4. Tárló Időszak: január 1. – március 31. A 49-es év nagy fordulatot hoz az alakulat életében, honvéddá alakul és a 70-es hadrendi számot kapja. Január és március közt több kitörésben – ma úgy mondanánk erőszakos felderítésben - vesz részt a zászlóalj. Március végére az osztrák sereg teljesen körbezárja Komáromot, a jelszó ekkor „Lődözhetsz német, de be nem jössz”. 1.Csallóközi Kiskönyvtár, Piry Cirjék János: Érsekújvári napló (Kalligram Könyv és Lapkiadó Kft., Pozsony, 1998). 2.Kék sipkás honvédgyalogos 3.Az ostromlott Komárom látképe 1849 áprilisában. Bogner rézmetszete (?), 1849, 47x29 cm. 4.Térdelő honvédgyalogos 5.Klapka György: Emlékeimből (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986). 6.Kecskés László: Komárom az erődök városa (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1984). 7.Barcy Zoltán: Évszázadok Egyenruhái (A Magyar Honvédség Ruházati Szolgálatfőnökség megbízásából kiadta a STÚDIÓ-Pé Bt., Budapest, 1991). 8.Dr. Szénássy Zoltán: Komárom ostroma 1849 (Komárom KT. Kiadó, Rév- Komárom, 1999).

1.Csallóközi Kiskönyvtár, Piry Cirjék János: Érsekújvári napló (Kalligram Könyv és Lapkiadó Kft., Pozsony, 1998). A Kalligram kiadó 30 kötetre tervezett sorozat megindításával kívánta hozzáférhetővé tenni az érdeklődő olvasók számára is mindazokat a műveket, forráskiadványokat és dokumentumokat, amelyek a Csallóköz népének fordulatokban gazdag történelméről, társadalmi fejlődéséről, művelődéstörténetéről tudósítanak. Ez a kötet a szabadságharc egyik szemtanúját, Piry Cirjék János ferences barátot szólaltatja meg. Érdekes nézőpontból kapunk képet a szabadságharc csallóközi eseményeiről.

2. Kék sipkás honvédgyalogos Lábbeliként a honvédség az osztrák gyalogság által használt bakancsot vette át. Ennek alakja leginkább a mai „munkás” bakancséra hasonlított, színe általában sötétszürke volt. Egyféle formára szabták, tehát a jobb és a bal lábra való teljesen egyforma. Nemcsak illik rá, de ez az „egy kaptafára készült” kifejezésünk eredete. A legalsó fűzőlyuk mellé mindkét bakancs külsőoldalára egy - egy jelet ütöttek. Az osztrák szabályzat szerint aztán a lábbelit úgy kellett viselni, hogy a hónap páros napjain a jel a láb külső oldalán, páratlan napokon pedig a belső oldalon volt. Ilyen módon a két bakancsot minden nap más lábra cserélték. A nadrág lábszárhoz simuló, magyaros szabású világoskék színű volt. A lábszárak külső varrását piros színű zsinór takarta, a nadrágot bakancsba húzva viselték. Az attila színválasztása meglepő, a magyar ruházati szokások inkább a kék színt tennék logikussá, a honvédek azonban piros-zsinóros kávébarna színű atillát viseltek. A színválasztás oka nem teljesen tisztázott, igen valószínű, hogy a barna és világoskék posztóanyagot a honvédség a császári 5. Bervaldo tüzérezred pesti raktáraiból kapta. A császári tüzérek barna frakkot és világoskék pantallót viseltek, az említett ezred pedig már áprilisban a magyar Hadügyminisztérium fennhatósága alá került. Világoskék tábori sapka. Ennek elejét fent nemzeti­ színű rózsa, lent pedig fekete rohamszíj díszítette. A sapka alsó peremét nemzetiszínű vagy piros zsinórzat szegélyezte. Ugyanilyen zsinórzatból készült gombhurok fogta körül a rózsa alá varrt, fehér gombocskát is.

3. Az ostromlott Komárom látképe 1849 áprilisában. Bogner rézmetszete (?), 1849, 47x29 cm.

Az osztrák sereg is folytatja a tél elején megindult támadását. Március 17-én megkezdi a már körül zárt komáromi vár ostromát. Plosszer Ferenc káptalan feljegyzéseiből tudjuk, hogy még a Pápaiak is hallják Komárom lövetését: „Március 24-én magam is kimentem az úgynevezett Kiskúthoz, s ott a kényelmes kérgű fáknak egyikébe állván, a lövéseket egyenként és tisztán ki lehet venni, ha jól fölvettem minden negyedik percben történt egy-egy lövés hallhatólag, olykor azonban egyszerre is több” A Vetter Antal altábornagy határozatlanságán felbőszült Damjanich vezérőrnagy alaposan beolvas az általa tehetetlennek tartott fővezérnek. Olyannyira, hogy az általa kilátásba helyezett agyonlövés, a vezénylő parancsnok egészségi állapotát is megviseli, ezért Vetter március 27-én kénytelen beosztásáról lemondani. Az ideiglenesen kinevezett fővezér Görgey Artúr vezérőrnagy lesz. A Honvéd Fősereg felkészül a tavaszi nagy ellentámadására, amivel megkísérli visszaszerezni az 1848/1849 telén elvesztett területeket április 2-án megindul az a hadművelet, amire ma úgy emlékezünk, a Dicsőséges Tavaszi hadjárat. A honvédsereg céljai között szerepel Komárom felmentése, soraiban pedig ott küzd a másik veszprémi alakulat, a 6. zászlóalj.

4. Térdelő honvédgyalogos A gyalogság az 1842 M. Augustin-féle sima csövű, elöltöltős, gyutacsos puskával került felszerelésre. Korszerű fegyvernek számított és egyre inkább kiszorította a bizonytalan működésű, kovás gyújtású régi puskákat. Ezen lőfegyverek megbízható működését a csőfaron lévő furatba helyezett gyutacs, vagyis a durranóhigannyal töltött csövecske biztosította, amely ütés hatására szúrólánggal működésbe hozta a puskát. „A puska önmagában, mint tűzfegyver a gyalogság számára nem elég, hogy vífegyverként is használható legyen szuronyra, van szűkség. A szuronyból meglehetősen sokféle állt rendelkezésre. Volt három és négy élű változat, és ezeken belül több típus. A legnagyobb számban Laukart-rendszerű szuronyokat használták, mégpedig az M. négy élű döfősszuronyt, így vélhetően a veszprémi zászlóalj is ezzel a szurony típussal került felszerelésre. A szurony hossza 46 centiméter volt ettől kisebb, akár fél centiméteres eltérés előfordulhatott.” A honvédség fekete nemezcsákója némileg különbözött a sorgyalogságétól. A formája volt a legjellegzetesebb, a csákó nem szélesedett felfelé, hanem henger alakú volt. Hiányzott továbbá a csákófej alsó peremén körülfutó, úgynevezett fejszíj. Elől fémkokárda helyett fehér bádogból készült magyar címer díszlett, a csákórózsa piros- fehér-zöld (zöld szín volt középen) nyírott gyapjúból készült, átmérője kb. 6 cm volt. A csákó lovassági támadás esetén a kardcsapások ellen nyújtott védelmet.

5. Klapka György: Emlékeimből (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986). Klapka György honvéd tábornok, 1849-ben hadtestparancsnok, ideiglenes hadügyminiszter három alkalommal írta meg emlékeit a szabadságharcról. Az első változat taktikai megfontolások nélkül, a még friss élményekből született; 1850-ben jelent meg angolul, Londonban. Hamarosan, 1851-ben, Lipcsében látott napvilágot a második könyv: Klapka ebben engedményeket tett az emigráció szabadságharc-szemléletének, mely nem tartotta időszerűnek az események őszinte elemzését. Az emigráció mérsékelt tagjai úgy vélték ugyanis, hogy a nyílt beszéd, a mulasztások feltárása tovább bolygatná az amúgy is izgatott kedélyeket, s ártana a külországi hírnévnek, rokonszenvnek. A legteljesebb memoárváltozat, az Emlékeimből – melyet most tart kezében az olvasó – 1886-ban jelent meg a Franklin Társulat gondozásában. Klapka származásának, gyermekkorának rövid leírása után életének két korszakát örökíti meg részletesebben: a szabadságharc alatti tevékenységét – kitekintve természetesen az általános hadi helyzetre – és emigrációs éveit. Az emigrációban folyamatosan levelezett Czetz Jánossal, Teleki Lászlóval és Mednyánszky Sándorral, s a közölt levelekből kiviláglik a londoni, párizsi, svájci, belgiumi magyarok helyzete, megosztottságuk, a Kossuth megítélése körüli vitáik – s egyszersmind betekinthetünk ezen országok bel- és külpolitikájába is. Sőt a körképet a törökországi viszonyok rajza egészíti ki: Klapka az orosz–török háború hírére Isztambulba utazik, hogy a török csapatok segítségére legyen a Monarchiával szövetséges orosz birodalom elleni küzdelmükben. Az emlékirat 1854-ig – Klapka csalódásáig a krími háborúban – követi az eseményeket: ő és barátai ekkor mondanak le hosszú időre egy újabb szabadságharc reményéről. Mint minden memoáríróé, Klapka szándéka is az, hogy a már történelemmé vált múltat átélőként, szemtanúként rögzítse, saját szerepét benne tisztázza, álláspontját az eseményekről leszögezze. Ez a művelet sok tudatos és tudattalan torzítással jár, ám a torzítások éppannyira jellemzőek a korra és a szerzőre, mint a pontosan rögzített tények. A kötet sajtó alá rendezője, a korszak kitűnő kutatója, Katona Tamás előszavában és jegyzeteiben "tetten éri" Klapka elhallgatásait, szépítéseit. A korán elhunyt történész, Lengyel Tamás nyomán Katona összeveti és elemzi a három emlékirat eltéréseit, s a külföldről hazakerült Klapka-hagyaték leveleiből idézi a kihagyott részleteket. Ezzel az összehasonlító munkával minden korábbinál teljesebb Klapka-kép alakul ki, s így kötetünkkel a korszak egyik legjelentősebb dokumentumát, nélkülözhetetlen forrásmunkáját kapja kézhez az olvasó. (részlet a könyv ajánlójából)

6. Kecskés László: Komárom az erődök városa (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1984).

Kecskés László: Komárom az erődök városa (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1984). „Ilyen előzmények után építette fel Alaptolma valószínűleg a X. század első felében Komárom várát. Az ezeréves vár erős falai számtalan dicsőséges, sok esetben országos jelentőségű események tanúi voltak. Könyvünkben ennek a változatos sorsú várnak a történetét szeretnénk megismertetni az olvasóval, alapításától kezdve az Osztrák—Magyar Monarchia egyik leghatalmasabb erődrendszerévé történt fejlesztéséig.” (részlet a könyv ajánlójából) Az író felhasználta Szinnyei Józsefnek, a 37. honvédzászlóalj őrmesterének, későbbi írónak visszaemlékezéseit, melyekben sűrűn szerepel a 70. zászlóalj is március17. „midőn március 16-kán este nehány zászlóaljat egy üteg ágyúval átszállítottak a Dunán csónakon és dereglyéken; ezek a csillagsánc mellett foglaltak állást. Az expeditiót Querlonde vezette. Másnapreggel 7 órakor kezdték a támadást. A bátor Kuún Géza őrnagy zászlóaljával már egy óránál tovább állotta az ellenség ágyútűzét, midőn ütegünk alkalmas állást foglalt; de ekkor már az ellen fölgyújtotta Új-Szőnyt, ezzel a mieink menekülési útját akarta elzárni. Querlonde csakhamar átlátta a veszélyt, azért sietve visszavonult a lángban égő falun keresztül.” Március 30. „Ma már nem vették tréfára dolgot, mert délelőtt az ágyú- és bombalövések egymást érték; később, mint hallottam, az ellenfél a szőnyi erősséget rohammal megtámadta, de a veszprémi önkéntesek erős tüzelése s három helyen való ágyúzás rájuk, visszaverte őket.”

7. Barcy Zoltán: Évszázadok Egyenruhái (A Magyar Honvédség Ruházati Szolgálatfőnökség megbízásából kiadta a STÚDIÓ- Pé Bt., Budapest, 1991).

8. Dr. Szénássy Zoltán: Komárom ostroma 1849 (Komárom KT. Kiadó, Rév-Komárom, 1999). Komárom városának évezredes történelme véres ostromok és csaták színhelye volt. A történelem kutatói a várról mint bevehetetlen erősségről emlékeznek meg. Nevezték a Duna Gibraltárjának is, mivel a két oldalról vízzel védett vár a híres tengeri erődhöz hasonlóan szinte bevehetetlen volt. Ezt szimbolizálja a Kőszűz is, a vár északnyugati bástyáján álló szobor, mely védangyalként kiáltja az ellenség felé: "Nec arte, nec marte!" (Sem csellel, sem erővel!). Baróti Szabó Dávid, a komáromi gimnázium volt tanára, a felvilágosodás nagy költője, maga is megénekelte a Kőszűzet, A komáromi földindulásról című epikus költeményében: "Cintia fellobban, s az epével, haraggal alig bír. Szívét legfőképpen az emészti: hogy annyi hadával Mindég szembeszökött diadalmaskodva Komárom: Sőt kőből egy leányka-személyt a fokra kimetszett..." A komáromi vár tucatnyi ostromot állt ki az elmúlt évszázadok alatt. Falai dacoltak tatárral, törökkel, némettel. Takáts Sándor, a város krónikása írja A komáromi daliák a XVI. században című művében: "Komárom mindétig kis város volt, s ma is az, csak a múltja nagy. Sokat, mondhatatlanul sokat szenvedett a város népe, de talán éppen a létért való folytonos küzdelme és a szakadatlan szenvedés acélozta meg a szíveket és a lelkeket". A legendás múlt évszázadaiból csillagként ragyog fel Komárom történelmének égboltján az 1848/49-es szabadságharc ben hét hónapon keresztül állta a vár az osztrák és orosz seregek rohamait. A komáromi vár azóta fogalom és egy nemzet reménysége. Dal, induló őrzi e korszak dicsőségét: "Híres Komárom nincs bevéve, Klapka György a fővezére..." E gondolatokkal hívom magammal az Olvasót, kísérjen végig a véres harcokon, legendás győzelmeken, gyászos bukásokon. Szolgáljon tanulságul a mának és a holnapnak, és az utánunk jövő nemzedéknek. Legyen ez tisztelgés a régmúlt korok harcosai előtt, kik emberi és hazafiúi magatartásukkal dicsőséget szereztek Komárom városának. (részlet a kötet ajánlójából)