A liberalizmus világa II. Székely Gábor 4. előadás A liberalizmus világa II. A liberalizmus világa három érték világa, a szabadságé, a tulajdoné és a jogegyenlőségé, s a feltételezésé, hogy az ember és társadalma korlátlanul tökéletesíthető.

Irodalom Múltunk, 1998. 3-4. sz. Székely Gábor: A liberalizmus világa 5-41. o. Gergely Jenő: Katolicizmus és liberalizmus 201-225. o. Barta Róbert: Az angol liberalizmus… 226-255. o. Harsányi Iván: A spanyol liberalizmus… 299-319. o. Pankovics József: Liberalizmus olasz… 320-343. o. Sz.Bíró Zoltán: Liberalizmus a századelő Oroszországában 344-375. o. Gray, John: Liberalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1996. 121,

Liberalizmus és nacionalizmus, nép kontra nemzet A nacionalizmus nem kezelhető önálló politikai ideológiaként, általában a konzervatívizmus részének tekintik. A nacionalizmus ugyanakkor - a konzervatívizmus és a szocializmus mellett - már születésétől összekapcsolódott a liberalizmussal. A fontosabb pont a szuverenitásnak a nemzetre ruházása mindenfajta születési és más előjogokkal szemben, a másik az állam, annak szimbolikus erővel felruházott területének, valamint a nemzet hármasának az összekapcsolása volt. Mindez már megjelent az 1787-es amerikai alkotmányban, ahol a kezdő sor "Mi a nép…"szavakkal indul, különbözve a francia forradalom "nagy nemzet" (la grande nation - 1790) fogalomtól, amely a klasszikus liberalizmustól idegen, majd a neoliberális időszakban elfogadott etnikai motívumot is tartalmazta.

A liberalizmus első jelentős politikai szakadása nem a konzervativizmus francia-angol formáival függött össze, hanem a német nemzetállam porosz nacionalista koncepciójával. Vilmos császár és Bismarck

A liberalizmus hasadása a nacionalizmus mentén (a német példa…) A nemzeti liberálisok… 1867 –ben a porosz alkotmányvitában vita a Deutsche Fortschrittspartei és Bismarck között. A pártszakadáskor a jobboldal kiegyezik Bismarckkal, létrehozzák a Nationalliberale Partei. Jelentősebb képviselői:  Ludwig Bamberger (1823-1899), Eduard Lasker (1829-1884), és a pártvezető …

Rudolf von Bennigsen (1824-1902; a párt elnöke 1872-1891) 1867-1870 Hannover porosz annektálása után a Norddeutscher Reichstag és, 1883-ig, a porosz parlament képviselője, majd elnöke 1873 – 1879 között. Mindkét parlamentben a Nemzeti Liberális Párt frakciójának vezetője. Szorosan együttműködik Bismarckkal.

A nemzeti liberálisok támogatták a konzervatívokat a baloldallal, sőt a katolikus centrummal szemben, még e "belső" ellenségek elleni rendőri fellépést is megengedhetőnek tartva; a gazdaságpolitikában a szabadkereskedelem elvi elismerése mellett támogatták a nagybirtokot védő különleges vámokat, ugyanakkor, ha fel is adták megszüntetésük követelését, megtartották ellenszenvüket a kartellek és monopóliumokkal szemben.

Kossuth Lajos – a nemzeti liberális? Színes: A magyar liberalizmus első kiemelkedő személyiségeként fogadták az emigráns Kossuth Lajost amerikában - található ekként a liberalizmus történetét tárgyaló munkákban is, bár nacionalizmusát is hangsúlyozzák. „Ő nem annyira liberális volt, mint nacionalista.” (Martin Roberts)

A baloldali liberálisok… Theodor Mommsen (1817-1903), a 19. század legtekintélyesebb német történésze, a német baloldali liberalizmus meghatározó személyisége. Bismack ellenében kereste a liberális megoldást. "Ich wünschte ein Bürger zu sein". A német szociál-liberális irány megalapítója, Friedrich Naumann (1860-1919) a gyakorlat mellet foglalkozott az elmélettel is. Ma az FDP alapítványának névadója…

A baloldali, vagy "haladó" liberálisok a szigorúbb alkotmányosságért, a parlamentnek felelős kormányzás bevezetéséért léptek szövetségre a centrummal és a szociáldemokratákkal; gazdaságpolitikájukban a szabadkereskedelem mellett, mindenfajta különvám ellen, valamint a kartellek és monopóliumok betiltásáért léptek fel; a szociálpolitikában a szakszervezetek bevonását tartották szükségesnek, egyetértettek az üzemekben a munkások egyetértési jogával (Mitbestimmung), valamint az igazságosabb adózás bevezetését sürgették.

A liberális eszmék a kapitalizmus meghatározói… A 19-20. század fordulójának Európája és Észak Amerikája a liberalizmus világának történetileg legteljesebb megvalósulása volt. Még akkor is, ha az elődök ennél többre számítottak és a kortársak a fejleményeket vereségként érték meg. A liberális eszmék a politikai liberalizmus pártjain túl áthatották az egész fejlett kapitalizmust, elvei mércét, igazodási pontot jelentettek a világot egyre inkább átfogó ipari forradalom szervezéséhez éppúgy, mint az egyes államok jogi és gazdasági rendjének kialakításához - akár, mint követendőek, akár mint elvetendőek.

Militarizmus, majd forradalom? A századfordulóra ugyanakkor a liberalizmussal korábban szövetséges nacionalizmust a militarizmus váltotta fel. Egyre érzékelhetőbbé vált, hogy a világ újrafelosztásáért folyó versenyt nem a liberális, a szabadpiac határokon túlmutató gazdasági versenyével, hanem a birodalmak fegyvereinek pusztító erejével vívják meg. A korábban részben szövetséges baloldalon pedig egyre nőtt azok tábora, akik már nem a jóléti kapitalizmusban látták a jövőt, hanem a háborúért felelős kapitalizmus megdöntésében, vállalva ezért a proletár forradalmat is.

Versailles és a világ Az I. világháború, majd az azt lezáró versailles-i - washingtoni békerendszer a bíztató kezdetek után éppúgy a liberális gondolat vereségét jelentették, mint amennyire vereség volt a háborút követő felemás polgári forradalmak és átalakulás gyors megakadása. Új világ kezdődött, de egyik sem azok közül, amelyekre a modern politikai ideológiák bármely irányzata számított, vagy amely eljövetelében reménykedett.

A korszakhatár inkább a 20-as és a 30-as évek fordulója volt: a New Deal amerikában, a fasizmus Olaszországban és Németországban, és a sztálinizmus totális diktatúrába torkolása a Szovjetunióban. Különösen a háború és az azt követő békeszerződések szelleme és gyakorlata „még fokozták a liberális törekvéseknek a háttérbe szorulását és elnépszerűtlenedését…, a liberális elv látszólag szétmorzsolódott.” A liberalizmust egyik legfőbb gyenge pontja és versenyképtelenségének oka a „szociális tartalom” hiánya. Gratz Gusztáv, 1922.

Guido de Ruggiero (1888-1948) történész, filozófus, az olasz Partito Antifascista alapítója azonban Gratznál optimistább végkicsengéssel írt: „Jelen elemzésemből következik, hogy a liberalizmus kétség kívül komoly és mély válsága nem leküzdhetetlen, amint az a felületes szemlélők és a türelmetlen örökösök számára tűnhet… Számunkra, modern emberek számára minden reményt azoknak a formáknak és intézményeknek az életereje jelenti, amelyeket a liberalizmus hozott létre fejlődése során, az a meggyőződés, hogy a szabadság múlhatatlan értéket jelent;”.

A modern liberalizmus próbája: a Weimári Köztársaság Az európai liberalizmus legnagyobb győzelme, és az 1917-es oroszországi forradalmak, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után a legnagyobb visszhangot és kedvező fogadtatást kiváltó eseménye a háború utáni Európában a Weimari Köztársaság születése volt. Az új köztársaság és annak alkotmánya elválaszthatatlan Max Webertől  (1864-1920), aki már a császári Németországban ismerté vált nemzeti liberális politikai szerepvállalásával, nemkülönben írásaival.

Hugo Preuß (1860-1925) liberális államjogász és egyetemi tanár megbízást kapott az új köztársaság alkotmányának a kidolgozására. 1919 januárjára kiírt választások feltételeinek a meghatározásában is: Európa legdemokratikusabb választásán minden 20 évét betöltött férfi és nő az urnákhoz járulhatott. A 83%-os részvétellel megtartott választáson a baloldali liberálisok a szavazatok 18,5%-át kapták, míg a nemzeti liberálisoknak (Német Néppárt) 4,4%-jutott. A szociáldemokrata vezette új köztársaság első kormánya már a baloldali liberálisokkal abszolút többséggel bírt a parlamentben, mellettük mégis bevonták a Centrum pártot is, jelezve a törekvést a legszélesebb konszenzusra. A kormányban két nagyobb parlamenti párt nem vállalt szerepet: a jobboldali liberálisok és a konzervatívok, fenntartva monarchista, köztársaság elleni álláspontjukat.

A Weimári Alkotmány Az 1919 augusztusában elfogadott Weimári Alkotmány korának egyik legdemokratikusabbja volt. Megalkotói J.S. Mill felfogásában az állami intézményrendszert a "szabadság gépezetének" tekintették, s benne – Weber nézeteinek megfelelően - a társadalomban versengő értékek és politikai erők sokaságát kifejező törvényhozás, végrehajtó és bírói hatalom életrehívására törekedtek, amely teret engedett a társadalomban egymással szembenálló erők érdekellentéteiben konszenzusra törekvő valamennyi elemnek: a parlamentnek, az önkormányzatoknak és a nyilvánosságnak, hangsúlyozva a joguralom elvét. (A politikai "értéksemlegesség" követte Weber "értékmentesség" elvét.)

A Weimári Alkotmányban keveredtek a parlamentáris demokrácia, a közvetlen demokrácia és az elnöki demokrácia motívumai. Azonban nem számoltak két lehetőséggel: az egyik, hogy a birodalmi elnök is lehet olyan személy, aki nem híve a weimári elveknek, a másik, hogy alkotmányosan, parlamenti választások eredményeképpen is alkotmányellenes többség alakulhat ki a parlamentben. 1925-ben, Friedrich Ebert, szociáldemokrata elnök után Hindenburg birodalmi elnökké választásával az első valósult meg, az utóbbi, 1933-ban, a Hitler hatalomra jutását követően.

Konzervatívizmus és militarizmus kontra demokrácia Az 1918-at követően a konzervatívizmus és militarizmus gyors magára találásában szerepet játszott az a kompromisszum, amelyet a szociáldemokrácia kötött a hadsereggel. Ekkor vetette papírra elemzését Oswald Spengler (1890-1936), nagyhatású konzervatív történész-filozófus 1920-ban publikált „A poroszság és a szocializmus „(Preußentum und Sozialismus) hatalmas sikert aratott könyvében. Nem kevesebbre szólított fel, mint hogy „…a szocialisták és a konzervatívok együtt ,vagy külön-külön lépjenek fel a liberális parlamentarizmussal szemben, lévén e két párt "sohasem veszítette el illiberális és antiparlamentáris tendenciáját."

A legdemokratikusabb liberális választási törvény vége… Az utolsó, 1938. április 10-én megtartott "Népszavazás és Nagynémet Reichstag választás " alkalmával a következő két cédulákat kapták kézhez a választók: "Egyetértesz-e Ausztriának a Német Birodalommal 1938. március 13-án végbement újraegyesítésével?„ és "Vezérünk Adolf Hitler listájára szavazol-e?" Németországban 99,59%-os részvétel mellett 99,1% igen szavazat, Ausztriában 99,72% a részvétel és 99,73% volt az igen.

A liberalizmus két válsága Hívei és ellenfelei többször szembesültek a liberalizmus hiányosságaival, elégtelen válaszaival a kor és benne politikai ellenlábasok kihívásaira. A kritikus gondolatok azonban először az 1930-as években sürgettek olyan kompromisszumokat, amelyek a klasszikus liberalizmus alapvető értékeiről követeltek lemondást. A gondolkodók és politikusok mindenekelőtt az állam megítélésében, illetve az egyén és a társadalom viszonyára vonatkozó elvekben bizonytalanodtak el érintve ezzel az alapokat, közülük is a legérzékenyebbet, a szabadság fogalmát.

Az európai valóság megváltozása és a "harmadik világ" elkülönülése, és az ezekre adott elégtelen liberális válasz idézte elő a liberalizmus első átfogó, minden korábbinál mélyebb válságát. A politikai liberalizmust e válság majd három évtizedre szinte száműzte az európai történelem színpadáról, s megtörte egyeduralmát az Egyesült Államokban is.

Míg a múlt században a válasz a nacionalizmus és a szocializmusnak tett engedmények voltak, most a konzervatív, mindenekelőtt az I. világháborúban alkalmazott etatista és centralisztikus elvek megjelenítése és támogatása volt. A gyakorlati (gazdaság)politikában ezt legmarkánsabban John Maynard Keynes képviselte, aki belátva a világháborút követően hiába sürgetett, a szükségállapotról a "normális", értsd liberális gazdaságra átállás reménytelenségét, fokozatosan beépítette a szükségállapot elemeit

A neoliberális kezdet A liberális gondolkodók válasza a szociáldemokrata fordulatra: David Ritchie, John Hobson és Leonard Hobhouse végigvitték a liberalizmus elfordulását a laissez-faire-től, s az állami beavatkozás különféle formáit a liberalizmus vitathatatlan részévé tették. Innen már csak egy lépés volt a 70-es és 80-as évek neoliberális kurzusáig, amelynek követői összeegyeztetni kívánták, de inkább zavarták a liberális és a konzervatív értékrendet. 

John Gray (1948- ), angol liberális gondolkodó, a 80-as években eljutott a thatcherismus neoliberális piacliberalizmusáig, majd a 90-es években a kommunitarizmusig, a munkáspárti postliberális gondolatokig. Ez utóbbi hangsúlyozottan vallja a szabadkereskedelem korlátozását és a protekcionizmus szükségeségét – fejtette ki Gray The Undoing of Conservatism (1994 a Konzervativizmus bukása) című könyvében.

A dél-amerikai, az ázsiai, s végül a volt "kommunista" országok számára mindenek előtt a Világbankon keresztül kötelezővé tett "washingtoni konszenzus" csődje 1998-ra vált nyilvánvalóvá. Az infláció letörésére, a piac felszabadítására, a privatizációra, a külkereskedelmi és költségvetési deficitek csökkentése összpontosító neoliberális kurzus eredménye nem a gazdaság stabilizációja, hanem a termelés visszaesése, a munkanélküliség növekedése, súlyosbodó szegénység, s mindezek hatására több helyen politikai és társadalmi zűrzavar lett.

Az ázsiai pénzügyi válság és politikai zavargások, Oroszország egyre mélyülő gazdasági válsága ugyanakkor a konzervatív kínai átalakulás hatására Joseph E. Stiglitz (1943- ), a Világbank alelnöke és vezető közgazdásza hirdette meg a szociális, jóléti , oktatási és kultúrális téren nagyobb állami szerepvállalást ajánló, ma is jellemző „posztwashingtoni" doktrinát.

"A liberális társadalomelmélet nyers vázlata mutatja, hogy a totalitárius államfelfogás mily sok eleme megtalálható már ebben az elméletben… valamennyien alapvetően a kapitalista társadalomnak az egyes önálló vállalkozók szabad konkurenciájára épülő kereskedelmi és ipari kapitalizmusának  modern monopolkapitalizmussá változásával függenek össze, amelynek során a megváltozott termelési viszonyok (különösen a nagy "egységek", a kartellek, a trösztök stb.) követelik a valamennyi hatalmi eszközt mobilizáló erős államhatalmat.” Herbert Marcuse (1898-1979).

Összefoglalás: A liberalizmus történelmi szerepe – és vége? John Gray (1948- ): Európát egészen az I. világháborúig a liberális berendezkedés jellemezte. Igaz volt ez az államok politikai struktúrájára és intézményrendszerére, az utazásra, a migrációra, a törvények uralmára, illetve "az individualista rendszer más alapvető szabadságjogaira", annak ellenére, hogy két olyan hatalmas országra, mint Törökország és Oroszország ez nem volt érvényes. Immanuel Wallerstein (1930-) az egész 1789-től 1989-ig terjedő periódust "a liberális ideológia győzelmének és dominancia-korszakának" nevezte. A liberalizmus összeomlása. NMT. Évkönyv. 1998. 28.o.