Thomas Robert Malthus 1766-1834

Thomas Robert Malthus1766 február 13-án született Wottonban, Surrey megyében, Nagy-Britanniában. Apja, Daniel Malthus abban a szerencsés helyzetben volt, hogy anyagi helyzete lehetővé tette, hogy tudományos és irodalmi érdeklődését kövesse. égi angol nemesi családból származott, apja a filozófus David Hume jóbarátja volt, sőt Jean-Jacques Rousseau-val is ismeretségben állt. Malthus fiatalon lelkésznek készült, 1784-től a Cambridge-i Jesus College hallgatója volt, elsősorban matematikát tanult. Itt fejlesztette ki népesedési elméletét is. 1797-ben pappá szentelték. Első publikált munkája 1798-ban jelent meg névtelenül Egy esszé a népesedés elvéről címmel, ami később első esszé néven híresült el és életében még öt további kiadást ért meg. 1804-ben megnősült, később három gyermeke született. 1805-ben kinevezték a Kelet-Indiai Társasághoz, mint az “Egyetemes történelem, a politika, kereskedelem és pénzügyek professzorának”, ez a cím később átalakult a Történelem és a Politikai gazdaságtan professzorává. Bár a Kelet-Indiai Társaság nem volt egyetem, de mégis Malthus volt az első, aki a politikai gazdaságtan professzora volt. A Társaság alkalmazottait Smith könyvére tanította. Malthus meg volt győződve arról, hogy ő Smith valódi eszmei örököse és nem Ricardo, Mill vagy McCulloch. . Mint a Kelet-Indiai Társaság alkalmazottja több rövidebb cikket is megjelentetett. Ezek közül kettő foglalkozott az ír kérdéssel, kettő pénzügyi problémákkal, ő is - Ricardo-val egyetértésben - az aranypénz mellett érvelt. Ezek a cikkek alapozták meg barátságát is Ricardo-val. Éles vitájuk ellenére is meleg barátság alakult ki kettőjük között. Politikai gazdaságtani nézeteinek összefoglalását 1820-ban jelentette be könyvével, melynek címe A politikai gazdaságtan alapelvei címmel.

Értékelmélet Visszakanyarodva Smith második értékmeghatározásához azt fogadja el, azzal a kiegészítéssel, hogy hangsúlyozza, hogy a munkás munkáját teljes egészében megfizetik, a többlet pedig abból adódik, hogy az árut több munkáért adják el, mint, amennyit tartalmaz. Malthus hangsúlyozza, hogy „az a munkamennyiség, amely felett egy áru parancsnokol, pontosan képviseli a benne feldolgozott munkamennyiséget, az előlegek utáni profittal együtt” (MEM 26/III. 8.o.) Vagyis a munka értékét megfizetik, a profit pedig egy ezen felüli munkatöbblet. Így igyekszik eltüntetni azt a tételt, ami Smithnél és Ricardo-nál még megvolt, hogy a profit levonás a munkás munkájából.

Az érték és a termelésiár A kiinduló pont itt i Ricardo értékelmélete. Ricardo szerint ha az áru értékét a munka határozza meg, ami a termelési eszközökben megtestesülő munkán felül bérre és profitra oszlik, akkor a bérek és a profit egymás rovására változnak. Malthus azonban kimutatja, hogy a bérek emelkedése eltérő mértékben érinti a különböző tőkeösszetételű ágazatok termékeinek árait. Ezt közvetlenül arra használja fel, hogy megdöntse a ricardoi értékelméletet. Megállapítja, hogy „az állótőke különböző arányai és a forgótőke megforgatásának változó gyorsasága megakadályozzák, hogy a javak csereértéke a rájuk fordított munkamennyiséggel legyen arányos.”(Malthus 1940. 71.o.)

A realizálási probléma, avagy a hatékony kereslet kérdése Az elégtelen kereslet elmélete Malthusnál az előzőekben bemutatott értékelméletén nyugszik. Helyeslően idézi Torrens meghatározását a hatékony keresletre vonatkozóan: “A hatékony kereslet a fogyasztóknak az a képessége és hajlandósága, hogy árukért - akár közvetlen akár közvetett csere révén - a tőke valamennyi összetevőjéből bizonyos nagyobb adagot adjanak, mint amennyibe az áruk termelése kerül.”

Mivel a profit magyarázatánál azt a lehetőséget kizárta, hogy a munka és a tőke közti cserében a munkások több munkát adjanak kevesebbért, szükségképpen arra a következtetésre jut, hogy a profit csak a cseréből eredhet. Nem fakadhat azonban a tőkések közti cseréből, mert ha eladóként mindenki drágábban ad el, azt vevőként elveszíti. Ezért kell feltételeznie egy olyan vásárlót. ill. vásárlókat, akik csak fogyasztanak, de nem termelnek. Ezek az ún. harmadik személyek, a földesurak, az egyház, az állami alkalmazottak stb. Malthus kifejezetten hangsúlyozza, hogy: „A maga a termelő munkás létrehozta kereslet soha nem lehet megfelelő kereslet, mert nem éri el a teljes terjedelmét annak, amit megtermel. Ha elérné ezt, akkor nem volna profit, következőleg nem volna indíték a munkás alkalmazására.”

A munkás bérrel alátámasztott kereslete sohasem elegendő a tőke számára, vagyis a munkások nem képesek megvásárolni az általuk megtermelt terméket. A forgalom szintjén, ha a munkások vásárlásait összevetjük az áruk tőkeként, vagyis profittal történő értékesítésével a dolog valóban úgy jelentkezik, hogy a munkások kereslete valóban nem hozhat profitot a tőkések számára. A tőke és tőke közti cseréből ugyancsak nem jöhet a profit, mert amit eladóként nyernének, azt, mint vevők elveszítik. Csak olyan vásárlók realizálhatják tehát a profitot, akik maguk nem tőkések és nem is munkások, akik csak vásárolnak, de nem adnak el.

A dolog valójában azonban nem ilyen egyszerű A dolog valójában azonban nem ilyen egyszerű. Ugyanis ez csak nála a végpontra igaz, amikor a tőkések luxuscikket termelnek. Maguk a tőkések Malthus szerint ráadásul azért sem hajlamosak a túlfogyasztásra, mert aszketikus módon megtakarításokra törekednek, céljuk a felhalmozás, ezért van szükség olyan fogyasztókra, akik viszont elfogyasztják ezeket a cikkeket. Így azok a tőkések is, akik nem luxuscikkeket termelnek végső soron ebből a többletből részesednek.

A nemtermelő, improduktív kiadások növelése a kereslethiány megoldására Keynesnél is megtalálható, jóllehet nem egyoldalúan, mint Malthusnál. A növekvő megtakarítás felszívására nem csak az állam által gerjesztett többletfogyasztás, pl. munkanélküli segély, hanem a nem improduktív beruházás is alkalmas. Sőt Keynes a maga elméletét a korábbi kereslethiányos elméletekkel összevetve hangsúlyozza a különbséget, hogy az elődök túl nagy hangsúlyt helyeztek a fogyasztásra, míg ő a beruházásokat részesíti előnyben. Malthus sem a fogyasztás növekedésének szükségességéről beszél, hanem a luxuscikkek fogyasztásáról.

A létfenntartási cikkek fogyasztása, ami a munkások fogyasztása, ugyanis nem növekedhet, mert az a bérek növekedését, vagyis a profit csökkenését eredményezné. Ez megbénítaná a felhalmozást! „A létfenntartási cikkek szükséglete az, ami főképpen ösztönzi a dolgozó osztályokat luxuscikkek termelésére; és ha ezt az ösztönzőt eltávolítanánk, vagy nagyban gyengítenék, úgyhogy a létfenntartási cikkeket igen kis munkával lehetne megszerezni, akkor ahelyett, hogy több időt szentelnénk kényelmi cikkek termelésére, minden okunk megvan azt feltételezni, hogy kevesebb időt szentelnénk erre.”

A Say-törvény cáfolata Itt Malthus lényegében ugyancsak az előző állítására támaszkodik, mely szerint a munkások kereslete nem elegendő az áruk realizálására, ha pedig részesedésük növekedne, a profit csökkenne. Ennek a bázisán állítja a Say-törvénnyel szemben az áruk általános túlkínálatát. Az áruk általános bősége a munkához képest a profit csökkenését eredményezné. „Így az áruk értékének szükségképpen esnie kellene a munkához viszonyítva, amíg a profit csaknem semmivé lenne, ez azután megakasztaná a további termelést. Nos, pontosan ez a helyzet az, amit a túlkínálat kifejezés jelöl, s ebben az esetben a túlkínálat nem részleges, hanem általános volna.” Így „mind a munkások, mind a tőke lehetnek fölösek hasznothajtó alkalmaztatásuk eszközeivel összehasonlítva.”

Népesedéselmélet Malthust népesedési elmélete tette népszerűvé, amelyben a nyomor oka a létfentartási eszközök elégtelenség népességhez képest Szerinte a szemben a népességgel, ami mértani haladvány szerint nő, a létfenntartási eszközök termelése csak számtani haladvány szerint. Művének későbbi kiadásaiban igyekszik ezt statisztikailag is alátámasztani.

Hogy az olló növekvő népesség és a létfenntartási javak között mégsem nyílik óriási nagyságúra, azt Malthus különböző akadályozó tényezőkkel magyarázza. ”A népesedés tényleges akadályai szerfelett változók és magukban foglalnak minden okot. Akár a bűnből, akár a nyomorból származzék az, amely bármely módon közre hat az emberi élet természetes tartalmának megrövidítésére. E cím alá sorozhatók ennéfogva minden egészségtelen foglalkozás, nehéz munka, az időjárásnak kitettség, végtelen szegénység, a gyermekek rossz táplálása, nagy városok minden nemű kicsapongása, betegségek és ragályok egész csoportja, háború dögvész és éhhalál.” Emellet erkölcsi akadályokat is felsorol, ill. szorgalmaz a túlnépesedés elkerülésére, önmegtartóztatást a túlzott szaporodás ellen.

A korabeli kritika Anderson határozottan rámutat a termelékenység fejlesztésének korlátlan lehetőségeire a mezőgazdaságban. “Okos gazdálkodási rendszerben a talaj termelékenysége évről évre növelhető, határtalanul hosszú időn át, míg végül olyan a termelékenység olyan foka érhető el vele, amelyről most talán még fogalmat sem tudunk alkotni.”

Marx Legélesebben éppen Malthus népesedési elméletét támadta, egyrészt Andersonhoz hasonlóan a mezőgazdaság fejlődésének lehetőségei alapján. Másrészt és ez a döntő, hangsúlyozta Malthussal szemben, hogy nem létezik minden korra egyetemesen érvényes népesedési törvény, hanem minden kornak saját népesedési törvénye van. “Különböző társadalmi termelési módokban a népesség és a túlnépesség gyarapodásának különböző törvényei léteznek. …. Csak a tőkére alapozott termelési módban jelenik meg a pauperizmus magának a munka termelőereje fejlődésének eredményeként.”

Ricardo Malthussal szemben, hangsúlyozza, hogy “a meglévő gabona egészen közömbös a munkásnak, ha nincs foglalkoztatottsága; hogy tehát a foglalkoztatási, nem pedig a létfenntartási eszközök azok, amelyek a munkást a többletnépesség kategórájába helyezik vagy sem.”

Jean-Baptiste Say Say (1767-1832)

Szülei hugenotta üzletemberek voltak, Say maga is annak tanult Londonban. 1789-ben, a francia forradalom évében adta ki A sajtó szabadsága („La liberté de la presse”) című pamfletjét, 1792-től folyóiratot szerkesztett. 1799-től egy pamutfonoda vezetője. 1815-ben Say lett Franciaország első politikai gazdaságtan professzora.

Értékelmélet: a neoklasszikusok előfutára Az érték szerinte nem a munkától, hanem a hasznosságtól függ. Az árunak a hasznossága ad értéket. S az áru értéke akkor nő, ha nő a hasznossága. A hasznosságot szerinte három tényező növeli: a munka; a tőke; a természet. Ezeket a tényezőket Say termelési tényezőknek nevezi, amelyek egyenlő mértékben vesznek részt az értékalkotásban. E gondolatokra alapozza termelési tényezők elméletét, amelyben tagadja a kizsákmányolást.

Say, mivel az értéket az áru hasznosságával azonosította, az állította, hogy az érték nagysága a piacon határozódik meg az árban. Az árat jelző pénzmennyiség nagysága a hasznosság függvénye, s ez az érték. A szabadon rendelkezésre álló természeti tényezőknek (víz, szél, napfény, levegő, stb.)azonban nincs ára, de Say szerint ezek is hozzájárulnak a jószág értékének növeléséhez, noha szolgálatuk ellenértéke nem alkotóeleme a jószág árának. De a természeti tényezők ingyenes közreműködése az áru előállításában olcsóbbá teszi annak termelését, s így az áruk olcsóbbodása folytán társadalmi mértékben felszabadult jövedelemrész fejezi ki a természetnek, mint termelési tényezőnek a jövedelmét. A föld azonban nem áll szabadon rendelkezésre, az magántulajdonban van, s ezért létezik a földjáradék. ↔ A munkaérték-elmélet képviselői szerint így azonban a föld mint termelési tényező nem a hasznossághoz való hozzájárulása miatt, hanem a tulajdonviszonyok eredményeként részesül jövedelemben

A termelési költségek nagysága is a jószág hasznosságától függ Ricardo szerint előbb a jobb, majd a rosszabb földek kerültek megművelése, az utóbbinál nagyobbak voltak a termelési költségek, és a legrosszabb földön termelt gabona ára szabta meg a piaci árat. Say szerint a mezőgazdasági termékek iránti megnövekedett kereslet annyira felhajtotta az árakat, hogy azokat nagyobb termelési költség mellett is elő lehetett állítani, tehát a termelési költség nagysága a fizetőképes kereslet függvénye, ezért nem érték-meghatározó. Nem állandó hozadék mellett a kereslet a termelésre gyakorolt hatásán át hat a termelési költségekre és az abban megtestesülő munkamennyiségre.

Az eladási utak elmélete Say szerint termékeket termékért vagy szolgáltatásért vásárolnak, a pénz csak a cserét elősegítő közvetítő eszköz. Az „eladási utak elmélete” értelmében bárki, aki árut kínál eladásra és egy másik árut akar cserébe, tehát az eladó egyben vevő is, és fordítva. A termelő áruja eladása után igyekszik minél előbb vásárolni, mivel használati értékre van szüksége, ezért a pénztől el is lehet tekinteni. Tagadja az általánosa túltermelési válságok lehetőségét, mert szerinte az össztermelés együtt nő az összkereslettel, a túltermelés ezért csak részleges lehet és együtt jár más részek hiányával. Szerinte a megtakarítást fogyasztásra és/vagy beruházásra költik el, a pénz csak forgalmi eszköz, önmagáért senki sem akarja megtartani.

"Érdemes rámutatnunk arra, hogy amint sor kerül egy jószág előállítására, attól a pillanattól kezdve piacot kínál más termékeknek is saját teljes értékének erejéig. Amint a termelő befejezte termékén utolsó műveletét, igencsak törekedik arra, hogy azonmód eladja nehogy kezeiben csökkenjen annak értéke. Nem kisebb hévvel próbálkozik ezután felhasználni az így nyert pénzösszeget, hiszen a pénz értéke szintén romlandó (kiemelés tőlem -VL).A pénztől való megszabadulás egyetlen módja azonban az, ha másik terméket vásárolunk. Így tehát valamely termék előállításának puszta ténye közvetlenül szabad teret nyit más termékek számára.„ ThomasBalogh egyébként felhívja a figyelmet, hogy Say kénytelen volt Sismondi, Lauderdale és elsõsorban Malthus kritikájának hatására módosítani tételét. "Say kénytelen volt elismerni Malthussal folytatott levelezésében, hogy csak 'keresett' javak képesek költségeiken felül más javak ellentételezéseként szolgálni; 'nem keresett javak' pótolhatatlan veszteséget jelentenek a közösség számára, s ezért ezek termelése valójában nem teszi lehetõvé más javakra cserélésüket."

Jean Charles Léonard de Sismondi 1773-1842

A kapitalizmus bírálata A kispolgári értékek szószólója. Az angliai ipari forradalom társadalmi következményeit látva kiábrándult a laissez-faire elvéből és a kapitalista rendszer bírálója lett. Elméletének középpontjába a piac, a realizálás és a válságok problémáját állította. Felhívja a figyelmet arra, hogy a tőkés tulajdonviszonyok gazdasági szabadság esetén súlyos bajokat idéznek elő. Tagadja, hogy az egyéni érdekek szabad érvényesülése megvalósítaná a társadalmi jólétet. Úgy képzeli, hogy az államhatalom gazdasági beavatkozása azzal, hogy szembeállítja minden magánérdekkel a közérdeket, kiküszöbölheti a tőkés társadalom ellentmondásait.

A realizálási probléma A Smith-Ricardo iskolával ellentétben, amely a kapitalizmus kulcsproblémájának a felhalmozást tekintette és figyelmen kívül hagyta a realizálást, Sismondi a termelés és a fogyasztás közti ellentmondást és ezzel kapcsolatban a piac- és realizálási problémát állította előtérbe. A gépipar kialakulásának következményeként vezeti le a túltermelési válságok szükségszerűségét, s Malthushoz hasonlóan „harmadik személyek” fogyasztásában látja a kiutat. Csakhogy Sismondi számára Malthustól eltérően ezek elsősorban a kisárutermelők, a parasztok, a kézművesek.

Sismondi elfogadja Adam Smith dogmáját, mely szerint az érték jövedelmekre oszlik, s ezek vásárlóerőt jelentenek a termelés számára, de szerinte a vásárlóerőt a korábbi jövedelmek jelentik. Ezért a gazdasági válságok okát abban látja, hogy a jövedelmek növekedése elmarad a termelés növekedése mögött. (Ha ez így lenne, akkor a kapitalizmusban állandó túltermelési válság lenne.) Az újratermelés azonban mégis lehetséges, ha léteznek kisárutermelők és külső, nem tőkés országok. Vagyis a tőkés termelés csakis harmadik, kívülálló, nem tőkés személyek létezésével fejlődhet.

A Sismondi által ajánlott reformok Eszményképe az ipari és mezőgazdasági kisárutermelés. A céhek példája nyomán a munkások tőkéssé válásának lehetőségét, illetve a munkanélkülivé, beteggé vált munkások segélyezését akarta elérni. Az állam segítségével a spontán gazdasági erők megfékezését és a technikai fejlődés korlátozását sürgette. Támogatta a protekcionizmust.

A sismondizmus Sismondi nézeteiből kiindulva azonosította Rosa Luxemburg az imperializmust a gyarmathódító politikával, mivel azt vallotta, hogy ezt a politikát a belső értékesítési piacok csökkenése és a realizálási probléma kiéleződése diktálja a tőkés országok számára. Az orosz liberális narodnyikok szintén Sismondi nézeteire alapozták Oroszország külön, nem kapitalista fejlődési útjának programját. Nézeteiket Lenin bírálta- Sismondi gondolatait felhasználta az angol Hobson is, aki azt kívánta, hogy a termelést és a gazdagságot az „emberi hasznosság” álláspontjáról értékeljék. Hobson szerint is elkerülhetetlenek az általános túltermelési válságok, melyek oka az, hogy állandó a törekvés a túlzott felhalmozásra és ugyanígy állandó a vásárlóképesség elmaradása. Ennek eredménye a tőkefelesleg, valamint a beruházási és fogyasztási cikkek belső, hazai kereslethiánya, ami a külgazdasági expanzió oka