Futball a magyar irodalomban Alföldy Jenő az Eső c. folyóiratban megjelent cikke nyomán

Egyetértek Mándy Ivánnal, amikor a futball szóhoz ragaszkodik. A futball becézhető, a labdarúgás nem. A focit az ember már az anyaméhben elkezdheti, és folytathatja halálig. Labdizni csak kettő és öt év közt labdizhatunk.

Mándy élete és művészete olyannyira egybeforrt a focival, hogy írói sorsát élete jelentős részében a kispadra ültetett tartalékosok vagy a véglegesen kiállított futballisták helyzetével tudta jellemezni

Mándynak hinni kell, amikor azt mondja szinte gyerekes - persze, hogy gyerekes, hiszen a játékból soha kinőni nem akaró! - daccal: azért is futball és nem labdarúgás (sőt fodbal, ahogy a Tisza Kálmán téri gyereknek a cowboy nem kauboj, hanem kovboj)…

„…azértis korner és nem szöglet; taccsbíró és nem oldalbíró; hendsz és nem kezezés; fault és nem felvágás; egy-null és nem egy-nulla!”

Elvégre a lelátón (tribünön!) többnyire nem nyelvészek, nem akadémikusok, stiliszták és nyelvőrök ülnek, hanem szurkolók, akarom mondani, drukkerek, akik egymás közt nemzedékről nemzedékre hagyományozták a félig értett, idegen eredetű sportkifejezéseket.

Önkéntelenül elhangzó szavaik, lelkes vagy felháborodott bekiabálásaik legbelülről törnek föl, és a szalonképesség szándéka nem cseréltetheti őket szép, kerek magyar kifejezésekre.

Kálnoky László Nem pusztán az az egészséges nemzeti érzés vezérelte ebben, mely többé-kevésbé mindnyájunkra jellemző: mi, magyarok, legalább a sportban elérhetjük, hogy Amerikában vagy Európa távoli országaiban ne tévesszék össze Budapestet és Bukarestet, s ne az örök vesztest, hanem olykor a győztest is lássák bennünk.

Az izgatta, hogy mire képes az ember, hol az emberi teljesítőképesség végső határa. Kevesen éltek olyan fejlett emberiségtudattal, mint ő: méltó utóda ebben is a nagy hazai romantikusoknak, Vörösmartynak, Madáchnak. Nemcsak az úgynevezett magas kultúrában, hanem a fizikai teljesítményekben is méltányolni tudta azt, hogy az ember képes kifejleszteni azokat az adottságokat, melyekkel áttörheti szűkre szabott léte korlátait.

Ferdinandy György Ferdinandy György például - aki ötvenhatos emigrációja és sokéves nyugat-európai hányattatása után Puerto Ricóban kötött ki, ahol nyugdíjazásáig világirodalmat tanított a "szerecseneknek", s tanítás után futballozott velük, míg bírta velük tartani az iramot - szomorúan idézi föl írásaiban az ötvenes évek hazai fociját.

Szerinte 1949 táján, amikor a Fradit adminisztratív intézkedéssel szétszórták, legjobb játékosait a Honvédba vezényelték, s nevét ÉDOSZra, majd Kinizsire változtatták, gyakorlatilag felszámolták azt a gyönyörű magyar futballt, amely annyi hívet szerzett neki.

Szabó Lőrinc Az ötvenes évek nagy futballsikerei a szellemi élet nagyságait sem hagyták közömbösen. Sőt, nemcsak a sikersorozat, a váratlanul jött ötvennégyes kudarc is szóra bírta a korszak nagy "öregjét", Szabó Lőrincet. Vereség után címmel háromrészes költeményben érzékeli a magyar futball jelképértékű eredményeit és a nyomukba lépő csalódást.

Csanádi Imre Volt pedig, aki már a sikerek évadán, az as londoni 6:3 nyomán is józanságra intette örömmámorban úszó nemzetünket. Csanádi Imre két szép epigrammával próbálta hűteni az egetverő lelkesedést.

Az "aranylábak" világhíre helyében szívesebben venné, ha a külföld figyelme arra érdemes magyar fejeket is kitüntetne: "Vélnek a hamvadozó égaljon fölmeredőben / roppant Lábat, arany fény koszorúzza körül. / Ez Magyarország hát... - bólintanak áhítatukban. / Hé, fejet is hordunk! - (Nem hiszik el, ne pofázz.)"

Elég nagy merészség volt szembeszállnia Csanádinak azzal a közhangulattal, amelyben a tömeg és a politikai hatalom történetesen találkozott. Igaz, az ötvenhármas esztendő épp az átmeneti politikai enyhülés éve volt, az ország vezetője ekkor Nagy Imre, akinek nevezetes, kuláklistát eltörlő kormányprogramját éppen Csanádi köszöntötte versben, a futball-epigrammáknál alig két hónappal korábban.

Weöres Sándor Weöres Sándort például egy pillanatra sem tudta kimozdítani kedélyvilágából a foci vagy bármely sportesemény. Az 1972-es olimpia hírére például ilyen szavakkal válaszolt: "Untat az ugri-futi."

Kormos István Legjobb költőink közül Kormos István vitte legtöbbre a labdarúgásban. Hírlett róla, hogy tizennyolc évesen a Fradi ifjúsági első csapatában játszott, sőt, egyszer a felnőtt Fradi I.-ben is magára ölthette a zöld-fehér mezt, csak aztán jött a háború, a bajnokságot felfüggesztették, s a játékosokat a frontra vezényelték.

Az írótársak úgy néztek rá, mint valóságos hősre, akinek a fociban elért sikereit verses- vagy novelláskötetekkel meg sem lehet közelíteni.

Valamelyik írótársa egyszer elhatározta, hogy utánanéz a negyvenes évek első felének sportsajtójában, hogyan is írtak Kormosról, amikor a Fradi első csapatában játszott. Az elsárgult újságlapról hamarosan lehangoló sporttörténeti tényre derült fény. A mérkőzést a Ferencváros elvesztette, és a csapat teljesítményének összefoglalójában ilyen értékelés volt olvasható: "A csatársor kerékkötője a fiatal Kormos volt."

Benjámin László A negyvenes és ötvenes évek fordulója tájáról maradt fenn az a fénykép, amely az akkori írók csapatát örökíti meg. Kimagaslik köztük a daliás hátvéd, Benjámin László. A Rákosi- politika lelepleződése után a költő úgy látta, hogy sok minden talmiságnak bizonyult, amiben ő szentül hitt. Önéletrajzi részlet című versében úgy emlékezett vissza ifjúságára, hogy ha mindent elölről kezdhetne, inkább a labdarúgást választaná, mint az irodalmat:

„Hej, lettem volna inkább futballista, / - volt ehhez ifjan kedvem és bokám - / nem nézegetnék sanyarodva vissza / kudarcaimra, létem derekán. / Hallgatna rám legalább egy csapat, / lehetnék abban tréner (az-az edző), / taníthatnám a fiatalokat..."

Jékely Zoltán A fociversek szerző közül jó néhányat nem volna szabad kifelejteni, például Zelk Zoltánt, aki nemcsak a lóversenyeknek, hanem a futballmeccseknek is szorgalmas látogatója volt. A legszebb verset a futballról azonban Jékely Zoltán írta Futballisták címmel.

"Egy roppant meccsre készülődtem, / Melyet talán Uruguay / népével vívunk a mezőben, / és győzni, vagy halni muszáj!" A felnőtt emlékeiben most is él ez a vágy olthatatlanul: "S mint Toldi vén lovában harc zajátul, / a régi tűz bennem is fellobog, / s, szép passzaiktól, megfogyatkozott / combizmom össze- összerándul." A vers az általános, örök emberi jelképek szintjére emeli a focit: "- Mindig lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt gyepű rét, / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét, // mely mérföldekről mágnesez magához / labdaéhes diákot és inast, / s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához."