Michael Schumacher 2006-ban A Forma-1-ről röviden Tartalomjegyzék Világbajnokságok 1.1. Egyéni világbajnokság 1.2. Konstruktőri világbajnokság A Formula-1 története 2.1. Kialakulása 2.2. 1950-es évek 2.3. 1960-es évek 2.4. 1970-es évek 2.5. 1980-es évek 2.6. 1990-es évek 2.7. 2000-es évek A Formula-1 szabályai 3.1. Technikai szabályok 3.2. Versenyszabályok 3.2.1. Szabadedzések, időmérők 3.2.2. A versen lebonyolítása 3.2.3. Zászlószabályok 3.2.4. Tesztelési szabályok Balesetek Michael Schumacher 2006-ban

1. Világbajnokságok 1.1. Egyéni világbajnokság 1.2. Konstruktőri világbajnokság Tartalomjegyzék

1.1. Egyéni világbajnokság 1950 óta évente rendeznek Formula–1-es világbajnokságot, a futamok végén az első nyolc versenyző a beérkezési sorrendnek megfelelően pontokat kap. Ha a mezőny valamilyen okból nem teljesítette a versenytáv felét, a versenyzők csak a helyezésükért járó pontok felét kapják meg. A világbajnoki címet annak a versenyzőnek adják, aki az év végén a legtöbb ponttal rendelkezik. Pontegyenlőség esetén a több jobb helyezés dönt (győzelmek száma, második helyek, harmadik helyek és így tovább), bár a bajnoki cím még nem dőlt el ilyen módon. Az eddigi legkisebb különbséggel, 0,5 ponttal Niki Lauda nyert világbajnokságot, 1984-ben. A pontozási rendszert 1950 óta többször változtatták, eleinte csak az első ötversenyzőt pontozták, ekkoriban a leggyorsabb kört megfutó versenyző is kapott egy pontot. Később az 1 pontot a 6. helyezett kapta. A jelenlegi rendszer 2003 óta van érvényben. Tartalomjegyzék

1.2. Konstruktőri világbajnokság 1950 óta évente rendeznek Formula–1-es világbajnokságot, a futamok végén az első nyolc versenyző a beérkezési sorrendnek megfelelően pontokat kap. Ha a mezőny valamilyen okból nem teljesítette a versenytáv felét, a versenyzők csak a helyezésükért járó pontok felét kapják meg. A világbajnoki címet annak a versenyzőnek adják, aki az év végén a legtöbb ponttal rendelkezik. Pontegyenlőség esetén a több jobb helyezés dönt (győzelmek száma, második helyek, harmadik helyek és így tovább), bár a bajnoki cím még nem dőlt el ilyen módon. Az eddigi legkisebb különbséggel, 0,5 ponttal Niki Lauda nyert világbajnokságot, 1984-ben. A pontozási rendszert 1950 óta többször változtatták, eleinte csak az első ötversenyzőt pontozták, ekkoriban a leggyorsabb kört megfutó versenyző is kapott egy pontot. Később az 1 pontot a 6. helyezett kapta. A jelenlegi rendszer 2003 óta van érvényben. Tartalomjegyzék

2. A Formula-1 története 2.1. Kialakulása 2.2. 1950-es évek Tartalomjegyzék

2.1. A Formula-1 története: Kialakulása A Formula–1 elődje, gyökere az európai Grand Prix Motor Racing volt. Az első, Francia Nagydíjat 1894-ben rendezték, Le Mansban. Nyertese a Renault versenyzője, a magyar Szisz Ferenc lett. 1914-ig csak egy, a francia verseny szerepelt a versenynaptárban. 1909-től 1911-ig, 1915-től 1920-ig és 1940-től 1945-ig nem rendeztek nagydíjakat. E versenyek mellett rendeztek nem világbajnoki futamokat, ilyen volt az 1936-os Magyar Nagydíj is. A II. világháború vége után nehezen éledt újra a motorsport, a Formula–1 szabályait a 1946-ban egyeztették, az első, nem bajnoksági versenyeket is abban az évben tartották. Nem terveztek új autókat, hanem a világháború előtt használtakat vették elő. A háború utáni időkben a 40-50 éves férfiak domináltak, mivel a fiatalabbak a háború miatt nem tudtak tapasztalatot szerezni. 1949-ben elindult a Gyorsasági Motoros Világbajnokság, majd egy évre rá a Formula–1 is. A világbajnokság első versenye a Silverstone-ban rendezett Brit Nagydíj volt. A konstruktőrök csak 1958-tól kaptak világbajnoki trófeát. Az 1937-es szezonra készített Mercedes W125 Tartalomjegyzék

2.2. A Formula-1 története: 1950-es évek Az 1950-es Formula–1 világbajnokságot az olasz Giuseppe Farina nyerte meg az Alfa Romeóval, míg argentin csapattársa, Juan Manuel Fangio második lett. Fangio nyerte meg a világbajnoki címet 1951-ben, 1954-ben, 1955-ben, 1956-ban és 1957-ben. Bár az angol Stirling Moss egyszer sem lett világbajnok, mégis az egyik legjobb Formula-1-es versenyzőnek tartják a nem világbajnokok közül. Fangio uralta a Formula-1 első évtizedét, és öt világbajnoki címével hosszú időig a sportág legsikeresebb versenyzője volt. Eredményes versenyző volt még mellette Alberto Ascari, aki a Ferrarival megnyerte az 1952. és az 1953. évi bajnokságot. Az utolsó kettő szezonban az angol Mike Hawthorn, Juan Manuel Fangio egy 1950-es évekbeli Mercedesszel, pályafutása befejezése után, 1986-ban majd az ausztrál Jack Brabham nyert. Az évtizedet a gyári csapatok uralták, mint az Alfa Romeo, a Ferrari, a Mercedes és a Maserati, ugyanazok, akik már a háború előtt is versenyeztek. 1958-ban írták ki először a konstruktőri világbajnokságot, amit a Vanwall nyert meg. Az első években a háború előtt épített autókat használták. Az autók keskeny, mintázott gumiabroncsokkal voltak felszerelve. Az 1950-es években a Formula–1-es naptár néhány európai nagydíjból és az amerikai 500 mérföldes versenyből állt, amelyet az Indianapolis Motor Speedwayen rendeztek meg. Az Alfa Romeo visszavonulása után a világbajnokságot a 2 literes, sűrítő nélküli kocsiknak rendezték. Ezután bevezették a 2,5 literes, sűrítő nélküli autókat, ami miatt visszatért a Mercedes. A több újításának köszönhetően a Mercedes autóival két éven keresztül nyertek bajnokságot versenyzői, ám a csapat a Le Mans-i tragédia miatt kiszállt a motorsportból. Juan Manuel Fangio egy 1950-es évekbeli Mercedesszel, pályafutása befejezése után, 1986-ban Tartalomjegyzék

2.3. A Formula-1 története: 1960-es évek Az 1960-as évek elején jelentek meg az első reklámok a Formula–1-ben. Emellett ekkor kezdték pályafutásukat a kisebb, elsősorban brit magáncsapatok, mint a Vanwall, a Cooper, a Lotus és a BRM. Ezeknek a csapatoknak nem volt saját motorjuk, így egy másik motorgyártótól kellett venniük az erőforrásokat. Az 1960-as évek elején voltak elterjedtek a karcsú, „szivar” alakú karosszériák. Az ekkori versenyautók teljesítménye 220 lóerő körül mozgott. A megengedett legnagyobb hengerűrtartalom a szívómotoroknál 3000 cm³, a turbófeltöltőseknél 1500 cm³ volt. Az évtized első világbajnokságát az ausztrál Jack Brabham nyerte, utána az amerikai Phil Hill, majd az angol Graham Hill szerzett világbajnoki címet. 1963-ban, majd 1965-ben is az angol Jim Clark nyert. 1964-ben John Surtees lett világbajnok. Az évtized második felében egyszer tudott nyerni Jack Brabham (1966), Denny Hulme (1967), Graham Hill (1968), és Jackie Stewart (1969). Az évtized során három alkalommal lett a Lotus a konstruktőri bajnok (1963, 1965, 1968), kétszer a Brabham (1966, 1967) és a Ferrari (1961, 1964), valamint egyszer a Cooper (1960), a BRM (1962) és a Matra (1969). Lotus 18 Tartalomjegyzék

2.4. A Formula-1 története: 1970-es évek A hatkerekű Tyrrell P34 1976-ban 1970-től 1982-ig az igen megbízható Ford-Cosworth motor dominált, amellyel összesen 155 versenyt, valamint 12 egyéni világbajnoki címet szereztek. Egyedül a Ferrari tudott vele versenyképes motort gyártani, amivel 3 világbajnoki címet értek el. A Maserati, a Weslake, a Honda, a BRM, és a Brabham-Alfa Romeo V12-es motorjaikkal mindössze néhány győzelmet tudtak aratni. Az 1970-es évek első világbajnoki címét posztumusz nyerte meg Jochen Rindt, miután az 1970-es Olasz Nagydíj időmérő edzésén halálos balesetet szenvedett. A következő években, 1971-től 1974-ig a skót Jackie Stewart és a brazil Emerson Fittipaldi felváltva nyerték a világbajnoki címeket. Az évtized második felében a Ferrari dominált. 1975-ben, 1976-ban, 1977-ben és 1979-ben megnyerte a konstruktőri világbajnokságot. 1975-ben, és 1977-ben az osztrák Niki Lauda nyert világbajnoki címet. 1976-ban a brit James Hunt, 1978-ban az amerikai Mario Andretti, 1979-ben a dél-afrikai Jody Scheckter lett világbajnok. Az 1970-es években kezdték átépíteni azokat a hosszú, történelmi pályákat, mint a 23 km hosszú Nürburgring (Nordschleife), vagy a 14 kilométeres Spa-Franchochamps. Ezek a versenypályák nem voltak biztonságosak, mivel sok helyen hiányoztak a bukóterek, és keskeny volt az aszfaltcsík. Emellett sokáig tartott az is, mire kiértek a mentők egy baleset helyszínére. Sok versenyző halt meg ezeken a hosszú pályákon. Niki Lauda 1976-os súlyos balesete miatt helyezték át később a Német Nagydíjat a Hockenheimringre. Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején sok technikai újítás került a Formula–1-be. Mario Andretti világbajnoki címe után kerültek előtérbe a "Ground Effect" autók, melyek szárnyaik segítségével, a nagy leszorító erőt felhasználva sokkal nagyobb sebességeket tudtak elérni a kanyarokban. Különleges konstrukciók is készültek ekkor, mint a Brabham BT46, amely alváza alatt negatív légpárnát létesítettek azáltal, hogy egy ventilátorral kiszívták alóla a levegőt. Így még erősebb leszorító erőt értek el. Említésre méltó a hatkerekű Tyrrell P34, Jody Scheckter és Patrick Depailler autója az 1976-os és 1977-es szezonban, vagy az ikerkasztnis Lotus 1981-ben. Ezeket a túlzásba vitt ötleteket hamar betiltották a Formula–1-ben. 1977-től vezette be a Renault a turbómotorokat. Az első "turbós" győzelem 1979-ben született. Tartalomjegyzék

2.5. A Formula-1 története: 1980-es évek 1983-tól domináltak végérvényesen a turbómotorok, melyek 1000 lóerő körüli teljesítményükkel kiszorították a szívómotoros autókat az élmezőnyből. A csúcsteljesítményüket később korlátozták az autók nagy fogyasztása miatt. A bevált 500 lóerős Cosworth motorokat a Formula–3000-ben használták tovább. A Formula–1 legerősebb motorját a BMW készítette el 1984-ben, amelynek teljesítményét 1400 lóerőre becsülik. Óriási fogyasztása és megbízhatatlansága miatt mégsem lett sikeres a motor. Mivel az autók nem bírták sokáig a turbó használatát, ezért időnként ki kellett kapcsolni, már a fogyasztás csökkentésének érdekében is. 1989-től tiltották be a turbófeltöltők használatát, két átmeneti év után, amikor egy párhuzamos bajnokságot (Jim Clark-kupa) írtak ki a turbó nélküli autók részére. Ezután mindegyik csapatnak ismét szívómotort kellett alkalmaznia, melynek megengedett maximális hengerűrtartalma 3500 cm3 lehetett. A motorokat V8, V10, V12, vagy W12 elrendezésben használták. A Renault nagynyomású léghűtésének köszönhetően az autók motorjainak fordulatszáma megnőtt, elérte a 12 000 fordulat/percet. Az 1980-as évek két legsikeresebb versenyzője a három világbajnoki címet (1981, 1983, 1987) nyert brazil Nelson Piquet és a francia Alain Prost, 1985, 1986, 1989 és 1993 világbajnoka volt. Mindketten három világbajnoki címet szereztek az évtizedben. Egy címet szerzett az ausztrál Alan Jones, a finn Keke Rosberg, az osztrák Niki Lauda, és a brazil Ayrton Senna. A Williams (1980, 1981, 1986, 1987) és a McLaren (1984, 1985, 1988, 1989) is szintén négy világbajnoki címet ért el, a Ferrari kettőt (1982, 1983). Senna 1988-as McLarene, a McLaren MP4-4, az utolsó turbófeltöltős autók egyike Tartalomjegyzék

2.6. A Formula-1 története: 1990-es évek Az 1990-es évek elején megengedettek voltak az elektronikus segédeszközök, mint a kipörgésgátló és az ABS, valamit az aktív felfüggesztés, amelyben a Williamsnek volt a legkifinomultabb technikája. Ezeket a segédeszközöket az 1994-re betiltották. 1994-ben, a San Marinó-i Nagydíjon történt két halálos baleset (Roland Ratzenberger, Ayrton Senna), amik után előtérbe került a biztonság növelése. 1995-re a motorok maximális hengerűrtartalmát lecsökkentették 3000 cm3-re. Ezzel az autók teljesítménye a 750 lóerőről körülbelül 650-re csökkent. 1996-ra a Ferrari hagyományos, de nehéz és sokat fogyasztó V12-es motorját V10-esre cserélte. Ezzel, és új versenyzőjével, Michael Schumacherrel 3 versenyt nyert meg 1996-ban. 1997-re elérték az autók a korábbi 750 lóerős teljesítményt. A fordulatszám ekkorra elérte a 17000/percet. Az évtized első két bajnokságában a McLaren és Ayrton Senna végzett az élen. 1992-ben és 1993-ban Nigel Mansell és Alain Prost nyert fölényesen a Williamssel. Prost a 4. világbajnok címe után végleg visszavonult. 1994-ben szintén a Williams lett a konstruktőri bajnok, az egyéni címet azonban a fiatal német Michael Schumacher szerezte meg, vitatott körülmények között. Ő a sportág történetének első, és ezidáig egyetlen német világbajnoka. 1995-ben ismét Schumacher és csapata, a Benetton nyert, ezúttal meggyőző fölénnyel. 1996-ban Schumacher a hosszú idő óta sikertelen Ferrarihoz szerződött, az évben ismét a Williams csapat lett a bajnok Damon Hillel, aki a sportág első második generációs világbajnoka lett. (Apja, Graham Hill 1963-ban és 1968-ban volt világbajnok.) 1997-ben ismét a Williams nyert, ezúttal a kanadai Jacques Villeneuve-vel. 1998-ban, a szabályváltozásokhoz legjobban alkalmazkodó McLaren és a finn Mika Häkkinen szerzett bajnoki címet. 1999-ben bár ismét Häkkinen lett a bajnok, a konstruktőri cím hosszú szünet után a Ferrarié lett, amit 2004-ig nem is engedett ki a kezéből. Tartalomjegyzék

2.7. A Formula-1 története: 2000-es évek Ebben az évtizedben Michael Schumacher és a Ferrari eddig példátlan módon, öt egymást követő évben győzött (2000-2004). Ez idő alatt több új rekordot állított fel a csapat és német versenyzője. Schumacher 2002-ben minden versenyen dobogós helyen ért célba, és pályafutása során 91 nagydíjat nyert meg. Ezalatt az FIA többször megváltoztatta a szabályokat, például a csapatutasítást is betiltotta a 2002-es Osztrák Nagydíjon történt incidens miatt. Schumacher bajnoki sorozata 2005. szeptember 25-én ért véget, amikor a spanyol Fernando Alonso, a Renault versenyzője, a Formula–1 legfiatalabb világbajnoka lett. 2006-ban ismét a Renault és Alonso lett a bajnok. Schumacher ez év végén vonult vissza. A 2007-es szezon legnagyobb botránya a McLaren Ferraritól illegálisan szerzett adatai, és kizárása volt. Ezévben a finn Kimi Räikkönen egy pont előnnyel nyerte az egyéni világbajnoki címet. A Ferrari konstruktőri bajnok lett. 2003-ban a pontrendszert változtatták meg, később több műszaki szabályt. Michael Schumacher 2006-ban A 2005-ös "csonka" Amerikai Nagydíj után – melyen csak a Bridgestone gumit használó három csapat (Ferrari, Jordan, Minardi) indult el a 10-ből – 2007-re csak egy gumibeszállító maradt a Formula–1-ben. 2006 folyamán az FIA elnöke, Max Mosley a Formula–1 számára olyan zöld jövőt körvonalazott, amelyben az energiát hatékonyabban fogják alkalmazni. 1983 óta a Formula–1-et azok a versenycsapatok uralták, melyeknek nem volt gyári támogatásuk. Ilyen volt a Williams, a McLaren és a Benetton, miközben másoktól vásároltak motorokat. 2000 óta a gyári csapatok uralják a bajnokságot, mint a Renault, a BMW Sauber, a Toyota, a Honda és a Ferrari. Tartalomjegyzék

3. A Formula-1 szabályai 3.1. Technikai szabályok 3.2. Versenyszabályok 3.2.1. Szabadedzések, időmérő edzés 3.2.2. A verseny lebonyolítása 3.2.3. Zászlószabályok 3.2.4. Tesztelési szabályok 3.1. Technikai szabályok Tartalomjegyzék

3. A Formula-1 szabályai: Technikai szabályok A modern Formula–1-es autók hátsókerék hajtásúak, nyitott pilótafülkével rendelkeznek, együlésesek, kerekeik nincsenek lefedve, a motort a versenyző mögött helyezik el. A karosszériák nagyrészt szénszálas anyagokból épülnek fel, melyek könnyűek és erősek. Minden konstrukción kötelező töréstesztet végezni, mielőtt engedélyt kapna a versenyzésre. Egy autó tömegének a motorral, különböző folyadékokkal és a versenyzővel együtt minimum 605 kilogrammnak kell lennie. Az autók akár 360 km/h körüli sebességgel is mehetnek, elsősorban a gyors pályákon, például Monzában. A Formula–1-es autóval valaha elért legnagyobb sebesség rekordját a Honda tartja, 415 km/h-val, amit a Mojave-sivatagban, 2006-ban értek el, minimális leszorító erő mellett. A nagysebességű kanyarokban a versenyzőkre 5 g erő is hathat, a versenyző testét súlyának ötszöröse húzza az adott irányba. Tartalomjegyzék

3. A Formula-1 szabályai: Versenyszabályok 3.2.1. Szabadedzések, időmérő edzés Minden nagydíj pénteken, két szabadedzéssel kezdődik. 2007 óta mindkét szabadedzés 90 percig tart. (Az egyetlen kivétel a Monacói Nagydíj, ahol hagyományosan csütörtökön tartják a szabadedzéseket, pénteken szünnap van.) Szombaton van az időmérő edzés előtt a harmadik szabadedzés. Az időmérő edzésen a vasárnapi verseny rajthelyeit döntik el, a versenyzők leggyorsabb köre alapján. Az edzés szabályait 2003 óta folyamatosan változtatták. A jelenlegi rendszer 2006 óta van érvényben. Utoljára a 2008-as Török Nagydíj előtt módosították, a Super Aguri csapat visszalépése miatt. Az egy órás időmérő három, egyenként 20, 15 és 10 perces szakaszra oszlik. Az első részben minden, a versenyre nevezett autó a pályára futhat, majd a szakasz végeztével az 5 legrosszabb időeredményt elérő versenyző kiesik. 5 perces szünet után egy, az előbbihez hasonló rész következik, szintén öt kiesővel. Az utolsó szakasznak így már csak 10 autó vághat neki, amelyeket már a versenyre szánt üzemanyag-mennyiséggel kell megtankolni. Tartalomjegyzék

3. A Formula-1 szabályai: Versenyszabályok 3.2.2. A verseny lebonyolítása A verseny általában helyi idő szerint 14.00 órakor, a felvezető körrel kezdődik meg, melynek végén a pilóták elfoglalják az időmérőn elért rajtpozíciójukat. Jó ellenpélda azonban erre az első éjszakai verseny, a 2008-as Szingapúri Nagydíj, melyet este, 20:00 órakor kezdtek meg, a nagy időeltolódás miatt. A start előtt egymás után felgyullad 5 piros lámpa, majd mikor ezek egyszerre kialudnak, a mezőny elrajtolhat. A futam alatt a versenyzőknek legalább egyszer ki kell állniuk a boxba. Itt tankolhatnak, gumit cserélhetnek és kisebb javításokat is végezhetnek az autón. A csapatok az előző évi konstruktőr-vb sorrendjében helyezkednek el a boxutcában. A rajtszámoktól eltérően azonban itt nem emelik ki az egyéni címvédő csapatát. 2007-től kötelező két különböző keverékű gumiabroncs-készletet használni egy versenyen, egy lágyabbat és egy keményebbet, melyet kizárólag a Bridgestone japán gumigyártó cég bocsát a csapatok részére. A fajták jól megkülönböztethetők az alapján, hogy a lágyon egy fehér csík látható. Emellett fontos a jó időpont megválasztása a boxkiállásra, ami kihathat a végeredményre is. Emellett számít a kerekek állapota, a benzinmennyiség, ebből kifolyólag az autó tömege, ami alapvetően befolyásolja a versenyző köridejét. Esős futamnál a csapatnak el kell döntenie, milyen gumitípussal indul a versenyre. Egy szabályos boxkiállásnál 20 csapattag van jelen. Kettő az autó felemelését végzi, három ember jut egy-egy kerékre, kettő a tankolásra, szintén kettő a tisztításra és a boxkiállás végének jelzésére. A versenyt azután intik le, hogy az első helyen haladó teljesíti a kiszabott versenytávot. Kivétel, ha a futamidő túllépi a maximális két órát, ekkor az adott kör befejezésével vége a versenynek; illetve előfordul, hogy kényszerűségből félbeszakad a futam. Utóbbi esetben ha a tervezett táv 75%-át teljesítették, teljes pontszámok járnak a helyezésekért, ha ez nincs meg, csak a pontok fele adható. Azok a versenyzők számítanak helyezettnek, akik a győztes által megtett táv 90%-át teljesítették, függetlenül attól, hogy leintették-e őket vagy hamarabb kényszerültek kiállni. Tartalomjegyzék

3. A Formula-1 szabályai: Versenyszabályok Zászló Jelentése A szabadedzésnek, az időmérő edzésnek, vagy a versenynek vége van. A verseny, a szabadedzés, vagy az időmérő edzés félbeszakad. Figyelmezteti a lassabb versenyzőt, hogy engedje el az őt lekörözni készülőt. Ha a pilóta háromszor nem veszi figyelembe figyelmeztetést, boxutca-áthajtásos büntetést kap. A boxutca kijáratában lengetve: forgalom van a pályaszakaszon, kihajtásnál legyen óvatos a versenyző. Tilos az előzés, a pályán lévő valamilyen akadály miatt. Ha a sárga zászló mellett az SC felirattal ellátott táblát is mutatják, akkor bejön a Safety Car is. Ismét szabad előzni. Vigyázat! A pályán lassú jármű halad. Csúszós a pálya (olaj, eső). A zászlót 3 körön át lengetik. Egy versenyzőt figyelmeztetnek, hogy technikai problémája van és a következő körben ki kell mennie a boxba. A zászló a hibás autó rajtszámát is jelzi. Egy versenyzőt a sportszerűtlen magatartásáért egyszeri alkalommal figyelmeztetik. Ezen a zászlón is szerepel az érintett autó rajtszáma. Egy autót kizárnak a versenyből és haladéktalanul ki kell állnia a boxba. A zászlón szerepel az érintett rajtszáma. 3.2.3. Zászlószabályok Mivel a rádió-kommunikáció sokszor nem megbízható, a Formula–1-ben a pályabírók és a versenyők közötti kommunikációt elsődlegesen zászlók és táblák szolgálják. Az adott színű zászlók lengetésével figyelmeztethetik különböző eseményekre a versenyzőket. 2007 óta a zászlójelzéseket a versenyzők a kormányon taláható kijelzőn is láthatják. A televíziós közvetítéseknél a képernyőn szintén megjelenik az adott színű jelzés. 3.2.4. Tesztelési szabályok A Formula–1-es autók fejlesztésének legfontosabb eszköze a tesztelés. A csapatok az autóik méretarányos modelljeit szélcsatornákban, kész konstrukcióikat pedig versenypályákon tesztelik. 2008-tól jelentős korlátozás lépett életbe a tesztelésekre vonatkozóan. A csapatok egy naptári évben legfeljebb 30 000 km-t tesztelhetnek, az FIA által kijelölt helyszíneken és időpontokban. Ebbe nem számítanak bele a fiatal versenyzők felkészítését szolgáló tesztek és a promóciós célú rendezvények. Tartalomjegyzék

4. Balesetek és biztonság A sportágban sok versenyző halt már meg baleset következtében, elsősorban a korai időkben, az 1950-es évek elejétől az 1970-es évek végéig. A meghalt versenyzők nagy része a mai biztonsági felszereltségű autókkal és pályákkal megmenthetőek lettek volna. A sportág utolsó két balesetben meghalt versenyzője az osztrák Roland Ratzenberger és háromszoros világbajnok Ayrton Senna. Mindketten az 1994-es Formula–1 San Marinó-i Nagydíjon vesztették életüket. A Formula–1 másik legsötétebb hétvégéje az 1960-as Belga Nagydíj volt, amelyen szintén kettő pilóta halt meg. Jackie Stewart, háromszoros világbajnok az elsők között volt, akik a sportág biztonságosabbá tételéért kampányolt. Sid Watkins professzor 1978-ban lett a Formula–1 főorvosa, aki modernizálta a sportág biztonsági hátterét. 2004-ben Gary Hartstein lett az utódja. A tragikus San Marinó-i Nagydíj is nagy lökést adott a biztonsági berendezések fejlesztésében. Ma a versenypályák mindegyikében külön kórházak vannak, a versenyzők mentését a baleset után 15 másodpercen belül meg kell kezdeni. Az autók is sokkal biztonságosabbak lettek, az autók elemeinek nagy része szénszálas anyagokból készül, amelyek enyelik az ütközésből keletkező energiákat. Szintén fontos biztonsági felszerelés a Head And Neck Support rendszer (rövidítve HANS rendszer). Ez a szerkezet is szénszálas anyagból készül. A versenyző vállára támaszkodva, annak két oldalán rögzítő szalagokkal kapcsolódik a versenyző sisakjához. Célja, hogy megakadályozza a baleset során, hogy a versenyző feje túlságosan előrelendüljön, ennek következménye lehet nyakcsigolyák sérülése és a pilóta be is ütheti a fejét a kormányba. Ütközéskor óriási erők hatnak a versenyzők testére. A valaha volt legnagyobb ilyen erő, amelyet az illető túl is élt, David Purley 1977-es balesete volt. Testét a normális gravitációs erő 179,8-szorosa húzta előrefelé, egy rövid ideig. A Formula–1 legveszélyesebb pályái közé tartozik a hosszú és kanyargós régi Nürburgring és a rendkívűl gyors monzai pálya. Súlyosabb balesetekhez vonul a pályára a Medical Car, magyarul egészségügyi autó. Ebben orvosok ülnek, akik azonnal ellátják a balesetet szenvedő versenyzőt, majd a pályakórházba viszik. Veszélyhelyzetekben, például erős esőben vagy baleset után beküldik a Safety Cart, azaz a biztonsági autót. Ebben a fázisban a biztonsági autó a mezőny előtt halad a saját sebességével, ami jóval alacsonyabb a Formula–1-es autók tempójánál. Ezalatt tilos az előzés (kivételt képeznek a lekörözöttek, akik körhátrányukat ledolgozhatják a mezőny mögé visszatérve, de az egymás közti sorrendjük nekik sem változhat és meg kell várniuk, míg a versenybírók megadják az engedélyt). Az így megtett körök is beletartoznak a verseny köreibe. A biztonsági autót 2000 óta a német Bernd Mayländer vezeti. A boxutcába való behajtás is tilos addig, amíg össze nem gyűlik mögötte a mezőny. Többen kezdeményezték ezen szabály módosítását, mivel ha egy versenyzőnek elfogy az üzemanyaga a biztonsági autós fázisban, kénytelen behajtani a boxba tankolni. A HANS rendszer felépítése HANS Rögzítő szíj (oldalanként egy) Sisak rögzítési pont (oldalanként egy) Váltámasz Tartalomjegyzék