Környezetátalakítás a folyamszabályozási munkáktól napjainkig

A vasútépítés A vízrendezés mellett a másik fontos, a modern infrastruktúra megteremtését célzó, a Kárpát-medence földrajzi-gazdasági képét jelentős mértékben megváltoztató munka a vasútépítés volt. A Habsburg korona országai közül Ausztriában az 1840-es évek elején a Bécs–Wagram vasútvonal átadásával Európa nyugati részéhez képest másfél évtizedes elmaradással indult útjára a gőzvontatású vasút. A magyar politika már az 1832-36-os országgyűlésen felismerte a vasútépítés jelentőségét. Az 1836:XXV. tc. kijelölte a magyar vasúthálózat építésének főbb irányait (Pest–Bécs, Pest–Fiume, Erdély), központnak Pestet téve meg.

Báró Sina György 1836-ban kapott engedélyt a Bécs–Sopron–Győr–Buda vasút építésére, illetve Ullmann Móric a Duna bal partján Bécsből–Pozsonyba–Pestre, onnan Szolnokon át Debrecenbe tartó vasútvonal létrehozására. Ennek első szakasza volt a Petőfi által megörökített Pest–Vác szakasz, amelyet hazánkban az első gőzvontatású vonalszakaszként 1846-ban adtak át a forgalomnak. Másodikként 1847-ben a Pest–Szolnok szakasz készült el, aminek fontos szerepe volt 1848 hideg szilveszterén a kormány Debrecenbe való evakuálásában az ostromlott Pestről. A Bach-korszak és a provizórium éveiben a vasútépítés üteme lelassult, új lendületet csak 1867-ben, a kiegyezés után kapott.

A Kárpát-medence vasúthálózata 1877-ben

Három nagy társaság birtokolta a vonalak 97 %-át Három nagy társaság birtokolta a vonalak 97 %-át. A Bécs–Pest vonalat az Osztrák Államvasúttársaság, a trieszti vonalat Délivasút Rt., míg az alföldi, erdélyi vonalakat a Tiszai Vasút Társaság birtokolta. Az első kettő francia-osztrák tőkéscsoportok kezében volt, míg a harmadikban magyar nagybirtokosok is főrészvényesek voltak. 1867-1873 között 4100 km új vasútvonal épült. Az 1873-as gazdasági válság ismét visszavetette a vasútépítést. Csak az 1880-as években lendült fel újra, már döntően az állami szerepvállalásnak köszönhetően. A különböző vasúttársaságok eltérő, de a kisebb mezőgazdasági és ipari üzemek, illetve az utazó közönség széles tömegei számára túl magas tarifákat alkalmaztak.

A Kárpát-medence vasúthálózata 1867-ben

Ebben Baross Gábor államtitkársága, majd közlekedési minisztersége (1883-86; 1886-92) idején történt változás. Az állam felvásárolta a csődben, vagy csődhöz közeli helyzetben lévő vasúttársaságok részvényeit. Egységes, a korábbinál jóval alacsonyabb tarifát állapítottak meg, ami jelentősen fellendítette a MÁV teheráru- és személyforgalmát. A vasút így vált az állami gazdaságfejlesztési politika fontos eszközévé. Számos ágazatra gyakorolt fejlesztő hatást. Sín, hídszerkezet, mozdony és vasúti kocsi igényei révén ösztönözte a hazai nehézipar fejlődését. Elősegítette a mezőgazdasági termékek piacra jutását. A Kárpát-medence központtól távoli területeit kapcsolva be a gazdaság vérkeringésébe hozzájárult az egységes belső piac kialakulásához.

A Kárpát-medence vasúthálózata 1877-ben

1890-re a történelmi Magyarország vasúthálózatának hossza elérte a 9000 kilométert. A kialakuló hálózat erősen centralizált Budapest központtal, ahonnan sugárnyalábszerűen ágaznak ki a fővonalak. Ez a szerkezet előnyös a főváros vonatkozásában, de akadályozta az egyes országrészek közötti közvetlen kapcsolatok létrejöttét. Ennek kiküszöbölésére építettek ugyan összekötő vonalakat (pl. Nagykároly–Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad), de ezek az első világháború után a szomszéd államokhoz került vonalak sem alkottak összekötő hálózatot.

A Kárpát-medence vasúthálózata 1890-ben

Vasúttal legjobban ellátott területeink a főváros környéke a centrális struktúra következtében, illetve a Kisalföld Bécs közelsége, az erős piaci kapcsolatok miatt. A legritkább a hálózat az Északi-középhegységben, az Alföld középső és keleti területein. A vasúthálózat területi képének alakulásában a gazdasági fejlettségbeli különbségek mellett a természetföldrajzi tényezők szerepe emelkedik ki. Számos település fejlődésének éppen a vasút megjelenése adott lendületet (pl. Füzesabony, Békéscsaba, Szolnok, Szombathely, Kaposvár stb.). Más településeken éppen a gazdasági fejlődés visszaesését idézte elő, hogy a vasúti fonalak elkerülték azokat (pl. Eger, Gyula stb.)

Az alföldfásítás Az alföldi környezetátalakító munkák egyik fontos eleme a fásítás volt. A Kecskemét és Nyíregyháza környéki tanyák intenzív földművelése, a szőlő-, gyümölcs- és zöldségfélék termelése, az akáctelepítés, a sívó futóhomok megkötése a homoki kertkultúra kibontakozását indította el. A nem őshonos, tájidegen akác betelepítésére ebben az időben Tessedik Sámuel javaslatára került sor. Az akác a várakozásokat is felülmúlóan életképesnek bizonyult a futóhomok területekről folyamatosan terjedt el alföldi és dombsági tájainkon, gyakran kiszorítva az ott őshonos fafajokat.

Kecskemét határában a homoki tanyák olyan pusztákon létesültek, ahol a túllegeltetés a XVII-XVIII. században felerősítette a futóhomokmozgást. Borsy Zoltán az alföldi hordalékkúp vizsgálatai során kimutatta a Duna–Tisza-közi és a nyírségi tájak XVIII. századi, antropogén eredetű homokmozgását. Nyíregyháza környékén az letelepített szlovák (tirpák) földművesek vonták művelésbe a futóhomokot. A szlovákok háromfordulós ugarnyomásos rendszerben művelték földjeiket, így a gazdasági udvart, majd később a lakóházat is a földek szélén, az ún. bokortanyákban egyesítették.

A XVIII. századtól elterjedt a fasorok és a mezővédő erdősávok telepítése. A tanyák építésével egyre szaporodtak az élősövények, a kis facsoportok, a földutak mentén. Az Alföld fásítását törvényekkel is igyekeztek előmozdítani, aminek hatására a vármegyék és a kincstári uradalmak kisebb-nagyobb erdőket és fasorokat telepítettek. A mezővédő erdősávok és facsoportok mikroklímára és közvetve a gazdálkodásra igen kedvező hatást fejtenek ki. A néhányszáz méteres távolságban telepített fasorok megtörik, lassítják a felszínközeli szelet. Ennek két szempontból van nagy jelentősége. Egyrészt növekszik a levegő páratartalma a talajhoz közeli térben, a növényállományok belsejében.

Csökken a talaj és a növények által elpárologtatott víz mennyisége. Másrészt a megfelelően telepített erdősávok és a helyes gazdálkodás nagymértékben csökkentik a szélerózió, a defláció hatását, az ún. „homokverést”. A mezővédő erdősávok, fasorok ökológiai szempontból is fontosak, mivel biokorridorként működnek: lehetővé teszik az erdőhöz kötődő növény- és állatfajok terjedését a nagykiterjedésű szántóterületeken keresztül. Ragadozó madaraink is nagyrészt eltűntek volna az Alföld szántóterületeiről, ha a mezőgazdasági táblák közötti fasorok, facsoportok nem kínálnának nekik fészkelő- és megfigyelő helyet.

Az alföldfásítás történetének fontos fejezete a két világháború közötti időszak. A trianoni békekötés következtében a kárpáti erdőségek teljes egészében a szomszédos államokhoz kerültek. Az ország erdősültségének mértéke így alig haladta meg a 12%-ot. Az Alföldön ennél is kedvezőtlenebb volt a helyzet: az erdőterület aránya az 1927-es felmérés szerint mindössze 4.9% volt. Elsősorban gazdasági megfontolásokból kiindulva a helyzet megváltoztatása céljából a kormányzat 1926-ban hozta létre Kaán Károly vezetésével az Erdészeti Tudományos Intézetet (ERTI).

Elsődleges feladata az volt, hogy kiválassza az Alföld fásítására legalkalmasabb fafajokat és módszereket. Az intézet munkájának köszönhetően az Alföldön 1926-tól 1943-ig összesen 63.660 ha erdőt telepítettek ami az erdősültség mértékét 5.8%-ra növelte, ami a szűkös anyagi feltételek között figyelemre méltó eredmény volt.

A környezetátalakító munkák megítélése A környezetátalakító munkák utólagos megítélése nem egyértelmű, mivel nagy nemzetgazdasági jelentőségük mellett több később felismert káros következményekkel is jártak. Tájrajzi következmények A folyamszabályozási munkálatok a geotényezők olyan mértékű megváltozását idézték elő aminek következtében az érintett területek tájtípusaiban is jelentős változások következtek be a honfoglaláskori, vagy akár a késő középkori helyzethez képest

A honfoglalástól a folyamszabályozásokig eltelt időszakban a tájszerkezetben csak az árterületek gyarapodása okozott változást. A folyamszabályozással az alacsony árterek a gátak közé szorultak vissza és a korábbi alacsony árterek gátakon kívüli részei a mezőgazdasági művelés alatt álló, a korábban uralkodó tájtípust jelentő erdőssztyeppeket felváltó kultúrsztyepp részeivé váltak. A holtágak, meanderek folyóhátak a szántóművelés következtében egyre inkább eltűnnek, a korábbi alacsony ártéri körülményekre csak a mocsári erdőtalajok és láptalajok gyakori előfordulása utal.

Hidrológiai- ökológiai hatások A hidrológiai hálózat átalakítása és az árvédelmi töltések építése megszüntette azoknak a folyamatoknak a természetes működését, amelyek a felszínfejlődést meghatározták. A szabályozás előtt az ártereken a folyóvízi, a tavi és a mocsári üledékképződés, az árvízmentes szinteken a szél szállította üledék felhalmozódása volt jellemző. A folyómedrek szabályozásával és a gátrendszerek építésével az üledékfelhalmozás területe 38 500 km2-ről 1800 km2-re zsugorodott. Jakucs László szerint az Alföldön ma is tartó süllyedést, a térszínalacsonyodást semmi sem egyenlíti ki, mert a folyók hordalékanyaga csak a gátak közti árterek keskeny sávjában rakódik le.

A gáton belüli terület viszont éppen a koncentrált üledékfelhalmozódás miatt egyre jobban feltöltődik a gáton kívüli területhez képest. Ezt a tendenciát erősíti az is, hogy az alföldi folyók felső szakászán a Kárpátokban, illetve az Erdélyi szigethegységben az erdőirtások, a felerősödő talajerózió következtében megnőtt a folyók által szállított hordalék mennyisége. A vízgyűjtő területen végrehajtott erdőirtások és a folyók mesterséges mederbe terelése együttesen az árhullámok levonulási idejének csökkenését az árvízszint folyamatos emelkedését idézte elő A medence jelentős területei ugyanakkor egyre aszályosabbá válnak

Ennek a kettős problémának a megoldása csak az érintett felvízi és alvízi államok együttműködésével lehetséges. A folyók felső folyásán létrehozott tározó-rendszer jelentősen csökkentheti az árvizek és az aszály okozta problémákat az Alföldön. A társadalom környezetalakító munkálatai következtében mind a szabad vízfelület, mind az időszakosan vízjárta területek kiterjedése drasztikusan csökkent, ami a vizes élőhelyek (wetlands) vízi-lápi-mocsári-réti, illetve ligeterdei társulások területi visszaszorulását és az ilyen élőhelyekhez kötött fajok egyedszámának csökkenését, szélsőséges esetben kihalásukat idézte elő.

A korábbi ártereken található kubikgödrök jelentik az utolsó olyan szigetek egyikét, ahol a korábban az ártereken élt fajok még menedéket találhatnak. A talajvízszint süllyedése – többek között – hozzájárult a természetes növénytakaró átalakulásához: az ártéri mocsárerdők kiszáradása, a homokvidékeken a nyírfaállomány pusztulása, a tölgyerdők kiterjedésének csökkenése is részben ennek a következménye Ezek a változások a vízhez kötődő betegségek terjedését is visszavetették. A malária ebben az időszakban tűnt el az Alföldről. Az egészséges ivóvíz ellátást segítette elő a Zsigmondy Vilmos irányításával években megkezdett artézi kútfúrási program.

Éghajlati hatások A vízrendezés az érintett területek klimatikus és talajtani viszonyaiban is változásokat indukált. A helyi klíma módosulásában a folyamszabályozás mellett az öntözőrendszerek építése és az ártereken a korábbi természetes növénytakarót felváltó mezőgazdasági kultúrák megjelenése is szerepet játszik. Megváltozott az ármentesített felszínek sugárzás forgalma. A kiszáradó felszín albedója megnövekedett, energia bevétele tehát csökkent. Az öntözés hatása ezzel éppen ellentétes, mivel a nedves, sötét talaj több napsugárzást nyel el.

A kiszáradó talaj hosszúhullámú kisugárzása nő, tehát nagyobb lesz a hővesztesége. A hosszúhullámú visszasugárzásból eredő hőbevétel csökkent, mivel a felszín feletti szárazabb levegő a gyengébb üvegházhatás következtében a visszasugárzott hőmennyiségnek a korábbinál kisebb hányadát tartja csak vissza. Az ármentesítés előtt ezeken a területeken a sugárzási mérleg 10%-kal is nagyobb lehetett a mainál ám ez a hőtöbblet nem a levegő felmelegítésére, hanem a párologtatásra fordítódott.

A párologtató vízfelszínek kiterjedésének csökkenése a levegő páratartalmának csökkenését idézi elő. Szász Gábor számításai szerint a márciustól július derekáig eltelt időszakban a korábban vízborította területekről a szabályozás előtti időszakban közel 100 mm-rel több víz párologhatott el mint a szabályozást követően amikor az időszakos vízborítás megszűnt. Az a hőmennyiség pedig ami korábban a víz elpárologtatására fordítódott most a felszín felmelegedéséhez járult hozzá. Ez elméletileg hozzájárulhat a csapadék mennyiségének csökkenéséhez. A csapadék idősorok azonban nem támasztják alá egyértelműen ezt a feltételezést.

Talajtani hatások Az ármentesítés, a láp- és mocsárlecsapolás a talajvízszint süllyedését, a talaj hő- és vízgazdálkodásának megváltozását, egyes talajok átalakulását eredményezte. Szász Gábor szerint a gyökérzóna talajnedvessége az ármentesített területeken a korábbihoz képest 25%-kal mérséklődött, ami 75 mm-nyi talajvízkészlet csökkenésnek felel meg. A mélyen fekvő talajokban is gyengül a vízhatás. A korábbi réti jellegű talajokban megindul a sztyeppesedés (a csernozjom talajokra jellemző folyamatok megjelenése).

A korábbi erőteljes vízhatás helyett a talajok vízgazdálkodása egyensúlyivá, vagy párologtatóvá vált. Így pl. a láp- és mocsárterületek talajféleségei – a kiszáradás után – réti csernozjommá fejlődtek. A sóban gazdag egykori árterületeken különböző szikes talajok képződtek. A másodlagos szikesedés megindulásáért nem a XIX. századi folyamszabályozási munkálatok, sokkal inkább a XX. század folyamán nem kellő gonddal tervezett és kivitelezett öntöző rendszerek tehetők felelőssé. A szikesedés csak azokon a területeken indulhatott meg ahol a vízrendezés csak a felszíni vizekre korlátozódott, így a felszín közelében nagy oldott sótartalmú talajvíz maradt.

A nem körültekintően végzett öntözés a talajvízszint időleges emelkedését idézheti elő. A periodikus kiszáradás és újranedvesedés a pangó, sós talajvizű talajokban megindíthatja a szikesedés folyamatát. A duzzasztóművek környezetében megemelkedő talajvízszint levegőtlenséget, a láposodás folyamatainak beindulását idézheti elő a talajban.

Öntözés okozta talajdegradációs folyamatok a Tiszántúlon 1 - másodlagos szikesedés 2 - másodlagos láposodás 3 - másodlagos szikesedés és másodlagos láposodás összekapcsolódása

Gazdasági-, társadalmi hatások Megváltozott az alföldi tájhasznosításnak az árterek és az ármentes magasabb térszínek eltérő adottságaihoz alkalmazkodó és azt hasznosító évezredes rendje is. Az ártéri gazdálkodás eltűnt, helyette az ártereken is a korábban csak a magasabban fekvő térszínekre jellemző szántó művelés jelent meg. A különbség mindössze annyi maradt, hogy az ártereken rosszabb volt a terméshozam a mélyebb fekvésből adódó belvízveszély miatt. Tért hódított a vetésforgó. Mendöl Tibor megfogalmazása szerint „eltüntette a két fő tájtípusnak, az ártérnek és az ármentes szintnek a különbségét, egyetlen ármentes területté alakította az egész vidéket, s mindenütt a szántóföldet tette uralkodóvá”.

Az állattenyésztés jellege alapvetően megváltozott Az állattenyésztés jellege alapvetően megváltozott. A korábbi rideg tartásmódot felváltotta az istállózó állattenyésztés, ami a hagyományos magyar fajták háttérbe szorulását idézte elő. A társadalom tájformáló tevékenysége A településszerkezet is változásokon ment át. A tanyák és falvak megjelentek az ármentesített területeken. Az új települések már általában nem halmazfalvak, hanem szabályos településszerkezettel rendelkeznek. Az építkezés módja is meg változott: a vertfalat felváltotta a vályog és a tégla.

A foglalkozási szerkezet ugyancsak átalakult A foglalkozási szerkezet ugyancsak átalakult. A vízhez kötődő mesterségek (halászat, pákászat, kosárfonás, stb.) a szabályozott folyók ártereire szorultak vissza. Az istállózó állattartás elterjedésével háttérbe szorultak a rideg állattartáshoz kapcsolódó foglalkozások (gulyás csikós juhász, stb.) is. A XIX. század második felében a gazdaság és vele a társadalom modernizálása a nagy vízügyi építkezések kivételével a "történelmi nyomvonalon" haladt, vagyis a fejlett régiók vonzották magukhoz a beruházásokat. A fejlesztésekben többnyire még nincs tudatos, az elmaradott térségek felzárkóztatását az infrastruktúrába való bekapcsolásuk útján elősegítő célzat

Az infrastruktúra fejlesztésében elmaradt régiók (pl Az infrastruktúra fejlesztésében elmaradt régiók (pl. az erdős hegyvidékek, a lecsapolt lápok stb.) kimaradtak a fejlődésből. A vasút, majd a modern közúthálózat építése, mely a gazdasági fellendülés alapjait teremtette meg, kisebb eltérésekkel az ősi közlekedési folyosókat követte. A XVIII-XIX. századi „hátrányos helyzetű” régiók a forgalom- és információáramlás pályáitól, a gazdasági növekedés pólusaitól továbbra is elszigetelődtek, perifériákká váltak. Másrészt ezek folyamatok adtak lehetőséget az Alföld jelentős területeinek a kibontakozó tőkés gazdaságba való integrálására, a modern fejlődés megindulására még akkor is, ha ez sok tekintetben felemásan, nem a legszerencsésebb módon ment is végbe.