interperszonális személyiség-koncepciója Harry Stack Sullivan interperszonális személyiség-koncepciója

Mi a személyiség? A személyiség hipotetikus létező, nem különíthető el a személyközi szituációktól „az emberi lény életére jellemző, visszatérő személyközi szituációk viszonylag tartós mintája”.

Az interperszonális viszonyok legfontosabb folyamatai Dinamizmusok Én-rendszer (én-dinamizmus) Megszemélyesítések Megismerési folyamatok Prototaxikus Parataxikus Szintaktikus

A személyiség dinamikája A feszültségek forrása: A szervezet szükséglete Szorongás Csökkenti a hatékonyságot az előbbiek kielégítésében. Megzavarja a személyközi kapcsolatokat és a gondolkodást. Intenzitása aszerint változik, hogy mekkora a fenyegetés és mennyire hatásosak a rendelkezésre álló rendszabályaink. Meghatározza azt a mintát, ahogy az egyén a másokról szerzett tapasztalatait és a velük való kölcsönhatást kialakítja (vagyis az én-rendszert).

Személyiségfejlődés és szorongás A baba szükségletei és a gondozó válaszai kiegészítik egymást, kölcsönös kielégülést nyújtanak. A szorongás kívülről csap le a kisbabára… A csecsemő élményvilágában az első alapvető felismerés a szorongás mentes állapot elkülönítése a szorongástól! A lelki állapotokat a csecsemő kezdetben passzívan éli meg… A saját viselkedése alakításával alakítja én-rendszerét

Interperszonális terápia A terapeuta „résztvevő megfigyelő” A szavak jelentése beleágyazódik abba az interperszonális helyzetbe, amelyben megtanultuk őket; az analitikus csak úgy ismerheti meg, hogy miről beszél valójában a paciense, ha részletesen kikérdezi. (Mi történt? Ki, mit mondott? Milyen hangulatban volt? Stb.) A vizsgálat célja megtudni, ki is a beteg? A pszichiáternek többet kell tudnia, mint amennyit a beteg érez és gondol… a részletekbe menő kutakodás azt szolgálja, hogy megismerjük azokat a kölcsönhatásokat, összefüggéseket, ahogyan a beteg újra meg újra megteremti saját sorsát. A kérdésekkel és az önreflexió bátorításával a terapeuta fokozza az én-rendszer működéseinek tudatosítását. A múltban formálódott csalóka megszemélyesítésekkel a jelenben lép interakcióba a beteg. A változás elsősorban észlelési jellegű: az egyénben mind a belső folyamatok, mind a pillanatnyi interperszonális események sorozata egyre kiterjedtebben tudatosul.