Nacsinák Gergely András: Jóga a középkori Európában? A Jézus-ima története és a hészükhazmus keleti kapcsolatainak kérdései Kairosz Kiadó Budapest, 2010.
A keresztény aszketikában sem a hészükhiára való törekvés, sem a szüntelen ima gyakorlása nem igazán technikai jellegű lépés, amennyiben nem automatikusan hozza meg a kívánt eredményt, s az áhított cél megvalósítása nem a gyakorló elszántságán és teherbírásán múlik Mivel nem egymagában halad az úton, a misztika itt végső soron mindig kapcsolatot jelent. Indiában az aszkézissel elért emberfölötti képességek viszont nem egy külső hatalom ajándékai, hanem a meditáció, az elme átalakításának mintegy magától értetődő velejárói.
A jóga – a szó jelentése: lebírás, leigázás, megtartás – elsősorban a tudat, az értelem megregulázását jelenti. Célja pedig az, hogy a Látót, a tiszta és időtelen alanyiságot megszabadítsa a dolgok, érzetek, észleletek általi meghatározottságtól, felfedve annak valódi természetét. A jógamódszerek tehát az aszkétát a megismerés alanyává és egyszersmind tárgyává is teszik. Ezzel szemben a keresztény misztikában az Istenhez való felemelkedés valamennyi emberi törekvés kezdete és vége. Az ember (…) már az első lépéseknél tapasztalja, hogy erőfeszítései közepette nincs egyedül. A nyugati spiritualitástól eltérően azonban az istenség (Ísvara) szerepe a megszabadulásban rendszerint meglehetősen csekély: mindössze arra korlátozódik, hogy segítségével az ember elérje a megvilágosodást – nemigen több tehát egy számba jöhető praktikus eszköznél, s az aszkétának célja eléréséhez nem is feltétlenül kell igénybe vennie az isten segítségét, aki egyébként nem is rendelkezik az európai istenfogalom ismérveinek legtöbbjével: sem nem mindenható, sem nem teremtő, sem nem időtlen. Voltaképpen nem más, mint a szenvedélyektől nem szennyezett, tiszta Tudat ideálképe. Míg a jógában a megszabadulás egyértelműen emberi teljesítmény, itt az emberi és isteni szándék együttműködésén (görög szóval szünergiáján) múlik.
A jóga ezt (ti. a meditációs pózt) azért alkalmazza, hogy leválassza a tudatosságot az érzéki világról: ne a test uralja a tudatot, hanem a tudat a testet. A testhelyzet maga válik itt (a hatha-jógában) meditációvá, minthogy a test is voltaképp kapott tudat. Érdekes, hogy amikor az imádságos póz tárgyalásra kerül a hészükhaszta irodalomban, némely szerző ellenkezőleg: a kényelmetlen, természetellenesen görnyedt testtartással járó fájdalomérzetet egyenesen jótékonynak tekinti.
A keresztény aszketikában és misztikában roppant lényeges vonás a személyesség. Ezért a keresztény aszkézis nem csak lemondás mindarról, ami a lelket megrögzött, önös szokásaihoz, régi természetéhez köti, hanem feltöltése mindannak, ami az istenemberi megújuláshoz vezet. A keresztény aszkéta számára az apatheia csak alap: innen lendül tovább a lélek fölfelé, a szív csöndjében halk szóval híva Istenét. Ehhez képest a keleti aszketika inkább a szellemi megismerés eszközeként használja a testiséget, annak valamennyi rezzenésével, képességével és meghatározottságával együtt: a jóga azért, hogy megszabadítsa az egyént az újjászületések körforgásából, a buddhizmus azért, hogy az elmélyedés segítségével ráébredjen valamennyi dolog ürességére, ideértve magát az énképzetet is.
… Mindez gyökeresen különbözik az ima és az elmélkedés keresztény felfogásától, melyben – legyen az a Jézus-ima vagy egy zsoltárvers – sohasem lehet mellékes az ismételt szavak jelentése. Még ha a folytonosan ismételt ima idővel hozzá is járulhat egyfajta „módosult tudatállapot” kialakulásához, ez egyrészt nem cél, másrészt még ekkor sem válik mellékessé a folytonosan recitált szöveg tartalma. A Jézus-ima szüntelen ismételgetése is csak nagy vonalakban hasonlítható a mantrák recitálásának indiai gyakorlatához. A mantra a hangképzés és a beszéd ősi, mágikus hatalmába vetett hiten alapul. Az efféle formuláknak isteni eredetet, ebből következően pedig természetfeletti erőt tulajdonítanak, legyen az védikus idézet, valamely istenség neve, vagy más szentirat, például a buddhista szútra része. Gyakorta az imához semmiben sem hasonlító, önmagukban értelmetlen hangokról és hangzósorokról van szó, amelyek segítik a jógit egy nyelvi és diszkurzív gondolkodás előtti – avagy utáni – tudatállapothoz való eljutásban. A jógában a végső, megszabadító belátás eléréséhez minden lehetséges eszköz megengedett. A keresztény imamódszerek ehhez a változatossághoz képest meglehetősen egysíkúnak, hovatovább kidolgozatlannak is tűnnek: ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez nem színvonalbeli különbséget, hanem eltérő lelkiséget takar.
A bemutatót készítette: Nagy Péterné Korándi Márta Mani, a manicheizmus atyja utazásai után így ír a két rendszer párhuzamairól: A hészükhazmus és a jóga általánosságban testi gyakorlatsorozat, mely testtartásokkal és légzőgyakorlatokkal, aszketikus erőfeszítéssel az akadályok, vágy és szenvedélyek elnyomására, s ugyanakkor szellemi összeszedettségre törekszik a koncentráción keresztül; olyan szellemi törekvés, mely a testiség ruháját leveti, melyben a lélek közvetlenül megtapasztalja az isteni jelenlétét.” Ha felkeltette érdeklődésedet ez a könyv, vagy olvasnál valami mást a témában, gyere el könyvtárunkba! Várunk szeretettel! Nacsinák Gergely András: Jóga a középkori Európában? A Jézus-ima története és a hészükhazmus keleti kapcsolatainak kérdései A bemutatót készítette: Nagy Péterné Korándi Márta