A magyarországi németek kitelepítése

„A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.”

Nem sokkal a II. világháború európai befejezése után, 1945 Nem sokkal a II. világháború európai befejezése után, 1945. júliusában kezdődött a potsdami konferencia.

Itt írták alá a potsdami szerződést

Churchill Truman Sztálin

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia - kész tények előtt állva - engedtek a Szovjetunió követelésének, és hozzájárultak a német lakosság "áttelepítéséhez".

A potsdami szerződés XIII A potsdami szerződés XIII. cikkelye erről így rendelkezett: "A három kormány, minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak vagy egy részének Németországba való áttelepítésére vonatkozó intézkedéseket kell foganatosítani. Egyetértenek abban, hogy bármilyen áttelepítés történjék is, annak szervezetten és emberséges módon kell végbemennie."

A potsdami konferencián megnevezett három országból kitelepítendő németek számát a SZET 1945.november 20-i határozata rögzítette, amely a következő adatokkal számolt: Lengyelországból: 3,5 millió Csehszlovákiából: 2,5 millió Magyarországról: 0,5 millió Ausztriából: 0,15 millió Összesen: 6,65 millió

Mindszenty József hercegprímás 1945 Mindszenty József hercegprímás 1945. október 17-én pásztori levélben tiltakozott a tervezett kitelepítés ellen: "Mindazt, amit az elmúlt évtized során a németség kívülről vagy belülről hazánk ellen elkövetett megbocsáthatatlannak tartjuk, és határozottan elítéljük. Ugyanakkor állást kell foglalnunk az ellen, hogy hazánk németsége az elkövetett hibák, sőt valóban nagy hibák miatt kollektív büntetés áldozata legyen. Az pedig, hogy hazánk németségét házukból és birtokukból elűzik, a legjobb akarattal se nevezhető emberiesnek vagy kereszténynek."

Voltak, akik másképp gondolták.

"A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen.”

A magyarországi németek kitelepítése 1946 januárjában kezdődött meg A magyarországi németek kitelepítése 1946 januárjában kezdődött meg. Budaörsön megtörténtek az előkészületek, hogy az első szerelvényt útnak indítsák.

Előbb teherautókra,

majd vasúti vagonokba rakták őket.

Itt kellett hagyniuk jól megépített, szép tornácos házaikat, a takaros gazdaságot, állataikat, gazdasági felszerelésüket.

Aztán elindult a vonat, és mindenki a maga gondolataival volt elfoglalva.

„De hiszen nem tettünk semmit!”

Dolgoztunk magunkért, a hazáért szívvel-lélekkel és tettel.

„Németek vagytok”, volt a válasz.

A kerekek zakatolásában még egyszer megnézték maguknak a vidéket, ahol felnőttek, szeretett hazájukat, amit talán soha többé nem látnak viszont.

„És talán a mai napig se értették meg, miért kellett elhagyniuk szeretett hazájukat.”

„…hol vagy otthon rég elhangzott szavak metsző csendjében száradt reményű taktusokkal szól dalod”

Végül összesen 185 ezer magyarországi németet űztek el otthonából. A kollektív büntetés a népcsoport egészével szemben antidemokratikus eljárás volt; politikailag ártatlan embereken ejtettek sebeket.

Azt, hogy egyenjogú állampolgárok, csak az 1950 Azt, hogy egyenjogú állampolgárok, csak az 1950. március 25-én a Magyar Közlönyben megjelent kormányrendelet mondta ki először a második világháború után, de ténylegesen csak egy 1953-as törvény szavatolta számukra a választójogot, a nemzetiségi oktatásban pedig még hosszú évek telnek majd el, amíg előbb német kisebbségi általános iskolák, később óvodák is elindulhatnak Magyarországon.

„A második világháború után fasisztáknak bélyegeztek bennünket, aztán világgá üldöztek bennünket…, aztán feloszlatták az itt maradtak egyesületeit, aztán megváltoztatták nevünket, aztán elvették házainkat, aztán bezárták iskoláinkat, aztán elhallgattatták papjainkat, aztán megtiltották, hogy szokásainkat gyakoroljuk, aztán anyáink nem énekeltek többé bölcsődalokat, aztán már nem beszéltünk egymás közt németül, aztán már csak törtük az anyanyelvünket, aztán elvesztettük önazonosságunk, aztán hagytuk elvadulni temetőinket, aztán …végül hitünket adtuk fel …”

Csalódás „Negyven évig álmodtam arról, / hogy majd viszontlátom a hazámat, / egy este a padon üldögélek / és élvezem a déli szellőt. / Csak a csillagokat akartam látni az égen, / és a sápadt holdat, / a csendben, a régi utakon / ifjúságom nyomait kutatni. / Csak a harangszót akartam hallani, / a fehér akácok illatát érezni, / szeretetet akartam érezni, / mint amilyen a miénk volt negyven évvel ezelőtt. / A frissen sült kenyér illatát / kerestem a málló falú kemencékben, / sehol nem találtam a régi bölcsőt, / majd` minden ajtó zárva volt. / Egyedül mentem ki a temetőbe, / hogy hátha találok ott valakit, / aki anyanyelvemen köszön, istenhozottat mond a hársak árnyékában. / Aki átkarol, és a sírhoz vezet, / ahol eldőlve fekszik a régi sírkő, / melyen a kopott gót betűk / hirdetik, itt nyugszik a nagyapám.”

És most mikor a határok lassan elvesztik jelentésüket / mi az, ami még igazán / jelentéssel bírhat / most / mikor végre ledől a fal

nekünk is kellene

belső falainkat bontani!