,,Szomszédéknak is…” Társadalmi viszonyulások, településkép, szimbolikus térfoglalás 1989 után Gagyi József -- Sapientia EMTE

1. Előzmények után: az újítás, örökségépítés külső kényszere 3. Az újítás, örökségépítés létező valósága 3.1. Ház, lakás, életvitel után épített közösségi (szimbolikus) terek 3.3. Szimbolikus térfoglalás, identitásépítés, autentikusság 4. Konklúzió Jóslat

Társadalmi viszonyulások 1. Strukturálisként, rejtettként értelmezett és kezelt társadalmi viszonyok látható, reprezentált formái: az interakciók sokaságában, a mindennapokban megvalósuló társadalmi kommunikáció és ennek üzenetei. 2. Azoknak az egymásrafigyelése, egymáshoz viszonyulása, akik egy lokalitás tagjai, ezen belül is vérségi meg lokális kapcsolatok hálójában, rokonként és/vagy szomszédként építik mindennapi jelentésvilágukat és mindennapi tárgyi valóságukat.

A lokalitás:,,szomszédék" sokasága. A lokális társadalom – a szomszédságok társadalma -- pedig primér módon a szomszédékhoz való viszonyulások sokaságából építi mindennapjait. Az így felépülő lokalitások szempontjából külsőnek számítanak a szabályozó államhatalmat képviselő – távoli vagy helyi – intézmények. A lokalitások önreflexiója az alapvető kötelékek (rokonság, szomszédság) behatárolta társadalmi térben valósul meg. Ezt külső (jogi, törvénykezési) kényszerek befolyásolhatják, és a hatalmi intézmények szocializációs hatásai hosszabb távon elkerülhetetlenül érvényesülnek (oktatás, képzés hatásai).

A lokalitásokban kiépített és működtetett kisméretű szociokulturális környezetek alapjaiban meghatározzák az egyéni és csoportos identitás- és reprezentáció-konstrukciókat. Egyének, csoportok és a lokalitás önképei szervesen összefonódnak. Azért is fontos az, amit képviselnek és mutatnak, mert ők a többség, az a társadalomrész,,melynek energiáit a mindennapi lét harca úgy köti le, hogy jószerint még azok felett a dolgok felett sincs áttekintésük, amelyet saját maguk csinálnak. Egyszerűen: élnek, és a legfőbb gondjuk az, hogy valahogy fenntartsák magukat.” (Losonczi 1997:742) Vagyis ha ezt értelmezzük: távolról sem az a legfőbb gondjuk, hogy milyen a falukép, a falu reprezentációja, a település PR-je. Ez egyaránt vonatkozik az 1989 előtti és utáni időszakra.

A hatvanas évek elején-közepén zajló villamosítás, a modernizált úthálózat építése, majd az 1967 októberi adminisztratív-területi újrafelosztásra és településrendezésre vonatkozó, meg az 1972-es településrendezési törvény nyomán elindult a falvak 1.tervszerű és 2.külső elképzelések szerint tervezett, 3.külső forrásokból támogatott urbanizálódása. Ez ha nem is módosította gyökeresen, de alakította,,,rendezte" a vidéki települések képét. Elsősorban azzal, hogy a községközpontokban új, közösségi, adminisztratív meg lakóépületeket emeltek: kultúrház, iskola, polgármesteri hivatal, rendőrség épülete, üzletek, tömbházak. Járdákat építettek, az úttestet a kerítésektől, házfalaktól elválasztó sövényeket telepítettek.

Legfontosabb azonban a településkép átalakulása szempontjából a keresti lehetőségek bővülése nyomán kialakult lakásépítési hullám volt: megjelentek, tömegessé váltak falvakon az új életmódnak keretet adó, azt mutató kockaházak, majd emeletes házak. Úgy ítélem meg, hogy a mai faluképet nem a kollektivizálás előtti, és nem az 1989 utáni építkezések, hanem ezek jellemzik – vagyis a,,szocialista korszak faluképe“ jellemzi mind a mai napig. Azok a kistelepülések, amelyek a nagyméretű elvándorlás, vagy a periféria-helyzet miatt kimaradtak ebből a folyamatból (például a Székelyudvarhely környéki aprófalvak), ma úgy ismertek, mint a,,hagyományos faluképet mutató" települések

A ház társadalmi szempontból az együttélés és a társadalmi integráltság (esetenként: az ezzel járó mély konfliktusok, drámák) helyszíne. Az 1945 utáni korszak legjelentősebb mikrotársadalmi változása törénik akkor, amikor lehetőség nyílik a családot alkotó generációk számára külön házak építésére és belakására. Ekkor már 1.tárgyaiban-belakásában is elkülönülhetnek egymástól a generációk, 2. kialakulhat és kialakul egy új, a hagyományostól gyökeresen eltérő lakásforma, az együttélés és integráció kevésbé szoros formái. A falusi társadalom ezt generációk szerint tagolva éli meg: a fiatalok felszabadulásként és az individualizáció megvalósulásaként, az idősek hatalomvesztésként és az integráltság gyengüléseként, elmagányosodásként.

Ma már elemi létfeltételnek számít a civilizációs infrastruktúra megléte: folyóvíz, fürdőszoba, központi fűtés. Egy 2004-ben végzett kérdőíves kutatás adatai szerint a Székelyföldön önálló lakása van a lakosság 71,9%-nak. Vezetékes víz van a lakások 74,5%-ban, fürdőszoba 70,6%-ban, vezetékes gáz 44,9%-ban. Az ellátottság megteremtése közösségi szinten (pl. gázvezetés) meg egyéni formában (fürdőszoba) leginkább az utóbbi 15 év erőfeszítéseinek eredménye.

Az emlékműállítás, emléktáblaavatás, emlékpark- létesítés tömegessé válása az elmúlt 17 év eredménye – a településképet egyénítő és szimbolikus jelentéseket hordozó térépítés történelmi léptékben még nem értelmezhető, hiszen nemrég kezdődött el. A szimbolikus térfoglalás ötletei, szándékai értelmiségiektől vagy intézmények vezetőitől származnak.

A múlt eseményei nem történelmi értelemben, hanem az emlékezés által felidézett valóságukban élnek ezekben a közösségben. Márpedig,,…az emlékezésnek semmi köze a történelemtudományhoz." (Assmann ). Ahhoz, hogy saját identitást építsenek, a lokális közösségek ki kell alakítsák saját emlékezési gyakorlatukat. Egyértelmű, hogy ezt a huszadik század folyamán és huszonegyedik század elején is a falusi közösségben a nemzeti sztereotípiák szabályozzák. Ezekhez járul a,,természetesség mítosza", amelynek feladata, hogy megteremse az autentikusság képzetét.

Az identitásépítési gyakorlat szorosan összefonódik az emlékeztetési gyakorlattal, és azt eredményezi, hogy kialakulnak az időtlenség (a történelmi időből kiemeltség) képzetei. A technika korszakában a tradíció időtlen felfogásának, kezelésének köszönhetően,,,a történelem könnyen időtlenségbe fordul át: ami a valóságban történelmileg és társadalmilag alakult ki, az itt állandó érvényességgel felruházva, természetként jelenik meg." ( Hermann Bausinger 1995:102) Egy szintre kerülnek a,,szép mezei virágok", a,,dalos kedvű, mezőn-réten szorgoskodó ősök" és a,,távoli harctereken a nemzetért életüket áldozó apák, fiúk". A végső, a lokális identitás mélyrétegét jellemző mítikus elem tehát a tudományosan konstruált történelemből való kilépés, és a természetben élés. Paradox identitásalakító elem ez: a kulturális identitás alapeleme a természetben lét, vagyis a történelemből való kihátrálás és a mitikus, változatlan időben való élés képzete.

Konklúzióként azt mondhatom, hogy 1. Nem látok nagyobb törést az 1989 előtti és 1989 utáni társadalmi viszonyulásokban. A,,szomszédok" ma is meghatározzák egymás környezethez (és így az örökségnek minősíthető, épített vagy kulturális környezeti elemekhez) való viszonyulását. Az intézmények befolyása igen korlátozott. 2. Ami különbség: az individualizáltabb egyének közösségi térbe kihelyezett, hangsúlyosabb rituális önmegfogalmazása, közösséghez és szomszédokhoz viszonyulása. 3. Ami gyökeresen más: 1.az intézményi környezet, 2.az értelmiségi, gazdasági-beruházói szándékok, 3.a média figyelme és reprezentáló ereje és 4.a társadalmi kommunikációban a reprezentációra (önmutatásra) való kényszer.

,,A csúcsos tetők, a feltűnő kis tornyok, a kétszintes manzárdszobás házak négyszögletes magas tetejükkel hol a régi kúriákat, hol a kertvárosi villákat, hol a peremvárosi tisztviselőnegyed építkezési,,tehetségét” idézik. Lényegük, hogy már az alaprajzban is eltérjenek az egy síkra épült, gazdasági udvar hosszában elnyúló épülettől, amelynek kis ablakszeme szűk gyanakvással néz az utcára. Sirathatja a faluképet, a hagyományos házakat a városból, akit gyerekkori nosztalgia köt a faluhoz, vagy az, aki oly messzire sodródott, hogy elkülönült szépségként tudja élvezni a népi építkezés letisztult nemességét, egyöntetűségét, ritmikusságát. De aki a hajdani paraszti sorból a faluban marad, annak az ilyen már nem jelent előrejutást. A hagyományt őrzik majd a múzeummá vált házak,,skanzenjei" vagy a nyaralóvidékeken a paraszti házakat külső formájában is megmentő, azokat felvásárló városiak."

Ezeket a megállapításokat 1977-ben írta a társadalom mindennapi viselkedését vizsgáló és kitűnően ismerő szociológus (Losonczi 1977:425). Igaza lett, igaza lesz?