Schopenhauer és Nietzsche a művészetről

Schopenhauer (1788-1860) Előzmények: -- Platón (lásd idea-tan) és Kant hatása. -- A keleti vallásbölcseletek hatása (főleg a buddhizmus). Elutasítja a hegeli rendszer-esztétikát. Fő műve: A világ mint akarat és képzet (1819): Világakarat: időn és téren kívüli végső lényegiség (lásd Kant: ‚magábanvaló’) Világ: a tárggyá vált akarat; a világakarat objektivációja; a tapasztalati dolgok, létezők összessége; a világ puszta képzet.

Schopenhauer az emberi létről: Az ember élete állandó, kielégíthetetlen vágyakozás. A szenvedés a világ lényegéből fakad. Az öntudat nem autonóm, az értelem az akarat rabja, tudatos döntéseink szabadsága látszólagos. Ebből a léthelyzetből csak önmagunk védikus feladásával léphetünk ki, erre a zseni és a szent képes. A közönséges ember „a természet tucatterméke”. A művész zseni élete a tiszta szemlélődés, vagyis az esztétikai szemléletmód.

A művészetek hierarchiája: a szépben mindig „az eleven és élettelen természet ideáit fogjuk fel”. Építészet: a szervetlen világ eszméjét fejezi ki. Kertművészet, tájképfestészet: a szerves természet eszméjét fejezi ki. Festészet, szobrászat: az állati és az emberi világ eszméjét fejezi ki. Költészet: az emberi létezés legmagasabbrendű kifejezése; csúcspontja a tragédia: itt az emberi lét végessége, a negativitás túlereje nyilvánul meg.

A zene kitüntetett szerepe Schopenhauernél: A művészetek hierarchiájának csúcsán áll. A zene teljesen független a megjelenő világtól, a többi művészet csak az árnyakról szól. Nem az eszméket mint az akarat objektivációit, hanem a magábanvaló akaratot, a legvégső világlényeget jeleníti meg. Teljesen független a fogalmi nyelvtől.

F. Nietzsche (1844-1900) művészetfelfogása Nietzsche bölcseletének főbb vonásai: Radikális szembefordulás Hegellel, illetve a klasszikus német filozófiával. A metafizika és a rendszerfilozófia elutasítása. Életművének nagy része aforizmagyűjtemény. Életfilozófiai megközelítés: legfőbb érték az élet. „Isten halott”: a hagyományos értékek megrendülése. Csak az autonóm ember szabhat önmagának törvényt, az átlagember erre nem képes. Übermensch: az erkölcsileg és értelmileg autonóm, értékteremtő ember; ezzé kellene válnunk. Őseredeti, a kultúra által meg nem rontott ember. Nem tragikusan szenvelgő.

Nietzsche és a művészetek: Maga is írt verseket, néhányhoz zenét is szerzett. Írásaira a költőiség és a zeneiség jellemző: pl. Im-ígyen szóla Zarathustra: „Talán az egész Zarathustra a zene körébe sorolható: az újjászülető meghallás a művészetben egész biztosan előföltétele volt művemnek.” Aforizmák zenéről (pl. Bachról, Beethovenről, Mozartról, Chopinről, Wagnerről) és költészetről. Filozófia és művészet, gondolkodás és költészet közelsége.

A tragédia születése (a zene szelleméből) avagy görögség és pesszimizmus (1872) Szakít a hagyományos klasszika-filológiai megközelítéssel. Túllépés a hagyományos görögség-képen. Cél: a tudományt a művész szemszögéből nézni, a művészetet viszont az életéből. Az ember voltaképpeni metafizikai tevékenysége nem a morál, hanem a művészet. A tragédia a metafizikai vigasz művészete.

A művészetek apollóni és dionüszoszi elve: szemléletes (pl. a szobrászat) az álomvilág szép látszata mértéktartó körülhatároltság tartózkodás a vadabb indulatoktól -- Dionüszoszi: a szenvedélyek szélsőséges kiáradása mámor főleg a zenében nyilvánul meg „Az ember nem művész többé – műalkotássá lett: az ős-egy legnagyobb gyönyörére és kielégülésére az egész természet művészi teremtőereje nyilatkozik itt meg.”

A legjelentősebb görög tragédiákban az apollóni és a dionüszoszi elv együtt van jelen, mindkettőre szükség van: pl. Szophoklész. Euripidésznél már a szókratészi etikai racionalizmus hatására túlteng az apollóni elv, hiányzik a mély szenvedélyesség. Wagner zenedrámái mint összművészeti alkotások (Gesamtskunst) azt jelentik a 19.sz.-ban, mint a görögöknél a tragédia.