foglalkozásukról, a házassági mintáikról, családi életükről, gyereknevelésükről, mobilitásukról és szabadidős tevékenységükről.

23 Intézetek, asylumok és közjótékonyság fejlődése
1816 augusztusában a Mary Augusta nevű kétárbocos vitorlás behajózott a New York-i kikötőbe, fedélzetén állt Thomas Hopkins Gallaudet, a connecticuti Hartford szülötte és egy Laurent Clerc nevű francia fiatalember. A New York-i dokkban gyülekező tömeg csupán futó pillantást vetett az elegáns franciára, és alacsony szemüveges amerikai társára. De Gallaudet és Clerc megérkezése egy új és pozitív korszak kezdetét jelentette az észak-amerikai fogyatékos populáció számára. Amikor Laurent Clerc ( ) először lépett Amerika partjára, nem létezett gyógypedagógiai intézet a fiatal nemzet földjén, egy kis virginiai elmegyógyintézet kivételével. Thomas Hopkins Gallaudet ( )

24 Clerc halálakor virágzó intézményhálózat volt szerte Észak Amerikában
Clerc halálakor virágzó intézményhálózat volt szerte Észak Amerikában. Clerc számára a gyógypedagógia elnevezés ismeretlen volt, ez csak 1884-ben honosodott meg. De Clerc bensőségesen kapcsolatban volt a fogyatékos tanulók támogatására tett erőfeszítésekkel és a programokkal, amelyek ezek speciális igények kielégítésére szolgáltak. Laurent Clerc ( )

25 Az észak-amerikai fogyatékos emberek nevelésének és képzésének a kezdete időben egybeesett a társadalmi reformok és a gyorsan bővülő közoktatás széleskörű elterjedésével, amely mozgalmat a szervezett társadalmi felelősség igényének az általános felismerése ösztönözte. A szociális törvényhozás széleskörű támogatása először a közoktatás elterjedésének az igényében nyilvánult meg. A 19. század első fele tanúja volt a büntető fegyelem új elméletének és gyakorlatának elterjedésének: képzeletgazdagabb törekvések az elmebetegség kezelésének, az elmebeteg bűnözők foglalkoztatásának és szegény és önállótlan népesség támogatására vonatkozó racionális terveknek.

26 Külön gyermekgondozó intézmények és speciális gyógypedagógiai iskolák terveit sürgették a hasznosság, a jótékonyság és a társadalmi kötelességtudat alapján. A 19. század első felében a siket és vak emberek iskolái kezdtek létrejönni. A század közepére a mentálisan retardált emberek iskolái is megszülettek. Sok energiát irányítottak az elhanyagolt, bűnöző, csavargó gyermekek problémáira is, és ez vezetett a különféle javítóintézetek és ipariskolák létrehozásához. A fejlődés folytatódott a 19. század második felében a fogyatékos gyerekek iskoláztatása kifinomultabb és árnyaltabb lett, és több gyermekre terjedt ki.

27 A képzésben a szociálisan veszélyeztetett és az érzékszervileg és értelmileg akadályoztatott gyermekeket részesítették, másféle fogyatékkal élő fiatalok nem jártak ilyen jól. A nagyszámú nyomorék, érzelmileg kiegyensúlyozatlan, többszörösen fogyatékos, egy sor feltáratlan vagy ritka betegségben szenvedőt egyszerűen kirekesztettek a gyógypedagógiai intézetekből. (Vannak azonban jelentések bostoni ortopéd fogyatékos gyerekekről az 1860-as évek közepéről.)

28 Mint mindig, a siket tanulók voltak az elsők, akik intézményes nevelésben, oktatásban részesültek. Az első próbálkozások sikerei optimizmussal töltötték el a reformereket, és ez átterjedt a vakok lehetőségeinek a kiszélesítésére, majd később gyengeelméjűeknek nevezett tanulókra is. Az észak-amierikai intézményi fejlődés grafikonja 1817 után meredeken emelkedik egészen az 1860-as évekig, aztán a polgárháború időszaka alatt ellaposodik, majd újra emelkedik, amikor Délen a feketék számára hoztak létre speciális iskolákat. Az 1880-as években az egésznapos iskolák szórványosan voltak jelen a városi iskolák között.

29 Az intézeti reform a nevelés helyszínére és bürokratizációjára egyaránt utal.
Három fázisát különböztethetjük meg az intézeti fejlődésnek: 1. A fogyatékos emberek formális gondozását és képzését kezdetben filantropikus gyakorlatnak tartották; az intézeteket jótékonyságból alapították, ezek vezetője és személyzete gyakran elszánt, buzgó evangélikus reformerek voltak, akiket az a vágy hajtott, hogy a gondozottaikat a bűntelenek seregébe tudják besorolni. 2. Később a társadalmi reform vagy jóakarat a bürokratikus rendszer részévé vált, ahogyan a gyógypedagógia újszerűsége megkopott, a keresztény filantrópot kiszorította a hivatalnok, a munkát a törvények ösztönözték, nem pedig a lelkiismeret.

30 3. Végül a speciális intézetek a társadalmi jóléti ellátórendszer részévé váltak, amelyeket állami jótékonysági bizottságok vezette az Amerikai Egyesült Államokban, és börtönök, menedékhelyek, nyilvános jótékonysági intézmények felügyelői Kanadában. De amikor a törékeny vállalkozások beágyazódtak mint a társadalmi jóléti ellátórendszer megerősödő összetevői, a gyógypedagógia támogatói energiáikat a nyilvános társadalmi megítélés megváltoztatására összpontosították. A 20. század első évtizedeiben a fogyatékos tanulók oktatását tisztán pedagógiai feladatnak tekintették.

31 A gyógypedagógiában és az intézeti fejlődésben való fejlődést nem lehet elszigetelten szemlélni.
Az intézetek mindig is többet jelentettek egyszerű helyeknél, amelyek oktatát-nevelést nyújtottak a fogyatékos populációnak. A gyógypedagógia fejlődése szemlélteti, ahogyan a társadalom kezeli a betegség, függőség és fogyatékosság problémáit, és demonstrálják, hogy az intervenciót hogyan irányítják a társadalmi struktúrák és értékek.

32 A 19. századi problémák közül sok túllépett a szigorúan vett nevelési-oktatási kereteken – a fogyatékosságok definíciója az intézményesítés kritériumai, az iskolákat irányító adminisztratív struktúrák, a fogyatékos emberek ellátásának anyagi terhei és a különböző szocio-ökonómiai státuszú csoportok differenciált kezelése – hogy csak néhányat említsünk. Ezek a kérdések és megoldásuk összekapcsolják az intézetek szerkezetét és funkcióit sok más külső gazdasági, politikai, társadalmi és intellektuális hajtóerővel.

33 Nem lehet részletezni minden intézmény megnyitását és létesítésének alapjait. Sem bemutatni minden innovátort és reformert. Sok demográfiai, gazdasági, kulturális és etnikai tényező játszott szerepet az iskolák gyors megnyitásában (és bezárásában). Bár sok államilag támogatott intézet fennmaradt és állandósult, ezeket pusztán periferikusnak tekintették az oktatás szempontjából, nem pedig a kormány központi felelősségének. A magániskolák még kevésbé jártak jól: veszélyesen táncoltak a gazdasági széthullás szakadékának a peremén. Sok iskola áldozatul esett a kormány közönyének, a közvélemény érdektelenségének, sőt gyűlölködésének vagy ellenségességének, szülői előítéletnek, vezetési alkalmatlanságnak.

34 A gyógypedagógiai intézetek szerepe Gyógypedagógiai intézetek létrehozása
A nevelési reformerek nem feledkeztek meg azokról a gyermekekről, akiket nem lehetett könnyen beilleszteni a közoktatási intézményekbe. Horace Mann, Henry Barnard, Egerton Ryerson és a népoktatás más támogatói gyorsan felkarolták a fogyatékos populációt is. Hasonló retorikát használtak a fogyatékos tanulók képzésével kapcsolatban.

35 A reformerek és filantrópok bosszankodtak azon, ahogyan a korai 19
A reformerek és filantrópok bosszankodtak azon, ahogyan a korai 19. századi társadalomban a fogyatékkal élő emberekkel bántak, és aggodalommal szemlélték az iskolák hiányának ártalmas következményeit. A magán gyógypedagógia, amely elérhető volt Nagy Britanniában és Európában, csak kevesek számára adatott meg, a fogyatékosok túlnyomó többségére a nem elkülönítettség ősi nyomorúsága várt.

36 Az oktatásból kizárt fogyatékos gyerekek szörnyűséges tapasztalatait szenvedélyes túlzásokkal ecsetelték. Rámutattak, hogy a siket egyének „morális és intellektuális állapota a tanítás előtt alig volt magasabb szinten, mint az értelmesebb állatoké, és alacsonyabb, mint a felvilágosultabb vadembereké”. Mások azt állították, hogy az oktatásban nem részesülő siket ember elkerülhetetlenül „rokonai bánata és szégyene, a társadalom terhe”, a siketek „felelőtlenek, és sok esetben veszélyesek a közösségre”. A tanulatlan vak emberek a koldulás ősi mesterségét űzték, és „általában koldusok voltak”.

37 Az egyik közkedvelt kifejezés, amit a gyógypedagógiai iskolák ösztönzésére alkalmaztak egyenlőséget vont a fogyatékosság és a függőség között. Elkerülhetetlen – érveltek –, hogy a vak gyerekek iskoláztatása „sok holtsúlyt” eltávolít a társadalomból, és megakadályozza, hogy ezek „terheljék a közösséget”. A nevelés emancipálja a siket gyerekeket, kiszabadítja őket a siketség béklyójából, azért, hogy „a régi tudatlanság, a régi állatiasság eltűnjön”. A mentálisan retardáltak iskoláztatása azt szolgálja, hogy megtanítsa őket „olyan életmód kialakítására, amely családi körben lehetséges számukra”.

38 Az iskolák támogatói a korai gyógypedagógiai képzést szorgalmazták, klienseik lelkének állapotáért érzett heves aggodalmuk által vezéreltetve; retorikájukat áthatották a kulturális és morális értékek, protestáns felhangokkal. Nemcsak azt gondolták, hogy a fogyatékos gyerekek nem tudnak Isten létezéséről vagy a jövőről, úgy szemléleték őket, hogy nincs bennük semmi lehetőség a jóra, hanem úgy vélték, hogy ők locke-i értelemben nyitottak az ártalmas környezeti hatásokra. A nevelési hatások standard konstellációját nem tartották a fogyatékosok megfelelő szocializációs ágensének a társadalomban – a család, a közösség, az egyház, Úgy ítélték meg, hogy az ő esetükben a nevelés még inkább függ az iskolától, mint a normális gyermekek esetében.

39 A létező keretek hiányával és az orvosi modell növekvő hangsúlyával a fogyatékos gyerekeket egyszerűen kirekesztették a többségi közoktatásból, melyben sem késztetés, sem személyzet nem volt arra, hogy foglalkozzanak ezekkel a fiatalokkal. Ehelyett a fogyatékos populáció ellátására alapított nagy intézetek úgy jöttek létre, az országon végigsöprő reformmozgalom egyik megnyilvánulásaként.

40 Bár a nevelés kifinomultabb lehetőségeit felismerték azok, akik a fogyatékosok önállóságát és függetlenségét szorgalmazták, ezek a reformerek abban is hittek, hogy a fogyatékos gyerekek a tanulásszervezés más formáit igénylik. Az iskolákat az uralkodó társadalmi érzelmek és attitűdök alapján hozták létre: a klienseket speciális, elkülönült csoportoknak tekintették, amelyek tejesen eltérnek az általános iskolai populációtól, és úgy vélték, hogy igényeiket intézményi izolációval lehet kielégíteni.

41 Ennélfogva a kialakult rendszer nem az általános iskolák rendszerét tükrözte, hanem a jótékonykodásra utalt fogyatékos emberek hagyományos észlelését. Az intézményesítés formálta az oktatási miliőt és bár a szolgáltatások nevelésiek vagy oktatásiak voltak, ezek teljesen a közadakozás kontextusában jelentek meg.

42 Intézményesedés Amerikában
A francia felvilágosodás provokatív gondolatai, a romantika, új humanitárius ösztönök, evangélizmus és a hagyományos szerkezetek iránti növekvő ellenérzés áthatotta a társadalmat a 19. század elején. Ebben a légkörben a korai Amerikában új intézmények egész sora jött létre. Akár új bankokat, vasutakat, politikai pártokat, gyárakat vagy iskolákat hoztak létre, Amerika mindig a hagyományos szervezési formák alkalmatlanságával találta magát szemben, és próbálkozásaik, hogy megfelelő módon tudják összehangolni a formát és a társadalmi élet tartalmát, hosszas nemzeti vitát eredményezett.

43 A figyelem már korán a szegények tartós problémáira összpontosult.
A segítségnyújtás első formái – a szegényházak – országszerte virágkorukat élték. 1773-ban a virginiai Willliamsburgban közkórház nyílt elmebetegek számára. Árvák azílumai, javítóintézetek, állami büntetőintézetek és természetesen megyei börtönök jöttek létre a 19. század elején.

44 A 19. század első felében létrehozott intézmények legtöbbje sok célt szolgált. A szegényházak munkát adtak az épeknek, menedéket az öregeknek, a magatehetetlen szegényeknek és a fogyatékosoknak. Az árváknak és más fiataloknak létrehozott menedékek a későbbi ipari iskolát funkcióit töltötték be: erkölcsi és szakmai képzést nyújtottak. Sok börtön szegényházként, elmegyógyintézetként és kórházként is szolgált. Pl. Barrie-ben (Ontario) 1869-ben a felügyelő azt tapasztalta, hogy 14 börtönlakó közül csak hármat ítéltek el bűnözés miatt. A maradékból nyolcat veszélyes elmebetegnek, idiótának, imbecillnek minősítettek, akik képtelenek magukat ellátni. Egy „gyenge intellektussal rendelkező” nőnek két törvénytelen gyermeke volt, az egyik a börtönben született.

45 Annak az igénye, hogy enyhítsék a fogyatékos emberek problémáit Észak Amerikában 1817-től eredeztethető, amikor Thomas Hopkins Gallaudet ( ) intézetet nyitott Hartfordban (Connecticut) siket tanulók számára. A köztudatban elterjedt ez a fajta speciális nevelés, így ezután más fogyatékossági csoportoknak is nyíltak iskolák. Bár az 1817 után létrehozott intézetek különbözőek voltak és különböző célcsoportokhoz szóltak, irányultságuk, céljaik specifikusabb volt, mint a szegényházaké.

46 De a 19. századi intézeti fejlődés nem volt sem rendezett, sem különösebben logikus, és a specializáció szeszélyesen alakult. Az újonnan alakult államok átvettek elképzeléseket már létező államoktól, de gyakran sokkal gyorsabban fejlődtek, az adminisztráció és a támogatás alkalmas formáit keresve, tehát a szervezeti modellek országszerte különbözőek voltak. Bürokratikus centralizáció hiányában minden egyes iskola más adminisztratív fennhatóság irányításával működött, és ez lehetővé tett némi rugalmasságot és a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodást.

47 Az intézeti szervezet négy modellje alakult ki a 19
Az intézeti szervezet négy modellje alakult ki a 19. század elején Észak Amerikában: paternalista voluntarizmus, testületi voluntarizmus, demokratikus lokalizmus és kialakuló bürokrácia. Kezdeti állapotukban a fogyatékos tanulók számára megalakuló intézetek a testületi voluntarizmushoz nagyon hasonló szervezeti modellt fogadtak el, melyet Katz így ír le: „ezek az intézetek úgy működtek, mint az egyéni testületeket, amelyeket kurátorokból álló önálló testületek irányítottak, és teljességgel alapítványi pénzekből és tandíjból finanszíroztak”.

48 Az államok a gyógypedagógiai intézetek testületi formáját részesítették előnyben, és aktívan, az intézeteknek adott föld- vagy pénzadományokkal ösztönözték terjedésüket. A testületekbe választott emberek az evangélikus reformot támogatták. Phillis Valentine (1991) rámutatott, hogy sok újangliai evangélikus protestáns korábban föderalista volt, aki szabadelvűvé vált, aztán ezt a szabadelvűséget elegyítette azzal a felfogással, hogy nekik volt meg az az istenadta felelősségük, hogy dolgozzanak mások spirituális és morális jólétéért. Egykori magánjótékonykodási cselekedeteik most testületek keresztül áramoltak, hogy az alsóbb osztályokat szigorú, de jóindulatú tekintéllyel vezessék.

49 Az igazgatótanácsok pénzt gyűjtöttek, tanárokat alkalmaztak és dotációt kaptak az államtól. Önálló intézeteket szerveztek és irányítottak a működtetést és a tanárokat távol tartották a durva és gyakran kiszámíthatatlan politikától, önzetlen, felvilágosult és folyamatos irányítást nyújtottak. A tanácsokba emelt férfiak eléggé tekintélyesek, vagyonosak, befolyásosak voltak ahhoz, hogy viseljék a törvényhozás súlyát. New York városában például a siket tanulók intézetének felügyeletét egy 25 polgárból álló testület látta el, akiknek a „társadalmi és politikai hatása jelentős befolyással bírt a törvényhozásban”.

50 A testületek által vezetett iskolák általában azt a modellt követték, amelyet a Siketnémák Számára Létrehozott Connecticuti Oktatási-Nevelési Intézet nyújtott a connecticuti Hartfordban, amely az első ilyen intézmény Észak Amerikában. Connecticutban a törvényhozó testülettől egy ilyen inkorporációs törvényt eszközöltek ki 1816 májusában, és 13 hartfordi lakos alapított egy testületet azzal a névvel, hogy Connecticuti Asylum Siketnéma Emberek Oktatására. 1819-ben az Egyesült Államok Kongresszusa 23 ezer hektár földet adományozott az intézetnek Alabamában, amelyet aztán eladtak, hogy a működési költségeket ebből fedezzék, és ez tette lehetővé egy állandó épület létrehozását 1821-ben.

51 Ebben a connecticuti menedékhelyben az igazgató, Thomas Hopkins Gallaudet nem kapott teljes körű hatalmat, hanem ezt megosztotta a főfelügyelővel (superintendent). A tantestület tagjai kevés összehangolással, önállóan tették a dolgukat. A testület magát a végső ügyvezető testületnek tekintette, bár gyakran többet foglalkoztak a gyakorlati kérdésekkel, az oktatás elméleti kérdéseivel.

52 Az intézeti szervezet kiterjesztésével hamar nyilvánvalóvá vált, hogy csak a közösség és állam által finanszírozott és a tisztviselők által közvetlenül ellenőrzött intézetek érdemelték ki a „közintézmény” („public”) nevet, és a testületi voluntarizmus végnapjait élte. A század közepére a legtöbb állam, ahol intézetek léteztek, az intézeti költségek teljes vagy részleges felelősségét átvállalta.

53 A bürokrácia helyettesítette a filantrópiát, és az iskolák egyre inkább közintézmények lettek – a „köz” szolgáltatást jelentett egy nem exkluzív klientúrának, akinek a bejutását csak a fogyatékosságuk határozta meg. Az iskolákat választott testületek ellenőrzése alá helyezték. Bár a szervezeti struktúrák és az ügyintézés különböző volt, meglevő és nyilvánvaló párhuzamosságok léteztek az intézetek között, amelyek a siket, vak és mentálisan retardált tanulók speciális igényeinek a kielégítésére jöttek létre.

54 Intézményi finanszírozás
Az amerikai gyógypedagógia talán legszembetűnőbb vonása a korai években az a filantrópia, amely a fogyatékos gyerekek körében végzett mindenféle munkát finanszírozott. Sok iskolaépület csodálatos volt, a reformelképzeléseket testesítették meg. Ha az építészet társadalmi művészet, akkor az épületek beszédei az intézeti élet tényeit testesítették meg, valamint a fogyatékos emberekről alkotott általános felfogást. A gótikus építészet, amely sok intézményi épületben látható volt, azt a célt szolgálja, hogy felemelje a tanulók lelkét, és lenyűgözze a szemlélőt, és emelkedettséget, nagyszerűséget, pompát sugározzon.

55 Mégis az intézményhez ragadványnevek tapadtak, olyan nevek, amelyek minősítették a kliensek szellemi kapacitását. A címkék tükrözték a közfelfogást, valamint a korai gyógypedagógia alatt meghúzódó felfogást: „intézet”, „asylum”, „képzőiskola”, „telep”. Az iparosodás szemtanúja volt az addig kedvelt vidéki értékek pusztulásának, ezeket kiszorították a korabeli nagyvárosi élet szörnyűségei. Mégis miután az urbanizáció és iparosodás megváltoztatta a vidékies Amerikát, a vidék idealizálása erőteljes tényező maradt, a 19. század még mindig hitt abban, hogy a természet erkölcsi eszközként jobbá teheti az embereket. Wordsworth-i értékeket alkalmaztak a gyógypedagógiában, és az intézmények nagy része távolt volt a városoktól.

56 Úgy vélték, hogy a fogyatékos gyerekeket megváltja és regenerálja a vidéki élet, és alapvető volt, hogy elkülönítsék őket a városoktól, mert attól féltek, hogy a városok elcsábítják, gyengítik és tönkreteszik lakóikat. Például egy 1927-es felmérés azt mutatta, hogy 29 siketnéma iskolából csak 8 van nagyvárosban vagy annak közelében. John Wallis és a királyi társaság más tagjai által fogyatékos emberekkel végzett kísérletek kezdetei, a tanulóbemutatások – tanulók eredményeinek a bemutatása – azért történt, hogy igazolják eredményeiket, és pénzt gyűjtsenek.

57 Pereire és francia társai nagyon hatásos közbemutatásokat tartottak, Britanniában pedig a Braidwood család sem idegenkedett attól, hogy így gyűjtsön pénzt. A tanulók bemutatásának hagyománya, hogy magán- és állami támogatást szerezzenek, megszokott eleme lett az észak-amerikai intézetek fejlődésének a 19. században. A tanulóbemutatások eszközként szolgáltak arra, hogy támogassák a fogyatékosok igényeit és megszerezzék a támogatók jóindulatát. A folyamatban az alázatos, szerény fogyatékos gyerekek közismert alakká váltak, akiket a divatos filantrópok nagyítóüvegen keresztül szemléltek.

58 Specializált intézmények és az állam Siket tanulók nevelése
Az amerikai gyógypedagógiában először a siketek nevelésével kezdtek elfoglalkozni. William Thornton és Francis Graham kidolgozták az alapokat, és ez szilárdult meg a 19. század első évtizedeiben, ami később ösztönözte a gyógypedagógia iránti érdeklődést. John Braidwood az edinburgh-i Thomas Braidwood unokaöccse feleségül vette Thomas lányát, és ez a kapcsolat megakadályozta, hogy a híres család fekete báránya legyen. A fiatal Braidwood az edinburgh-i Braidwood Akadémia igazgatója lett 1810-ben, de hogy elkerülje a letartóztatást 1812-ben elfogadta Thomas Bolling virginiai őrnagy állásajánlatát az Egyesült Államokban.

59 Az őrnagynak három siket gyereke és két siket unokája volt, és eredetileg három gyereket az edinburgh-i Braidwood Akadémiára küldött. Úgy döntött azonban, hogy felfogad egy tanárt, és otthon tartja a gyermekeket, így felajánlott John Braidwoodnak 600 dollárt, hogy iskolát nyisson, először Baltimore-t, majd Virginiát javasolva. Braidwood az Egyesült Államokban élt között, de teljesen alkalmatlannak bizonyult erkölcsét és kitartását tekintve, és alig ért el többet, mint azt, hogy az iskolára fölfigyeltek a korabeli reformerek. Bolling őrnagynak dolgozott egy kis iskolában Virginiában, de ez rövid életűnek bizonyult. Braidwood eltékozolta a rábízott pénzt, és hamarosan elhagyta munkahelyét, majd New Yorkba ment. Ott összegyűjtött néhány siket gyermeket, és egy újabb kérészéletű iskolát nyitott, amely – bár akkoriban kudarcnak bizonyult –, jelentős hatást gyakorolt a későbbi New Yorki siketek intézetétére.

60 Volt néhány megegyezés Thomas Jefferson véleményével, akinek a kormányban betöltött helye kedvezően befolyásolta a siketek iskoláját, bár úgy érezte, hogy ezt nem kellene összekapcsolni egy főiskolával, mert a tárgyak különbözőek. Braidwood egyik terve sem sikerült, és költekező életmódja következtébe elzüllött. El kellett hagynia az Egyesült Államokat, visszatért Angliába, könyvelő lett Manchesterben, majd 1820-ban „az italozás áldozata lett”.

61 Nem Bowling őrnagy volt az egyetlen szülő, aki egy tanár szolgálatait akarta megszerezni a siketek számára. Braidwoodot Mason Fitch Cogswell ( ) is hívta, hogy iskolát nyisson a Hartfordban (Connecticut). Cogswell elsimert orvos és sebész volt, elsőként ő végzett szürkehályog műtétet az Egyesült Államokban. Kérése mögött az a személyies indok volt, hogy lánya Alice négyéves korában egy kiütéses láz következtében megsüketült. Cogswell nem engedte, hogy Alice a tanulatlan, szánalomra méltó siketnémák állapotában maradjon. Londoni vagy edinburgh-i iskolába sem akarta küldeni.

62 Gallaudet és Alice Cogswell

63 Akkoriban egyetlen amerikai tanárt sem képeztek ki siket gyermekek tanítására.
Lydia Huntley Sigourney, az írónő megpróbálta házilagosan használt jelekkel tanítani Alice-t, akárcsak a szomszéd Thomas Hopkins Gallaudet, aki olvasta Roche Ambroise Cucurron Sickard abbé művét, és sok jelre megtanította Alice-t azonban csekély eredménnyel, és ez arra késztette Cogswellt, hogy iskolát alapítson Amerikában. Azzal kezdte, hogy összeszámolta, hány siket ember él Újangliában. Körlevelet küldött a kongregációs egyházi embereknek Connecticutban, és megtudta, hogy legalább 80 siket ember él az államban. Sok iskoláskorú, ezen az alapon úgy becsülte, hogy „Újangliában több mint négyszáz ember él ilyen boldogtalan helyzetben és az Egyesült Államokban akár kétezer”. Ezek a számok bátorították Cogswellt, hogy amerikai intézete hozzon létre a siket gyermekek nevelésére.

64 Cogswell először írt John Braidwoodnak, de mivel nem kapott választ, módosította a terveit.
Egy áprilisi estén 1815-ben Cogswell egy kis csapat embert ívott otthonába Hartford pénzügyi és társadalmi vezetőit. Becsvágyó célt tűzött ki a csoport: A köz- és magánemberek jóindulatát próbálták megnyerni egy siket gyermekek és fiatalok számára létesítendő amerikai intézet érdekében. A csoport megbeszélte, hogy egy megbízottat küldjenek Európába, aki ellesi a siketek oktatásának módszereit. Azt javasolták, hogy Thomas Hopkins Gallaudet „látogasson el Európába, ott képezze, magát, hogy a siketnémák tanárává váljon”. Gallaudet hálásan fogadta a megbízatást. Több mint kétezer dollárt adtak össze a kiadásokra, és Gallaudet a Mexikó nevű hajón útnak indult 1815 májusában.

65 Angliában Gallaudet bemutatkozó levelet küldött John Townshendnek, a Bermondsey Intézet alapítójának, ahogyan Gallaudet derűlátóan írta „a legteljesebb erőfeszítést ígérte kívánságom megvalósítását illetően”. Ugyanilyen bátorító ígéreteket kapott a skót filozófus Dugald Stewarttól is. De az optimizmus hamar elhalványult, amikor Gallaudet szembetalálta magát a Braidwood monopólium mindent átható titkolózásával, amellyel a módszereiket védték. Joseph Watson a Braidwood család nevében elutasította, hogy Gallaudet a londoni asylumban tanítson, kivéve „ha három évig marad ott mint a személyzet tagja és nap mint nap tanítja az egyik osztályt, és együtt lesz a tanulókkal reggel hét órától este nyolcig, beleértve a pihenés óráját is”.

66 Mr. Kinnsburgh szintén a Braidwood Edinburgh Intézetből hasonlóképpen informálta Gallaudetet, hogy hét éven át nem fogja elmondani a siketnémák tanításának módszerét senkinek sem. Gallaudet nemcsak elmondta megrökönyödését, hogy Nagy Britanniában a siketek tanításának jóindulatú és keresztény munkája már két évtized óta egy bizonyos család kezében van, de arról is panaszkodott, hogy a Braidwood család javaslatai „emberi méltóságomban is sértettek”.

67 1815-ben Sicard abbé elmenekült Párizsból két siket férfival, Jean Massieu-val és Lurent Clerc-kel. Sicard mint titkos monarchista levelezett a száműzetésben élő Bourbonokkal, de amikor Napóleon Franciaországba hajózott, Sicard bölcsen elmenekült. Gallaudet történetesen éppen meghallotta a Sicard által tartandó beszédnek a hírét Dél Angliában. Amikor Gallaudet találkozott Sicard-ral, úgy vélte, hogy a titkolózó Braidwood családtól eltérően „Sicard kötelességének tartotta, hogy megossza módszereit minden érdeklődővel”. Sicard meghívta Gallaudetet Párizsba, hogy tanítson a siketnémák intézetében. Ezt a lehetőséget az amerikai azonnal megragadta.

68 Tehát miután kivárták azt a politikai febuzdulást, amely 1815-ben megrázta Franciaországban (Waterloo, Napóleon bukása), a trió visszatért Franciaországba és Gallaudet megkezdte a tanítást 1816 februárjában. Cogswellnek írott levelében beszámol arról, hogy napi két órát tartott az intézetben, általában fiatal fiúnak, további két órát Thomas magántanításban részesült Jean Massieu-től havi 15 dollárért.

69 Ekkor Párizsban Gallaudet megbeszélte Sicard-ral, hogy mennyire bizonytalannak érezte magát a siketek tanításában, és hogy szüksége van segítségre. Hamarosan Gallaudetet megközelítette Laurent Clerc, a párizsi iskola felsőbb osztályának a tanára, aki Amerikába kívánt utazni Gallaudettel mint asszisztens, ha Sicard abbé beleegyezését adja. Clerc eredeti terve az volt, hogy az Egyesült Államokban marad három évig, de feleségül vette egyik tanítványát, és néhány Franciaországi utazástól eltekintve egész életét Amerikában élte le. Az Amerikai Asylumban tanított, és terjesztette a siket tanulók oktatásának a módszereit egész Észak Amerikában, ahogy Épée elkezdte.

70 Amíg Gallaudet távol volt, Cogswell és mások beiktattak egy törvényt, amely lehetővé tette 63 hartfordi lakosnak, hogy egy testületet alakítsanak, Conneticuti Asylum Siketnéma Emberek Oktatásáért és Neveléséért néven. A zsenge intézmény megsegítésére a törvényhozás 5000 dollár közpénzt irányzott elő. A connecticuti kormányzó a nyilvánosság figyelmébe ajánlotta a munkát egy proklamációval, és bátorította a gyűjtést a templomokban, és további 12 000 dollárt gyűjtöttek magánadományokból. Gallaudet és Clerc, amikor ismét amerikai földön voltak, ezt fejlesztették tovább. Két évet töltöttek egy állandó szervezet létrehozásával, adományok gyűjtésével tanárok keresésével és kiképzésével, azzal, hogy a sajtóval megismertették a szervezet céljait, terveit, megszólították a nagyközönséget.

71 1817. április 15-én megnyílt a Connecticuti Asylum a kontinens első iskolája, amelyet fogyatékos csoport számára hoztak létre. A hartfordi intézetet országos iskolaként hozták létre. Keveset tudtak arról, hogy hány siketnéma gyerek van az országban. Úgy vélték, hogy egy iskola elég lesz az Egyesült Államokban. Hogy jelezzék nemzeti karakterét, 1819 májusában megváltoztatták a nevét Amerikai Asylum Hartfordban Siketnémák Oktatására és Nevelésére. Annak ellenére, hogy a kritikusok haszontalan extravaganciának minősítették, eleve reménytelen vállalkozásnak, teljesen gyakorlatiatlannak, ez a vállalkozás mégis elnyelte a széles közönség támogatását, helyeslését. Anne Newport Royall, útikönyvíró „Hartford és Amerika dicsőségének” nevezte. Hamarosan új intézetek nyíltak New Yorkban, Kentuckyban, Pennsylvaniában.

72 Miután John Braidwood hiába próbálkozott, hogy iskolát létesítsen New Yorkban, Mr. Gard, a franciaországi bordeaux-i siketek iskolájából felajánlotta, hogy New Yorkba jön és intézetet létesít. Azonban John Stafford, a New York City Humán és Kriminológiai Intézetének lelkésze végül létrehozott egy ki magániskolát a szegény siket gyermekeknek. Erőteljes egyéniség volt, és jótékonysági forrásokra támaszkodva sikerült kieszközölnie 1817-ben egy törvényt, és iskolát nyitott 1818 májusában egy szegényházban Siketnémák New York-i intézete néven. Magánadományozók támogatták, 10 000 dollárral a város támogatta, és a szerencsejáték-bevételek adójának a felét megkapta. Az intézet mind a tanulók, mind pedig a tanárok számára jótékonysági intézet volt – két tanárt ruháztak és támogattak a szolgálataikért, de az iskola kis mérete és korlátozott anyagi lehetőségei miatt kezdetben sok szegény tanulót elutasítottak.

73 A korai intézetek közül sok korlátlan számban fogadott be tanulókat.
A siketek és vakok iskoláiba retardált gyerekeket is befogadtak. Például az Amerikai Asylum beengedett néhány értelmi fogyatékost, akárcsak a New York-i intézetbe. Ezeknek a gyerekeknek, valamit az árváknak és az elhagyottaknak nem az oktatás fő cél, hanem menhelyként szolgált az intézet. Az 1860-es években a siketek és vakok iskolái már nem fogadtak be többé mentálisan retardált gyerekeket, mert számukra más lehetőségek nyíltak. A New York-i intézménnyel szinte teljesen megegyező volt a pennsylvaniai intézet, amelyet David Seixas edénykereskedő nyitott meg 1820-ban.

74 Bár nem volt semmiféle bürokratikus centralizáció, az iskolák meglepően hasonlítottak egymásra filozófiájukat és gyakorlatukat tekintve, mindegyiknek a mintája az Amerikai Asylum volt, ezt tekintették az észak amerikai siketoktatás központjának. Gallaudet, aki nézetei és tekintélye révén megkérdőjelezhetetlen vezető lett, szolgáltatta az elméleti hátterez a siketoktatáshoz. Kijelölte az utat, amelyet a siketek tanítói és más speciális oktatók követtek. Gallaudet egy nagyon befolyásos reformer volt, hasonlóan Henry Barnardhoz és Horace Mannhoz. Személyében magába sűrítette mindazt, ami jó volt a gyógypedagógiában.

75 Nagyon fontos a siketek speciális intézeteinek a létrejöttével kapcsolatban sokkal inkább, mint a halló gyerekek vagy más fogyatékos gyerekek intézményeiben, hogy a siketek iskoláztatása a nevelés szinonimája lett. A halló gyerekek nevelése iskoláktól és pedagógusoktól függetlenül kezdődik, és nagyrészt iskolán kívül folyik. A siketeknek azonban az alma materük az a hely, az elméjük valódi otthona, ahol az intellektusuk először felébred, ahol az első mentális fogalmaikat megszerzik, és ahol értelmük napvilágra születik.

76 Az intézményesedés egy sor társadalmi kapcsolatot és besorolást is implikált.
A szokásos, osztályon, etnikumon, valláson alapuló megkülönböztetés fellazult, mert a tanulókat elsősorban a fogyatékuk alapján határozták meg. * * *