Műterem és Dolgozószoba „Ecset és toll” III.
Néhány szó az önarcképről Az önarckép olyan sajátos arckép, amelyen a művész önmagát ábrázolja. Ez a műfaj egyszersmind sajátos önértékelésre, önértelmezésre is módot ad, mert alanya is és tárgya is az alkotó, így egyszerre látjuk őt és azt a valakit , akinek ő látta magát - alkotás közben. Az önarckép tehát nem egyszerűen egy műalkotás, jóval több annál: beszédes, eleven széljegyzet a személyiséghez és az életműhöz.
„…mert én vagyok az alany és a tárgy” A művész mint a műalkotás alanya és tárgya állandóan visszatérő témája a modern költők közül pl. a fiatal Babitsnak, mint ahogy korábban Arthur Schopenhauer filozófiájának is.
A lírikus epilógja Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy van? Vak dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam. Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, csak nyilam szökhet rajta át: a vágy - de jól tudom, vágyam sejtése csalfa. Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Az festői önarckép (1) – XV.sz. Az első ismert önarcképet a francia Jean Fouquet alkotta meg 1450 körül.
A festői önarckép (2) – XIV-XV.sz. Feltehetően még korábbra datálódik Aquila János önarcképe a veleméri templomban, azonban ezt a freskót a nyugat-európai kutatás még nem ismeri eléggé.
A festői önarckép (3) – XVI.sz. Nicholas Hilliard önarcképe 1577-ből is a legkorábbiak közé tartozik.
Híres önarcképek a festészetben Leonardo da Vinci Hans Holbein
Híres önarcképek a festészetben Michelangelo Buonarotti Raffaello Santi
Albrecht Dürer (1471-1528) 1498 1500
Híres önarcképek a festészetben Mabuse (1515) Nicolas Poussin (1650)
Önarckép-sorozat - Sorstörténet Egyes művészek (mint például Rembrandt) önmagukat különböző életkorban is megfestették, dokumentálva ezzel saját életsorsukat.
Bálint Aladár, Nyugat 1920/19-20. szám „Ha művészek önarcképeiről bármily vonatkozásban szó esik, szinte automatikusan bukkan fel Rembrandt alakja, ki életének folyását vetítette vászonra arcképeiben. A hetyke fiatalság merészsége, gondtalan simasága, a férfiévek tartalmas boldogsága, a gyönyörű kibontakozás, a vitalizmus széles lendülete, majd a töprengés, a küzdelmek esztendei, végül a szomorú összeroppanás, mind végigvonul e képeken. Az egykor fénylő üde arcba egyre mélyebben belevési barázdáit az élet, a felület szinte szemlátomást változik, titokzatos fények suhannak át rajta és megbontják a nehéz árnyakat, a vonalak néhol belefutnak a fénytelen sötét tömegekbe, néhol merész iramban, élesen szelik át a formákat. Mi mindent festett bele Rembrandt e portrékba! Maga a sommázott, kivonatolt élet minden egyes magáról festett képe.”
Rembrandt van Rijn (1606-1669) 1629 1630
Rembrandt van Rijn (1606-1669) 1633 1634
Rembrandt van Rijn (1606-1669) 1640 1656-58
Rembrandt van Rijn (1606-1669) 1660 1661
Rembrandt van Rijn (1606-1669) 1669 1665
Bálint Aladár, Nyugat 1920/19-20. szám „A festőművészet többi mestereit is ugyanez a veleszületett érzés sarkalta, mikor tükörbe néztek. Az elmélyedés óráiban minden festőben jelentkezik az önarcképfestés vágya, bízvást lelkiismereti kérdés ez, számot adni önmagáról, felmérni bizonyos fokozatok, az élet egyes fázisainak súlyát, mélységét, tartalmát, mondom, a legtöbb festőben benne lappang ez az érzés, viszont egy Rembrandt zsenialitása, vizionárius ereje kell hozzá, hogy ez az érzés annyira felfokozódjék, hogy ily remekművekben teljesedhessék ki.”
Rembrandt. Két kép között egy élet 1629 1665
Híres önarcképek a festészetben Camille Corot (1834) Gustave Courbet (1842-44)
Híres önarcképek a festészetben Edouard Manet (1879) Claude Monet (1886)
Pierre-Auguste Renoir (1841-1919)
Paul Gauguin (1648-1903 ) „Bálványos” önarckép (1893) „Palettás” önarckép (1890)
Irodalmi önarcképek? Az irodalomban nincs kifejezetten „önarckép” műfaj, mint a festészetben, de néhány szövegtípus és műfaj közel áll ahhoz, hogy részleteiben vagy egészében felfoghassuk önarcképnek is. Ilyen a lírai költészet én-verseknek nevezhető tematikus rétege; a műfajok közül sok dal és elégia; a vallomásos műfajok (napló- vagy énregény) leírásai és reflexiói, eszmei értelemben pedig az ars poetica. Néhány költőnek van azonban Önarckép című verse. Vajon tényleg önarcképek?
Juhász Gyula: Önarckép 1911 Fejemen a formák hiába vívtak, Rút lett az arcom, nyúlt a koponyám S e bánatos kaosz között a csillag, Két nagy sötét szem ragyog fényt reám, Hogy lángjánál a kín és kor redői Annál mélyebb árnyékot vessenek, Ó arcom, gúnyos és bús és ti ősi, Emésztő tüzek síró ismerősi, Harcok húnyó világa: szép szemek! Moholy Nagy László: Juhász Gyula (1919)
Juhász Gyula: Önarckép 1918 Néhány ránccal több a gond az arcon, Néhány könnyel több a fény a szemben, Néhány dallal több a bú az ajkon És se dac, se vád a végzet ellen. Ilyen ez arc s így néz hűs nyugodtan A nagy éjbe, mely felé közelget, Régi társak s álmok várnak ottan, Többen, mint ahányan itt delelnek. Régi társak, álmok. Tán a semmi, Akkor is jobb százszor arra lenni, Mint lármás vásárodon, valóság. Áldott semmi, hol nem fáj az agy már, Hol örökké ünnepel a naptár S veszteg alszanak a homokórák.
József Attila: Önarckép 1923 Dacos, vad erdő sűrű nagy hajam. Már meggyötörte asszonyujj viharja, Forró száj baglya néha megzavarja. Alatta zúg a gondolatfolyam. Milyen mély medrű, nem tudom, de mély. Hitek szirtjét bús iszapjába mossa, Nagy homlokom a Vaskapu-szorossa, Hol rég utat vágott a szenvedély. Zord partján - csókhíd szépen szökne itt, Melyen portyázni víg asszony-tatár megy - Örök-zsibongó, vijjogó madárhegy: Sötét gond rakja barna fészkeit. Szivemben vágyhegylánc, jaj-kráteres; Még forró, fülledt nyár vonaglik völgyén S dermedt, havas csúcsán „Ember”-t üvöltvén Egy őrült lélek máglyákat keres! Dési Huber István: József Attila (1937)
Juhász Gyula: Önarckép 1933 Vincent van Gogh levele testvéréhez Elveszett Oly szépen indult minden, drága testvér, Emlékszel a kis Vincentre, aki Az Isten egész kertjét le akarta Festeni. Olyan égő színeket És fényeket látott, hogy Tizián Elbújhatott volna mellette. Mint Ádám, aki először látta meg E csodás festményét az Ismeretlen Nagy Alkotónak, úgy bámultam én E szép világot. Egy kicsit bolondnak Tartottak ezért ők, a többi ember, Akik bizony a nekik célszerű Dolgok után törtetnek és reám Azt mondották: Jobb volna valami Okos dologba fogni. No, de engem Elhibázott az Ismeretlen Mester És most egy kertben, amelyet talán A paradicsom ellentéteként Teremtett, bűnhődöm nagy vétkemért, Mert egyszerűen gazdagítni vágytam A világot és embert s úgy szerettem Az életet, ahogy a gyermekek. Mindig is nagy gyermek maradtam én, Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél S értettél engemet, elnézted azt, Hogy boldoggá akartam tenni itt Mindenkit, aki él, míg tönkrementem. A legcsodálatosabb fényeket Akartam festeni és elborult Egész világom. No de én hiszem, Hogy valahol egyszer majd az leszek, Aki akartam lenni. Egyelőre Elszenvedem az életet. Csak azt mind Sajnálom, amit megfesthettem volna: A képeket. Egy egész végtelent!
Vincent van Gogh (1853-1890) Juhász Gyula (1883-1937)
Vincent van Gogh (1853-1890) Egyébként a modern festészetben leginkább Vincent van Gogh nagy számban készült önarcképei ismertek. Nézzünk meg néhányat az 1887-1889-es sorozatból!
Vincent van Gogh (1853-1890)
Vincent van Gogh (1853-1890)
Vincent van Gogh (1853-1890)
René Magritte (1898-1967)
Magyar festők önarcképei Mányoki Ádám (1700) Székely Bertalan (1860)
Magyar festők önarcképei Csontváry Kosztka Tivadar (1900) Gulácsy Lajos (1903)
Magyar festők önarcképei Czóbel Béla: Egy művész portréja (1968) Bada Dada Tibor: Önarckép (2000 k.)
Az allegorikus-metaforikus önarckép Csontváry Kosztka Tivadar: A magányos cédrus (1907)
Párhuzamok: Csontváry – Janus EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott, Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén. Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein. S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
Kapcsolódási pontok: Baudelaire (1821-1867) - Ady (1877-1919)
Az allegorikus-metaforikus önarckép Baudelaire: Az albatrosz Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol, albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát, mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol, míg sós örvényeken lomhán suhannak át. Alig teszik le a fedélzet padlatára, a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg, leejti kétfelé fehér szárnyát az árva s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg. Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel, Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt, Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel, Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd! A költő is ilyen, e légi herceg párja, kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja s megbotlik óriás két szárnyán, ha lép.
A szecessziós-szimbolista önarckép Ady: A Halál rokona Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy. Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva ha vágynak, a nőket, A sugaras, a bánatos Ősz-időket. Szeretem a szomorú órák Kisértetes, intő hivását, A nagy Halál, a szent Halál Játszi mását. Szeretem az elutazókat, Sírókat és fölébredőket S dér-esős, hideg hajnalon A mezőket. Szeretem a fáradt lemondást, Könnyetlen sírást és a békét, Bölcsek, poéták, betegek Menedékét. Szeretem azt, aki csalódott, Aki rokkant, aki megállott, Aki nem hisz, aki borus: A világot. Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy.
Az allegorikus-metaforikus önarckép Tornyai János: Bús magyar sors, önéletrajz (1910)
Párhuzamok: Tornyai – Ady Lelkek a pányván Kipányvázták a lelkemet, Mert ficánkolt csikói tűzben, Mert hiába korbácsoltam, Hiába űztem, hiába űztem. Ha láttok a magyar Mezőn Véres, tajtékos, pányvás ménet: Vágjátok el a kötelét, Mert lélek az, bús, magyar lélek. A lelkek temetője E föld a lelkek temetője, Ciprusos, árva temetője, Sok vér ömlött itt valaha S maggyilkos méreg lett belőle. Itt azok éltek, kik nem éltek, A legkülömbek sohse éltek, Itt meddő a nagy gerjedés S százszor boldogak a vetéltek. Ez a szomorú magyar róna, Halálszagú, bús, magyar róna, Hány megölt lélek sikoltott Bús átkot az egekig róla. Óh, boldogak itt, kik nem éltek, A legkülömbek sohse éltek, Itt meddő a nagy gerjedés S százszor boldogak a vetéltek.
Néhány szó a műterem témáról A festő számára a műterem - mint téma -valószínűleg ugyanazért érdekes, mint a költő számára egy kikristályosodott és formába öntött ars poetica. A festő az ő legszemélyesebb terébe, a rá leginkább jellemző tárgyakba, alakokba kódolja azt az üzenetet, ami számára a világból és a művészetből a legfontosabb. A műterem soha nem l’art pour l’art téma; a vásznon ábrázolt atelier csak hasonlít az eredetire.
Híres műterem-ábrázolások (1) Vermeer van Delft Ars pictoria (1673) A festészet allegóriája vagy Clio múzsa a nőalak? Tisztelgés az Orániai-ház előtt? (motívumok: földgömb, térkép, maszk) Az alakok és a tér viszonya Az előtér és háttér viszonya A megvilágított háttér A térmélység érzékeltetése
Híres műterem-ábrázolások (2) Gustave Courbet: A festő műterme (1855) Gustave Courbet: A festő műterme (1855)
Gustave Courbet (1819-1877) A Bruyas számára készített számos kép közül talán a Jó napot, Courbet úr! a legárulkodóbb, amelyen a művész arrogánsan szembeszegül patrónusával és annak szolgájával, akik tisztelettel leveszik előtte kalapjukat. 1854 őszén megfestette második hatalmas, 4 x 6,6 méteres képét a Műterem: reális allegória, amely meghatározta művészi életem hétéves korszakát címmel. Az Ornansban festett kép Courbet párizsi műtermét ábrázolja; ő maga éppen egy tájképen dolgozik, 27 alak veszi körül, köztük egy életnagyságú aktmodell. Courbet azt remélte, hogy mind az Ornans-i temetést, mind pedig a Műtermet bemutatják az 1855-ös párizsi világkiállításon. Amikor azonban elutasították, mérgében saját pavilont nyitott. Jó napot, Courbet úr! (1854)
Híres műterem-ábrázolások (3) Dante Gabriel Rossetti (1828-1882): Giotto (1267 - 1337): Dante Giotto Dante arcképét festi
Híres műterem-ábrázolások (4) Jean Frédéric Bazille: Műterem (1870) (Renoir, Zola, Manet, Monet, B.)
Híres műterem-ábrázolások (5) Renoir: Frédéric Bazille a műteremben (1867) Az előző műteremkép szellemi párja. A kép „tárgya” az előző kép „alanya”, alkotója. Ott artisztikus, de életkép- szerű jelenet; itt magány és elmélyült figyelem.
Egy nevezetes dolgozószoba Edouard Manet: Zola (1868) Egy íróember „kellékei” Enteriőr, részletek Zsúfoltság, egzotikum Fény-árnyék kontraszt Színharmónia A verseskönyv dominál A falon: utalás Manet-ra
Magyar műterem-ábrázolások Az elégedetlen festő című kép főszereplője gazdagon berendezett műtermében, teljesen elhagyva magát, mint egy rongycsomó ül foteljében a semmibe meredő arckifejezéssel. Hiába a jómód, az aggódó, szerető feleség, nincs remény: körülötte durván behasított képei hevernek szanaszét, s lába is egy könyvön tipor. Epikus mű a javából, szájbarágós mondanivalója és túlcsorduló érzelmessége nem is avatja főművei közé, de most nem is az a lényeges. Hogy a képbéli festőnek miből lett elege? Nyilván abból, amiből Borsosnak is: azokból az édeskés, szentimentális arcmásokból, árubemutató díszportrékból és csöpögő jelenetképekből, amelyek gondtalan életmódját biztosították. S amelyek most ott sorjáznak a Nemzeti Galéria falain, s csak az menti meg őket lekicsinylésünktől, hogy maga az alkotó is beléjük roppant. (www.revizoronline.hu ) Borsos József (1821-1883): Az elégedetlen festő (1852)
Magyar műterem-ábrázolások Csók István(1865-1961): Műteremsarok (1905)
Csók István: Műteremsarok (1905) Párizsi korszakának (1903-1910) egyik fő műve a "Műteremsarok" (1905). Először a párizsi Salonban, majd a budapesti Műcsarnokban mutatta be, s még ugyanabban az évben állami vásárlás útján a Szépművészeti Múzeumba került. Témája klasszikus, kompozíciója nyugtalan. Csók aktot fest műtermében modelljéről, bal oldalon önmagát ábrázolja tükörben, az előtérben pedig modelljét erős rövidülésben a kereveten heverve. A bonyolult, keresettnek ható beállításért a részletek virtuóz megoldása, a színátmenetek gazdag skálája, az egész mű könnyed, érzékletes festésmódja (a felület kezelésének virtuozitása és a művész színharmóniáinak finom gazdagsága) bőven kárpótol. www.kieselbach.hu/m-20837 Molnos Péter
Magyar műterem-ábrázolások Szinyei Merse Pál (1873) Czóbel Béla (1922)
Újabb magyar ars poeticák Faludy György (1910-2006) A szépség múlik, az ifjúság elszáll, a kéj rövid. Keresd az istenit, az örököt: Sánkárá, Plató, Szent Pál, Krisztus, Tamás - ezt vallja mindegyik. Így hittem én is, de ha körülnézek, látom, hogy az öröm, a szerelem, s minden jó, mit nyújt vagy nem nyújt az élet attól szép, hogy mulandó. Mit nekem az absztrahált, a halhatatlan lélek érzékek nélkül? S mi az örök élet, ha bölcseink nem szánták, csak vigasznak, míg lábunk alatt beomlik a part? Örök dolog e világon egy van csak: a pusztulás, mely mindent összetart.
Újabb magyar ars poeticák Weöres Sándor (1913-1989) Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat. Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget: bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked? Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat s aki feléje fordul, egy percig benne éghet. Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti: vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi. Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak.
Újabb magyar ars poeticák Nemes Nagy Ágnes (1922-1991) Mesterségem, te gyönyörű, ki elhiteted: fontos élnem. Erkölcs és rémület között egyszerre fényben s vaksötétben, mint egy villámszaggatta táj szikláin, ahol állhatatlan roppant felhők – nagy, gomolyos agyvelők – tüze összecsattan, s a tűzzel csíkos levegőben szülik a szüntelen csatát, sejt-korom óta ismerős végtelen Buda-ostromát, hol minden vibrál és veszendő, hol minden fércelt, foszladó, hol rojtosodik már a szív, s egyetlen szálon függ a szó, a szó, amely a földből égbe sistergő döngés ütemét ingázza folyton, összevétve önrángását, s a fellegét – erkölcs és rémület között, vagy erkölcstelen rémületben, mesterségem, mégis te vagy, mi méred, ami mérhetetlen, ha rángva is, de óraként, mely képzelt ütemet rovátkol az egy-időn – mégis a fényt elválasztja az éjszakától. (1950)
Újabb magyar ars poeticák Mészöly Dezső (1918) „Akármiként állítjuk föl a mércét: a vers csak úgy szép, ha nem tudni, mért szép.” Köszönöm a figyelmet. bpixgaboragnes