Vázlat a középkori világi és vallásos európai színjátszásról (További szerkesztésre, kiegészítésre javasolt bemutató. Tartalmi összefüggések is, de leginkább képek, rajzok hiányoznak innen. Aki tud, segítsen összeállítani ezt az anyagot! Legfontosabb források az internetről: http://enciklopedia.fazekas.hu/index2.htm, http://hu.wikipedia.org W.I.)

A középkori tragédia A rómaiak legjobb tragédiáit még Seneca írta, de ezek inkább felolvasásra, mint előadásra voltak alkalmasak. A középkorban is felolvasásra szánt dialogikus költeménynek vélték a műfajt. Csak a 16. század humanistái jöttek rá Arisztotelész fordítása, Horatius kommentálása közben, hogy a tragédia (és a komédia) előadásra szánt színmű, s megjelentek a humanista drámák.

Közjáték A közjáték a színjátékoknak az a csoportja, melyeket hosszabb, több részre bontható színjátékok között adtak elő. Klasszikus elődje a görög dráma egyik szerkezeti eleme, a sztaszimón, melyet két jelenet között a kar mond el. Rómában a tragédiák szüneteiben gyakran adtak elő mímoszjátékokat. A forma nagyarányú fellendülése a középkorban következik be, amikor a gyakorta egy hetet is meghaladó időtartamú misztériumjátékok, passiók részei közé is közjátékok ékelődtek be. Kezdetben a misztérium egyes részei között csak néhány szereplő mulattatta a nézőket, a későbbiekben egyre fejlettebb, többszereplős, bonyolultabb cselekményű közjátékok keletkeztek.

Terentius (Kr. e. 2. sz.) vígjátékai ismertek voltak a középkori kolostori iskolákban is.

Pamphilus de amore (latinul: Pamphilus a szerelemről); a 12. században keletkezett, ismeretlen francia szerző által latin nyelven alkotott verses komédia. Címét főszereplője, Pamphilus neve után kapta. Tárgya a már az ókori komédiákból is ismert szerelmi csábítás: a fiatal és gyámoltalan Pamphilus a jólelkű kerítőnő segítségével a szeretett szomszédleány, Galathea kegyeit. Ugyan a hős neve Terentiusnál is felbukkan, a mű elsősorban Ovidius hatása alatt áll. Drámai mélységet nélkülöző, mégis életteli ábrázolásával, pergő disztichonjaival a középkori színjátszás egyik legnépszerűbb komédiája, amely elsősorban spanyol nyelvterületen hódított. Címéből származik a „pamflet” műfaji megjelölés.

Sottie A sottie (francia sot 'bolond') a farce-szal rokon, szélsőségeken, felszabadult fantázián alapuló késő középkori komédia. Eredetileg a Bolondok ünnepén csörgősipkás „bolondok” által előadott darabok voltak, melyeket később a közönség szórakoztatására a komoly témájú és hangvételű misztériumjátékok és mirákulumok előtt játszottak. A sottie-ban színrelépő „bolondok” általános bolondozásaik közepette kimondhatták azt az igazságot, amit a közönség és az egyszerű emberek gondoltak a társadalom nagyjairól. A sottie-k által megjelenített világ a Bolondok Hercegével és a többi állandó szereplővel a valóságos társadalom szerkezetét és hierarchiáját utánozta. A leghíresebb sottie P. Gringoire A Bolondok Hercegének Játéka című darabja.

Abele spelen Az abele spelen ('ügyes művészi játékok') közép-németalföldi nyelven írott, verses drámai művek csoportja a 14. század második feléből, melyek a Hulthem-kódexben maradtak fenn. Tematikailag a lovagi, udvari irodalomhoz kötődnek, és az európai világi dráma kezdeteinek tekinthetők.

Klucht A klucht ('valaminek darabja, része') középkori, németalföldi (flandriai) eredetű verses színpadi műfaj, bohózat, melyet a fennkölt hangú, lovagi tárgyú 'abele spelen' utójátékaként adtak elő. A műfaj virágzása a 14-16. század volt.

Lazzi A lazzi ('bohóctréfa') itáliai jelenet, a commedia dell‘ arte betéte. A többnyire helyzetkomikumra épülő bohóctréfákat legtöbbször a zannik játszották el. Szerepük a cselekmény szüneteinek kitöltésén túl sokszor a megoldás késleltetése, a feszültség fokozása volt. A lazzik némelyike annyira kedvelt volt, hogy a játékok vázlataiban, a canovacciókban is helyet kapott, mint az előadás állandó eleme.

Commedia dell'arte A commedia dell'arte (olasz 'művészet, mesterség színjátéka', 'hivatásos színjáték') itáliai, népi eredetű és jellegű rögtönzött színjátéktípus, mely valószínűleg még az ókori atellana-játék hagyományaiból alakult, de természetesen közrejátszottak kialakulásában a minden vidéken meglévő népi csúfolódók is. Virágkorát a 16-18. században élte, s kölcsönösen hatottak egymásra a commedia eruditával. Előadói hivatásos vándorszínész társulatok voltak, melyeknek színészei a társulatok vezetőinek irányításával közösen dolgozták ki az előadás néhány oldalas cselekményvázlatát (canovaccio), amely dialógusokat nem tartalmazott, azokat az előadók alkalomról alkalomra szabadon rögtönözték, miként a zene- és táncbetéteket, akrobatamutatványokat és bűvésztrükköket is. Ezt a rögtönzést azonban nem kell a mai értelemben vett improvizációnak tekintenünk, hiszen a sok éve ugyanazt a karaktert játszó színész fejében egész szövegvariációkat, kész sémákat őrzött, amelyet az alkalomhoz illően variált.

Az is jellemző volt, hogy apáról fiúra öröklődött egy-egy figura, s így a mesterségbeli fogások is, bár az életkornak megfelelő váltásokat betartották. Egy társulat 10-12 főből állt, így minden szerepkörre volt alkalmas színészük. A commedia dell'arte jellemző előadásmódja a jelenetező technika, mivel a szűk színpadon csak kevés szereplő fért el, ezért a változatlan helyszínen az egymás után érkező szereplők vitték előre a cselekmény menetét.. A cselekményt gyakran szakították meg lazzik (bohóctréfaszerű közjáték), amelyek során a zannik megpróbálták a közönséget szórakoztatni tréfákkal, mutatványokkal. A darabok tematikája a régi sémákhoz igazodott: legtöbbjük egy – számos nehézség árán a házasság révébe érkező – ifjú párról szólt. A rögtönzéseknek keretet szabott az állandó típusok (tipi fissi) és maszkok szerepeltetése.

Az állandó típusok közül idősebb szereplő Pantalone, aki északi típus, gazdag, velencei, zsugori öreg kereskedő; sántít, beteges, és mindig panaszkodik. Beképzelt, öntelt, szoknyavadász, ám gyakorta felsül, sokszor az orránál fogva vezetik. Dottore szintén északi típus, bolognai orvos, ügyvéd vagy jogász; tudálékos, kéjsóvár, aki ékesszólóan beszél, de értelmetlenül. Capitano elsősorban déli típus, spanyol, nagyképű, szájhős katona; hihetetlen történeteket ad elő saját hőstetteiről, gyakran akar elcsábítani fiatal lányokat, s ezért megleckéztetik. Idősebb típus még Tartaglia is, a dadogó hivatalnok, aki csak később tűnik fel a hiányzó Dottore, ill. Pantalone figurák szerepkörében. A fiatalok közé tartozik a sorsüldözött szerelmespár, akiket el akarnak szakítani egymástól. Ők nem viseltek maszkot. Nevük változó: Lelio, Flavio, Aurelio, illetve Isabella, Lidia, Vittoria stb.

A zanni-szerepek (mellékszereplők vagy szolgák) a játék fő mozgatói. Közéjük tartozik Brighella eredetileg eszes (északi) paraszt, majd mindenre kapható, agyafúrt fickó. Ötletekben gazdag, találékony, intrikus, aki bonyolítja a cselekmény fonalát. Arlecchino vidám, naiv, többnyire gyámoltalan (északi) parasztlegény; kevésbé eszes, leleményes, mint Brighella. Pulcinella púpos, bűnös hajlamú, illetlen (déli) figura. Coviello a déli színjátéktípus Brighellája. Colombina vagy Fantesca (északi és déli is lehet) gyakran segítőtársa a szerelmeseknek; kedves, okos, ravasz szolgálólány. Pedrolino eredetileg a nápolyi történetek ostoba szolgája, később melankolikus, szomorú ifjú. Sajátosan bohócszerű figura, ő az a bátortalan szerelmes, akin segíteni kell. Később a francia művészetben mint Pierrot, a reménytelen szerelmes jelképe bukkan fel. A műfaj a 18. századig virágzott, de hatása máig eleven a drámaírásban és a színjátszásban is.

Lovagdráma A lovagdráma a lovagi irodalom drámai válfaja. A klasszikus lovagi irodalomnak a legkevésbé fejlett ága. Nagy divatja támadt viszont a lovagi témának a 18-19. század folyamán; a német lovagdráma (Ritterdráma) a 18. század végi Sturm und Drang egyik népszerű drámafajtája volt (J. A. von Törring Kasper der Thorringer, 1785; J. M. Babo Otto von Wittelsbach, 1782). Ezek a művek látványos, tömegjelenetekben gazdag módon, felfokozott romantikus hangütéssel dicsőítették a lovagi erényeket.

A középkorban kialakult vallási játékok Forrás: http://angel8.sunset.co.hu/index.php?x=vallasijatekok A középkorban kialakult drámai műfajok igyekeztek mindent megmutatni a nézőknek, a paradicsomtól a pokolig, a világ teremtésétől az utolsó ítéletig, naturalisztikus alaposság­gal tárták az izgalomra éhes kö­zönség elé a legborzalmasabb kínzásokat és a csodákat, az angyalokat és az ördögöket, a szenteket és a bohócokat. A történet, a drámai cselekmény laza epizódok láncolataként hömpölygött. Az ünneplő kedvű tömeg sóváran leshette a szörnyülködések és a nagy nevetések alkalmait.

A középkori dráma jellemzői: · Nincs hangulati egysége. · Nincs sűrítés (40-50 ezer verssor!!!). · Nincsenek kiélezett konfliktusok. · Állandó helyváltoztatás jellemzi. · Különböző helyszíneken egyidejűleg bemutatott eseménysorozatok is lehetségesek.

A templomokban bemutatott párbeszédes jelenetek, az un. liturgikus drámák a 11. századtól kezdve játszottak egyre nagyobb szerepet (karácsonykor Krisztus születését, húsvétkor kínhalálát és feltámadását dramatizálták). Lassanként, évszázadok alatt egy­re több világi, komikus, sőt trágár mozzanat szűrődött be az egy­házi színjátszásba, s ezért nem maradhatott meg a templom falai között, ki kellett vinni a templom előtti térre, a piacra. Bizonyos egyházi ünnepeken egy-egy város óriási színházzá alakult át, ügybuzgó, lelkes kézművesek pedig alkalmi színészekké lettek. A céhek később intézményesen gondoskodtak „színészeikről", költséget, fáradságot nem kíméltek, hogy emeljék a látványosságok fényét. A misztériumdrámákat dramatizált formában adták elő, lehetőleg minél teljesebben, az egész bibliai történetet. Több száz szereplő játszott az előadásokon, s volt olyan misztérium is, amely negyven napon át tartott folytatólagosan.

SZÍNPADTÍPUSOK A keresztény dráma, színjátszás örökös helyszínváltozásai alakították ki a különböző színpadtípusokat. A „szimultán színpad" kb. 40-50 méternyire elnyúló, 6-8 méter széles emelvény volt (egy mai színpad nyílása 12-16 méter). Egymás alatt, mellett és fölött helyezték el a különböző színhelyeket: a poklot, a pokol tornácát, a földi tereket, a mennyországot, illetve paradicsomot valóságos gyümölcsfákkal és állatokkal. Másfajta megoldást tett lehetővé a „processziós színpad": az egyes jelenetek színpadai egy utca hosszában álltak és a közönség vándorolt az egyik színpadtól a másikig. A processziós, körmeneti színpad fordítottja volt a „kocsi-színpad”. Ez főleg Angliában és Spanyolországban divatozott: a közönség egy helyben állt, a különböző színhelyek pedig hatalmas kocsikra szerelve gördültek el előtte.

A vallási játékok történetének kezdete a 10 A vallási játékok történetének kezdete a 10. századig nyúlik vissza, amikor ezek még tisztán egyházi liturgiát jelentettek. A 16. században azonban az egyház már többnyire szégyellte és tiltotta ezeket az ún. játékokat, melyekben egyértelműen a népi kultúra nyilvánult meg. Az 1490-ben nyolc napon át tartó reimsi passióelőadáson - amelyre állítólag tizenhatezer néző gyűlt össze a városból és a környező falvakból (egy középkori nagyváros lakosainak száma tíz- és húszezer fő között mozgott!) - a város minden nap borral vendégelte meg az ünnepi gyülekezetet, és kenyeret osztott szét közöttük. Természetes, hogy ezek az események alkalmat adtak a többé-kevésbé súlyos rendzavarásra is: a részegeskedéstől kezdve a verekedésen át a gyilkosságig minden előfordult. Auxerre-ben például hagyományosan a temetőben zajlottak a passiójátékok. Az 155l-ben, a huszonnyolc napnál is tovább tartó előadásokon olyannyira elfajult az erőszak és a rombolási kedv, hogy a temetőt végül újra fel kellett szentelni. Az egyház vezetői így egyre gyakrabban tiltották be a játékokat. Általános volt tehát az a nézet, hogy már soha többé nem tartozhatnak az egyházi kultúrához.

A középkor vallási játékai - eltérően a görög tragédiától, illetve a későbbi újkori drámától - nem tekinthetőek egyéni alkotásoknak. A játékok a Bibliából merítették a témájukat. A népszerűségi listán a karácsonyi események követték a húsvéti történéseket, különösen, ha azokat pásztor- és háromkirályok-játék formájában adták elő. Ez később olyan játékokkal bővült, amelyek a próféták, a legendák, a tíz szűz, Mária Magdolna, Lázár stb. történetét dolgozták fel. Az előadást alkotó jelenetsorok kész panelként működtek: a játék helyétől, az adott évszak időjárásától és a hagyományoktól függött, hogy milyen apróbb változást eszközöltek rajtuk, illetve milyen sorrendben következtek. Az egyes alkotóelemek eredetét és kialakulását nem minden esetben ismerjük pontosan.

A nemzeti nyelven előadott húsvéti játék hét panelből állt: Pilátus és az őrtállók játéka 2. A feltámadás 3. Az ördögjáték, ami Jézus pokoljárását, a lelkek megszabadítását és a pokol benépesítését foglalja magában 4. A kenetárus-jelenet (olaj és kenet vásárlása) 5. A szent sírnál tett látogatás (visitatio) 6. Jézus megjelenik Mária Magdolna előtt 7. Az apostolok futása

Míg az első három jelenetnek a feltámadás állt a középpontjában, addig az utolsó négy a szent sírnál tett látogatás köré csoportosul. A húsvéti játékokban az ördög- és kenetárus-jelenet örvendett a legnagyobb népszerűségnek. A passiójátékok jóval a húsvéti játékok után alakultak ki, ám nem belőlük fejlődtek ki. A passiójátékok története egyes esetekben a 14., sőt a 13. századba nyúlik vissza. Valóban közkedvelt eseménnyé azonban csak a 15. és 16. században váltak, a legnépszerűbbek pedig a századfor­dulón, tehát 1500 körül voltak. A passiójáték tulajdonképpen a bibliai történetnek Jézus szenvedésével és halálával foglalkozó részeit dramatizáló színjáték, a középkori misztériumjáték legismertebb alfaja. A húsvéti játékok főként csak a feltámadást követő eseményekkel foglalkoztak. Amikor a liturgikus játékok elhagyták a templomot, s létrejött a városi misztérium, a húsvéti játékokat a feltámadás előzményeivel is bővítették, s lassan a drámák súlypontjába Jézus elítélése és kínhalála került.

A passiójátékok akkor terjedtek el a legszélesebb körben, amikor meghatározóvá váltak azok a tömegmozgalmak, amelyekben furcsa kapcsolat látszott kialakulni az egyházi és a népi kultúra között. A flagellánsok (önostorozók, vallási rajongók, akik korbáccsal verték magukat és így vezekeltek a maguk és mások bűneiért) országszerte és nyilvánosan, legtöbbször nagy nézőközönség előtt végezték szertartásaikat. A 13.-14. századból már ismerünk nemzeti nyelvű francia és német passiószövegeket, a passiójáték fénykora pedig a késő középkorra esett. A vallási játékok és különösen a passiók óriási népszerűsége a 16. század során is töretlen maradt az európai városok lakosságának körében. A század végén azonban már alig lehetett látni ilyen előadásokat a nagyvárosokban (néhány vidéki és nehezen megközelíthető hegyvidéki helységben elszórva még a 17., sőt: a 18. században is volt rá példa).

1578-ban Bologna érseke pellengérezte ki a színjátékokat, 1583-ban pedig a reimsi zsinat tiltotta be az ünnepi előadásokat. 1577-ben Skócia református egyháza kényszerült komoly lépésekre a Perthben újra és újra megtartott úrnapi játékok ellen, 1601-ben a Spanyol Németalföld kormánya rendeletben tiltotta be a vallási játékokat, mert azok „sok haszontalan dolgot" tartalmaznak, „tisztes­ségtelenek és elviselhetetlenek, semmi másra nem jók, mint hogy megrontsák és elzüllesszék a jó illemszokásokat - különösen az egyszerű és jóravaló emberekét -, s ezáltal az egész népet elborzasszák vagy félrevezessék." A játékok ellen szóló legfontosabb érv újra és újra a belőlük sugárzó babonaságra és erkölcstelen hatásukra épült. A passiójáték tulajdonképpeni tárgya Jézus szenvedése és halála, és ezt nagy részletességgel és brutalitással adták elő. Szívesen időztek a keresztre feszítés egyes borzalmas részleteinél.

Ezután következett a Mária-siralom, a játékok meghatóan lírai részlete (->planctus). A passió­játék ezenkívül magába foglalhatta az egész bibliai történetet a világ teremtésétől az utolsó ítéletig; mindezeket az eseményeket úgy csoportosították, hogy az ártatlanul feláldozott istenség halálát előkészítsék és feltámadását megokolják. A megrázó és szörnyű részletek moralizáló versszakokkal és komikus jelenetekkel váltakoznak. A legnépszerűbb figurák az ördögök voltak, ők személyesítették meg az Istennel szem­ben álló gonosz princípiumot, másrészt ők voltak a tréfacsinálók, a bohócok is. Fontos szerepet játszott a vándor kereskedő-kuruzsló; sokszor táncot járt Mária Magdolnával, aki mint felcicomázott divathölgy jelentkezik.

Egy-egy passiójáték rendezése és előadása a késő középkorban az egész város életében nagyszabású eseménynek számított. Minthogy előkészítése hónapokig tartó munkát igényelt, többnyire néhány éves időközökkel ismételték meg őket. A passiójátékok történeti háttere szempontjából fontos tény, hogy a nagy passiójátékok divatja a zsidó- és bo­szorkányüldözések idejére esik. (Angliából például már 1290-ben, Franciaországból 1394-ben kiutasították a zsidókat. A német birodalom területén „zsidókalapot" vagy „sárga foltot" kellett viselniük. 1439-ben Augsburgban fogalmazták meg, 1530-ban pedig az egész birodalomra kiterjesztették a rendeletet, amely arra kötelezte a zsidó férfiakat, hogy a ruhájukon feltüntetett sárga „körrel" tegyék felismerhetővé magukat, asszonyaik pedig hegyes fátylat hordjanak.)

Szinte ezzel párhuzamosan vette kezdetét az egész Európában tébollyá fokozódó boszorkányüldözés. VIII. Ince 1438-ban adta ki boszorkánybulláját (Summis desideran-tes affectibus), amelyben felsorolták a boszorkányok és varázslók legfontosabb bűntetteit. Ezzel egy időben a pápa Németország inkvizítoraivá nevezte ki Heinrich Institorist és Jacob Sprengert, akik 1487-ben hozták nyilvánosságra a Malleus maleficarumot, az un. Boszorkányok pörölyét, s ezzel egyértelműen a boszorkányok, vagyis a nők lettek az üldözés célpontjai. Ezt követően ugrásszerűen megnőtt a boszorkányperek száma. A frankfurti passiójátékban pl. Kajafás és a többiek „varázslóként” adják át Jézust Pilátusnak, csodatételeiben pedig bűnösségének egyértelmű bizonyítékát látják.

A passiójátékok 15. és 16. századi hallatlan népszerűsége csak e kontextusban válik érthetővé, különösen a zsidók elleni tébolyult gyűlölet mutatkozik meg a passiójátékok nagy részében. A játékokban furcsa ellentmondás figyelhető meg. Jézust mágikus csodadoktorként és sámánként jelenítik meg, alakját viszont úgy értelmezik, mint a keresztény vallás üdvözítőjét és megváltóját. A zsidók viszont csodatételei miatt „varázslónak” bélyegzik (pl. a frankfurti passiójátékban). A népi kultúra hisz azokban a csodákban, amelyek visszaadják az emberi test épségét és egészségét, s ezt úgy ábrázolják, ahogy azt az egyház elfogadja és hirdeti. A mágikus praktikákat pedig az egyház számára szent és sérthetetlen alaknak, Jézus Krisztusnak tulajdonítják. Ugyanakkor az egyház – ez a legfurcsább az egészben – azt a nevet, amely az ezekkel a módszerekkel gyógyító személyt illeti, a zsidók szájába adja, akik megátalkodottságukban elfordulnak Jézustól és (mint varázslót) kíméletlenül üldözik őt. Ezért is nem üdvözülhetnek.

Megfogalmazások A mirákulum a szentek életét, csodáit, szenvedéseit, válogatott kínzásait, vértanúhalálát vitte színre. A moralitás történeteiben a megszemélyesített jellem­vonások, az erények és a bűnök (gőg, kapzsiság, erkölcstelenség stb.) viaskodtak az emberi lélekért.

Mirákulum A mirákulum (latin miraculum 'csoda') a középkori vallásos színjáték egy csoportja, mely szentek életének eseményeiről, csodatételeiről szól (Angol nyelvterületen mindenféle vallásos játékot mirákulumnak neveztek.). A játékok hősei esendő emberek, akik halálos bűnbe esnek vagy életveszélybe kerülnek, ám Mária vagy egy szent csoda segítségével megmenti őket. Kiemelkedő mirákulumok a Szent Miklós-játék, és a Miasszonyunk csodái címen ismert 40 dráma.

Moralitás A moralitás allegorikus szereplőket felvonultató vallásos színjáték. A középkori moralitások különösen a megszemélyesített bűnöknek és erényeknek az ember lelkéért folyó harcát mutatták be szívesen. Legismertebb példája a 15. századi angol Akárki, a gazdag ember haláláról szóló játék. A tisztán allegorikus moralitások virágkora a késő középkorra esik, de a reneszánsz színpadon is tovább élnek, s hatásuk még Shakespeare jellemábrázolásában is kimutatható. A magyar irodalom legismertebb moralitása az 1646-ban kinyomtatott „névtelen” Comico Tragoedia, a századból azonban több moralitástöredék is ismeretes, s a csiksomlyói passiókban is szerepelnek betétként allegorikus jelenetek. A 20. században az angol Akárki drámát H. von Hofmannstahl dolgozta át.

Stációs dráma A stációs dráma (stációdráma) a drámatípusok egyike. Fő jellemvonása, hogy a felvonásokra tagolt, lineáris haladású drámaformákkal szemben lazán összefüggő jelenetekből (stációkból) áll, amelyek a néző figyelmét nem az események kimenetelére, hanem az egyre új és új nézőpontból megvilágított cselekményre magára irányítják. Első megjelenései a középkori Európa vallásos színjátékai; később a Sturm und Drang jellemző drámatípusává vált. Sajátos kifejlete a 20. században az expresszionista előzményeket is integráló, Bertolt Brecht által kialakított epikus dráma.

Liturgikus dráma A liturgikus dráma középkori latin nyelvű, többnyire prózai műfaj, amelynek első változatai a karácsonyi és húsvéti szertartásokhoz kapcsolódtak, s ezekből a templomi dialógusváltásokból bontakozott ki a misztériumdráma.

Passiójáték A passiójáték a középkori misztériumjáték legismertebb alfaja; a bibliai történetnek Jézus szenvedésével és halálával foglalkozó részeit dramatizáló színjáték. A műfaj fénykora a késő középkorra esett. A városi polgárság az előadásokat pompás külsőségekkel rendelkező látványos tömegdrámává alakította. A középkori ízlésű népies passiójátékok a 16. század végén megszűntek, a passió dramatizált színre hozása azonban később is szokásos volt az iskolai színjáték és a népi játékok keretében. A magyar irodalomban a barokk időszakában volt népszerű a passiójáték. A csíksomlyói ferencesek repertoárjából 47 passió maradt fenn a 18. századból.

Paraboladráma A paraboladráma (a görög parabolé 'összehasonlítás') itáliai eredetű, a középkorban Európa-szerte elterjedt és igen népszerű példázat, vallásos, morális vagy filozófiai tárgyú –általában didaktikus célzatú – vitaszínjáték, mely a 12. századra dramatikus elemeket tartalmazó dialogikus jelenetté alakult. Virágkorát a 13. században élte, a műfaj azonban megújult formában jelen volt a 20. század irodalmában is. Paraboladrámára emlékeztető elemeket tartalmaz a magyar irodalomban Sarkadi Imre életműve (Elveszett paradicsom, 1960-61; Oszlopos Simeon, 1960-61), ill. Karinthy Ferenc drámái (Bösendorfer, 1966; Duna-kanyar, 1966).