bme.meggyozes@gmail.com http://www.filozofia.bme.hu Meggyőzéstechnika bme.meggyozes@gmail.com http://www.filozofia.bme.hu

Kommunikáció 2 Copyright (c) 2009 Kertész Gergely Ezt az anyagot a Creative Commons Jelöld meg!-Ne add el!-Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc alatt tesszük közzé

Pragmatikai szemlélet A kommunikáció cselekvés aspektusa A pragmatika a jelek és használóik közötti viszonyt vizsgálja. Kérdés: hogyan hat ez a viszony, a (jel)használat módja a nyelvi (és nem csak nyelvi) jelentésre?

Pragmatika A kommunikáció cselekvés aspektusa A pragmatika alapvetően nyelvi megnyilatkozásokat vizsgál. Ezek megértésének feltétele, hogy felismerjük a beszélő szándékát. Egy megnyilatkozásnak általában van propozícionális (leíró) jelentése (formálisan vizsgálható) és mindig van megnyilatkozás jelentése (formálisan nem vizsgálható) A pragmatika tárgya alapvetően a beszédhelyzet, a kommunikációs elvek és a propozícionális jelentés ismeretében kikövetkeztethető jelentés.

Beszédaktusok A beszédaktus-elmélet a nyelvben végrehajtott cselekvés jellegű jelenségekre és azok azonosítására helyezi a hangsúlyt. Eredeti kiindulópontja szerint számos olyan ige van, ami bizonyos feltételek között, szabályok és formulák szerint kimondva cselekedetnek számít. -> Performatív igék -> Performatív megnyilatkozások: „Esküszöm, hogy holnap kész leszek mindennel.” „A tárgyalást ezennel megnyitom!” Ezeket régebben szembeállították a konstatív megnyilatkozásokkal. Ezek leírásnak, megállapításnak, állításnak számítanak. „Béla elkészült a munkával.”, „Hat óra van.” Az első kutatók szerint, ha csak a fenti aktusok (performatívumok) hajtanak végre cselekvést, akkor van néhány nem szükségszerű grammatikai azonosítási ismérve a performatívumnak: Jelen idő, E/1, kijelentő mód: „Megígérem, hogy …”

Beszédaktusok A beszédaktusok a nyelv társadalmi, intézményes-konvencionális területét képviselik. Olyan aktusokat hajtanak végre, amiknek csak az emberi világ szerkezetéből következően van értelmük. 3 aktusra szokás felbontani őket: Lokúciós aktus: valami mondása, a mondat leíró jeletése, propozícionális tartalma tartozik ide. („holnap kész leszek mindennel”) Illokúciós aktus: a lokúciónak illokúciós, cselekvéses jelentése is van. Ennek megértéséhez, tudni kell, hogy a beszélő minek szánta, milyen cselekvéses funkcióval ruházta fel a kimondott mondatot. („Esküszöm” – itt konvenció alapján tudható, milyen aktusról van szó!) Perlokúciós aktus: arra vonatkozik, hogy a beszédaktus, milyen hatással van a hallgatóra. Az ilyen hatás utólagos leírása lehetséges: „meggyőztem, hogy…”, de explicitté nem lehet tenni, mivel a hatás nem része a konvencionális jelentésnek: „meggyőzöm önt, hogy…”*. (ez legfeljebb vicces, tul. kihívó viselkedést kommunikálna) A perlokúciós aktusok soha nem lehetnek konvencionálisak, minden beszédaktushoz tartozik hatás, ha az aktus sikeres és érvényes volt.

A beszédaktusok érvényességi feltételei: A beszédaktusok, nem igazak vagy hamisak, hanem sikerültek vagy sikertelenek: Ahogy a normális cselekvésnél, itt is előfordulhatnak hibák, balfogások. érvényesek vagy érvénytelenek: A lokúciónak eleget kell tennie a nyelvtan szabályainak. „Megígérem, hogy aki másnak germe gangesz, hanem maga bele ityma fitye rütyü” – ilyesmit nem lehet megígérni érvényesen, mert szintaktikailag is hibás. A beszédaktus nem lehet tartalmilag ellentmondásos. „Megígérem, hogy tegnap meglátogatlak.” – nincs értelme múltbeli dolgokat ígérni. Meg kell felelni az adott aktus szociális, intézményi viszonyainak. Nem adhatunk parancsot a feletteseineknek. Azt mondhatjuk ugyanakkor, hogy a performatív megnyilatkozások sikerültsége esetén, bizonyos kijelentésekenek igazaknak kell lenniük. Ahhoz, hogy megígérjek valamit pl.: ki kell mondanom egy bizonyos formulát, egy bizonyos helyzetben. Ha az ezt az eseményt leíró mondatok igazak, az ígérés aktusa sikeres volt.

Pragmatikai elköteleződések A beszédaktusok használatával nyilvánosan elkötelezzük magunkat mások felé. Néhány tipikus elköteleződés: „esküszöm” – megvan az a szándékom, hogy így és így tegyek. „ígérem”- feltett szándékom a jövőben ezt és ezt tenni, stb. Ha valakiről pl. kiderül, hogy az ígéret pillanatában nem volt szándéka az ígéret betartása (vagy akár sosem volt ilyen szándéka), akkor azt mondhatjuk, hogy szándékai nem feleltek meg nyilvános elköteleződésének, vagyis pl. hamisan esküdött, ígért, stb. Ez nem egyenértékű azzal, hogy nem tartotta be, amit ígért! Lehet, hogy mindent megtett az elköteleződés megvalósításáért, de a körülmények megakadályozták. Az elköteleződések egy másik része a beszédaktusok pragmatikai előfeltevésének tekinthető. „Pécsi ingatlanomat Dezső nevű fiamra hagyom” – aki ezzel a beszédaktussal kötelezi el magát nyilvánosan, az elkötelezi magát a következők mellett is: Van pécsi ingatlana. Van Dezső nevű fia. Van jogom örökíteni az adott ingatlant. Ezek a fenti beszédaktus pragmatikai előfeltevései, ami alatt azt értjük, hogy a fenti beszédaktus, csak akkor lehet érvényes, ha ezek az állítások igazak.

Beszédaktusok Sajnos azonban a grammatikai ismérvek és lexikai konvenciók nem szükséges és elégséges feltételei annak, hogy valami performatív megnyilatkozás legyen. Sőt egyértelmű, hogy a nyelvi és/vagy formális szempontok csak a performatívumok, nyelvi cselekvések egy maghatározott, szűk körét választják ki! Van aki egyenesen azt gondolja, hogy a konvenciók és szabályok nyelvi osztályai egyáltalán nem is segítenek az azonosításban: „Azok a feltételek, amelyek mellett egy megnyilatkozás egy adott beszédaktust fejez ki, nem nyelvi feltételek, hanem a kommunikáció általános elveivel függenek össze” (Kiefer Ferenc) Egyértelmű azonban, hogy az expliciten megjelenő performatív igék, nyelvi konvenciókkal jelezik a beszédaktusokat. Ez a probléma akkor vetődik fel, ha rájövünk, vannak nem explicit beszédaktusok. Mivel ezek felismerésében nem segítenek konvencionális jelentésű szavak, stb.

Beszédaktusok Nem explicit beszédaktus: „A kutya harap.” -> explicitté lehet tenni. De honnan tudjuk, hogy azzá kell-e tenni, és pontosan milyen sugallt, vagy másodlagos jelentésben? Nem explicit, indirekt beszédaktus: „Ígérem, hogy ha eltörsz valamit, akkor bajba kerülsz!” -> ua., mint a nem explicit, csak itt egy performatív igén keresztül jutunk a suggallathoz. Explicitté nem tehető beszédaktus: „Én ezúton megsértem önt”* - Sokféleképpen meg lehet valakit sérteni, de explicit formában az aktus nem is működik. Azonkívül a konstatívumok (leíró állítások) is végrehajtanak beszédaktust, az állítás, az állítás igazsága melletti elköteleződés kimondatlan aktusát! Ezek miatt a jelenségek miatt a beszédaktusok grammatikai jelezhetősége tehát lényegtelenné válik. De valahogyan mégiscsak eljutunk ezekhez a jelentésekhez is! Hogyan?

Beszédaktusok A beszédaktusok a verbális kommunikáció egységei. (kb.: mondatok, megnyilatkozások) Minden leírás beszédaktus, de nem minden beszédaktus leírás. A beszédaktusok célja a hallgató/befogadó mentális állapotának megváltoztatása. Attól akinek megígértem, hogy elhozom a könyvét elvárható, hogy számítson a találkozónkra, Akinek elmondtam, hol van a bőrönd, elvárható, hogy tudja, hol van.

I. Jakab és a kétértelműség 1605-1606: A Puskapor-összeesküvés után. I. Jakab, angol király, kötelező hűségesküt ír elő a magukat katolikusnak valló alattvalói számára. Részlet a szövegből: „Mindezeket világosan és őszintén elismerem és megfogadom, az általam kimondott szavaknak megfelelően, és ugyanezen szavak világos és hétköznapi jelentésének és értelmezésének megfelelően, bármiféle ekvivokáció [kétértelmű beszéd], vagy elmebeli és más típusú elhallgatás nélkül.” Vajon mi lehetett az oka egy ennyire különös kitételnek az eskü szövegében ?

I. Jakab és a kétértelműség Az angol jezsuiták egyik elöljárója megírja az Értekezés az ekvivokációról című művét. 1595: egy katolikus úrnő feladja Robert Southwell jezsuita költőt. Azzal vádolják, hogy arra tanít másokat, hogyan tartsanak vissza információt a hatóságoktól. „Az ekvivokáció a[z otthonukban jezsuitákat rejtegető] katolikus háziurak és hölgyek számára hasznosnak vélt védekezési módszer…” „…módok arra, hogyan titkolhatjuk el az igazságot, anélkül, hogy hazudnunk kellene…” (A jezsuiták a lelki üdvüket féltik.) „…a válaszadó fő célja nem az, hogy ténylegesen becsapja a kérdezőt, hanem hogy magát mentse azzal, hogy eltitkol egy igazságot, amit nem szabad elárulnia. Tulajdonképpen ezzel csak hagyjuk, hogy a másik félrevezetődjön, nem mi csapjuk be…” „Rejteget-e ön jezsuitákat?” – „Nem, hacsak rajta nem állok éppen egyen.” (a pincében jezsuiták vannak)

Kétértelműség és nyelvelmélet „Rejteget-e ön jezsuitákat?” – „Nem, hacsak rajta nem állok éppen egyen.” (a pincében jezsuiták vannak) Nincs valami baj a jezsuiták megoldási kísérletével? Mindannyiunk számára világos talán, hogy amennyiben a rejtegető lebukik, a király emberei nem fogják azt mondani, hogy „tulajdonképpen igazat mondott”. Az is kétséges, hogy a módszer Isten számára elfogadható-e. De pontosan mi vele a baj? És vajon miért volt elfogadható az ekvivokáció-tan a korabeli angol katolikusok számára? Az ekvivokáció-tan mögött egy olyan nyelvelmélet állt, ami a nyelv leíró, adatközlő funkcióját helyezte előtérbe, ezért nem tudott számot adni arról a problémáról, amire rákérdezünk.

Kétértelműség és nyelvelmélet Hogy ez mennyire nem volt szerencsés a jezsuitákra nézve sem, azt jól mutatja Jakabnak a puskapor-összeesküvés utáni propagandája: A király egy kétértelmű levél megfejtésével leplezte le a puskaporos összeesküvést, amit később így kommentált: „…azonnal felfogtam benne bizonyos baljós kifejezéseket, hétköznapi mondatszerkezetük ellenére is (és biztos vagyok benne, hogy ezt sem papok, sem egyetemet végzett ügyvédek nem így értelmezték volna)…” Állítólag ehhez isteni sugallatra volt szüksége. Viszont egy király, akit Isten ilyen figyelemre méltat, nyilván az ő kegyelméből uralkodik… Valószínű, hogy egy alternatív, nem kétértelműségben, hanem a felek kooperációjában gondolkodó nyelvelmélet felhasználása az egész helyzetet alapvetően megváltoztatta volna. A kontextus, mint nyilvánosan hozzáférhető támpont, elvette volna a fenti misztikus konklúzió lehetőségét is.

A kétértelműség problémája és a pragmatika: Honnan tudjuk mit jelenthet? „béla a hajón gondolkodik”, „our mothers bore us” (1) ezek két jelentéssel eleve rendelkező mondatok „az volt a hab a tortán, amikor 10 kilóméter után kiderült, másfelé kellett volna kanyarodni az elágazásnál.” „Ja Béla, jól megvan, szereti a munkahelyét és még nem csukták le.” „Hálót fon az est, a nagy, barna pók ” (2) csak a kontextus függvényében értelmezhető mondatok, csak ez alapján bontható ki, mit suggal az, aki kimondja őket, a szószerinti jeletésük egyértelmű. (1) konvenció alapján (2) KONTEXTUSBÓL !

A társalgás logikája, jelentések a kontextus függvényében Implikatúra (célzás, sugallás): „amit B implikál, más, mint amit B mond” Példa: (A mondja C-nek B-ről): „jól van, szereti a kollégákat és még nem került börtönbe” A „mond” esetében a kimondott szavak szószerinti jelen-tése értendő. Amit valaki implikál, azt nem „mond”-ja. A kétértelműség esete Grice szerint egyértelműen megkülönböztethető az implikálás esetétől. A kétértelmű megnyilatkozás két értelme külön-külön, önmagában a szószerinti jelentés szférájába esik. („Béla a hajón gondolkodik”)

TÁRSALGÁSI IMPLIKATÚRA Társalgás logikája TÁRSALGÁSI IMPLIKATÚRA A társalgás közös erőfeszítés, közös célt feltételez. Ez alapján mindig vannak olyan lépések, amelyek aktuálisan ehhez képest nem odaillőek. Ahhoz, hogy ez igaz legyen szükséges egy általános elv, amit a társalgás résztvevői várhatóan követnek. Általános elv: EGYÜTTMŰKÖDÉSI ALAPELV, melynek speciális maximákat rendelhetünk alá: mennyiség (ne adjunk túl kevés, vagy túl sok információt) minőség (amit mondunk, ne legyen hamis, legyen empirikusan alátámasztható) relevancia (arról beszéljünk, amiről szó van) modor (kerüljük a homályosságot, kétértelműséget, törekedjünk tömörségre, rendezettségre)

Társalgás logikája A társalgási implikátum levezetése: „A” társalgásilag implikálja „q”-t, „p”-t mondva akkor, ha: „A” követi a maximákat. szerinte „q” kell ahhoz, hogy „p” mondását (1)-el összhangba hozza. (p=„hab a tortán”, q=„a legjobb rész”) „A” szerint „B” kompetenciája tartalmazza (2) feltételezését. A fenti típusú levezetéshez támaszkodni kell: a szószerinti, konvencionális jelentésre a maximákra kontextusra, körülményekre tudni kell, hogy minden releváns információ hozzáférhető minden résztvevő számára Ilyen módszerrel ismerjük fel a suggalt fenyegetés, metafora, irónia, stb. eseteit. „A kutya harap” , „Béla egy harcidisznó”, „Józsi egy igaz barát, végülis csak a TV-t lopta el, a bútoraimat itt hagyta.”

Az angol jezsuiták kontextusban Most már talán világos, hogy mi volt az ekvivokáció-tan hibája! Abban a társalgásban, ahol elhangzik: „Rejteget-e ön jezsuitákat?” „Nem, hacsak rajta nem állok éppen egyen.” a másik fél számára úgy jelenik meg a mondat, mint amivel a házigazda viccel. Megsérti a mennyiség maximáját, fölöslegesen felhívja a figyelmet egy nyilvánvaló állapotra, miszerint ő nem áll egyetlen jezsuitán sem. Legalábbis ez az, ami a beszélő szándékaként megjelenik a hallgató számára! A kommunikátor ezzel tisztában van, tudja, hogy milyen hatást fog kiváltani adott kontextusban a kimondott mondat! Így azt is tudja, hogy ezzel félrevezeti a másikat! Ebben az értelemben a jezsuiták eljárása manipuláció!

Mikor kommunikálunk a pragmatikai szemléletben? A korábban jelzett szociálpszichológiai megközelítéssel ellenkező intuíció szerint, ha valakit manipulálunk, akkor kommunikációs céljainkra való tekintettel nem kommunikálunk az illetővel. A kommunikáció feltétele a társalgás logikája felől nézve eszerint egyfajta kölcsönösség, a valódi kommunikációhoz a feleknek nyíltan felismerhetővé kell tenniük a céljaikat, nyílt kooperációt kell folytatniuk. Egy megnyilatkozás, akkor kommunikációs kísérlet, ha: A beszélőnek megnyilatkozásával szándékában áll egy adott hatást kiváltani. A beszélőnek szándékában áll, hogy az előbbi (1) szándékot a hallgató felismerje. A beszélőnek az is szándékában áll, hogy a (2) szándék szerepet játsszon az (1) szándék felismerésében. Ha valami úgy vált ki belőlünk egy hitet, hogy nem ismerünk fel a hit kiváltására irányuló szándékot, akkor nem veszünk részt kommunikációban. Az ásítás pl. nem kommunikál, hanem álmosságot jelez indexikus módon. Ha én azért adok valakinek információkat, mondok el neki egy történetet, mert tudom, hogy ez majd így vagy úgy fogja őt befolyásolni, akkor a nyilvános kommunikációs szándékaim mellett, ami alapján kommunikálok vele, van egy rejtett, a másik számára nem nyilvánvaló szándékom, valódi szándékom, amiről nem kommunikálok vele, aminek a tekintetében nem folytatunk kooperációt. Ekkor manipulálom az illetőt! A hazugság esetében lehet a felismert szándék egy állítás megtétele, informálás, de a másik fél által felismert kommunikációs cél ellentétben áll a kommunikátor valódi szándékával! A hazugság „félrevezet” a valódi szándékokra való tekintettel.