Az ember tragédiája (1883) Paulay Ede rendezése

“A megállapodás is hanyatlás”. Paulay Ede (1836-1894) színész, rendező, dramaturg, színészpedagógus, igazgató, fordító A Nemzeti Színház az ő irányítása alatt emelkedett a kortárs európai színházak színvonalára. A pesti Nemzeti Színházban 1863. augusztus 26-án Katona József Bánk bánjának címszerepében mutatkozott be, s noha a kritika fanyalogva fogadta, szeptemberben szerződtették. Élete végéig – az 1874 és 1877 közötti éveket leszámítva – a Nemzeti tagja maradt. Bár színészi talentumával nem tűnt ki (1875-ben el is búcsúzott a színpadtól), más színházi szerepkörökben kimagasló volt. 1876 - a Petőfi Társaság alapítótagja. 1878- Nemzeti Színház drámai szakigazgatója. Szigorú volt, olykor indulatos, de rendet szakmai tekintélyével teremtett a társulatban, mondása szerint:

A Nemzeti Színház első aranykora: 1878-ban Paulay Edét nevezték ki drámai szakigazgatónak. Az ország első társulatánál kifejtett tizenhat esztendei működése a magyar színháztörténet legszebb fejezetei közé tartozik. Igazgatása alatt a Nemzeti színésztársadalmában a minőség, a tehetség volt a fő szempont. Európai színházat hozott létre jó nevű társulattal, modern színháztechnikával. Kontinensünkön elsőként ő vezettette be a színházba a villanyvilágítást. Színházteremtő erejének bizonysága a Csongor és Tünde, majd Az ember tragédiájának első színpadra állítása, noha akkor mindenki előadhatatlannak vélte mindkettőt. A korabeli Nemzeti Színház

Az ember Tragédiája A Tragédia már az 1880-as évek közepére az általános, a középiskolai és a felsőoktatási tananyag része lett. Ekkortól a magyar irodalom tankönyvek és forrásmunkák részletes áttekintést nyújtottak Madách életéről és a szövegről, illetve gyakran tartalmaztak a szövegből kiemelt részleteket, amelyeket a diákoknak kívülről meg kellett tanulniuk. A fokozott elvárásokra tekintettel Paulay Ede a Tragédia bemutatásának előkészületeit már az előző évad végén megkezdte, és nyáron is keményen dolgozott, a szeptemberi próbakezdésre szinte mindent elrendezett. Közvetlenül a bemutató előtt a Fővárosi Lapokon keresztül a nyilvánossággal is megismertette. A művet Goethe Faustjával hozta párhuzamba, s a közvéleménnyel ellentétben, bemutathatóságát a Faust színpadra állíthatóságával igazolta. Mint írta: „színpadi előadásra Az ember tragédiája legalábbis van olyan alkalmas, mint a Faust első része, és okvetlenebbül alkalmasabb, mint a 2-ik rész. Ha tehát általában elfogadjuk, hogy egy ily nagyszabású drámai költemény színpadra alkalmazható, ha értékéből a színpad korlátai nem vonnak el többet, mint amennyit az előadás élete ráruház: akkor tán az én kísérletem se lesz meddő, s a remélhető eredmény sem bánthatja a költő szellemét.” Paulay Ede rendezőpéldánya

Az ember tragédiája Elsőként 1883. szeptember 21-én, a Nemzeti Színházban adták elő – ennek emlékére ez a nap a magyar dráma napja. Az ősbemutatón Jászai Mari játszotta Évát, Ádámot Nagy Imre , Lucifert pedig Gyenes László alakította. A rendező Paulay Ede írta színpadra a darabot, majdnem felére csökkentve annak hosszát (elhagyta például a prágai színt). Az előadás még így is négyórás volt, öt szünettel. Ekkoriban még az volt a szokás, hogy többször használható, sablonhátterek – tájképek, épületek – kerültek színpadra, Paulay ezeket a raktáron levő darabokat ötvözte (újításként) a történeti hűséget követő díszletekkel, melyek terveit egyébként ő maga rajzolta meg. A vizuális látványvilághoz hozzájárultak a jelmezek is, melyeket a rendező maga válogatta a színház jelmeztárából, a férfi főszereplők ruháit pedig maga tervezte. Jászai Mari Paczka Ferenc és Feszty Árpád festőművészek segítségével minden egyes színhez új jelmezt csináltatott özv. Lengyel Gézáné Váczi utcai műtermében. A mű gondolati és művészi értékeit gyorsan felismerte a színházlátogató közönség. Még az első rendezésében, elérte a századik előadást. A későbbiekben több ízben felújították, mindannyiszor nagy sikerrel. Egészen 1905-ig a Paulay-féle változatot adták elő.

Jászai Mari (1850-1926) Krippel Mária néven született. Vezetéknevét nem csak csúnya hangzása, hanem jelentése miatt is, (a szó a német nyelvben betegest, ügyefogyottat jelent) jobbnak látta lecserélni. A színpadra vitt műveket sokszor eredeti nyelven olvasta, sőt még a fordítással is megpróbálkozott. Ibsen Gabriel Borkmanja mellett Kipling műveit is magyarította, utóbbiakat ő maga illusztrálta. Kolozsváron, egy alkalommal a Nemzeti Színház igazgatója is látta a színpadon, aki azonnal leszerződtette. Jászai innentől kezdve (egyetlen vígszínházas évadot leszámítva) több mint ötven éven keresztül, egészen a haláláig hűséges maradt a Nemzetihez. (1901-től a Nemzeti örökös tagja.) Jászait félelemmel vegyes csodálattal tisztelték, alakításaira pedig akkor ültek be az emberek, amikor nem feltétlenül szórakozni, hanem inkább lenyűgöződni szerettek volna. Előkelő körökben illett minél több szerepében megnézni, és úgy tartották, hogy amikor színpadra lép, megáll körülötte a levegő. Miután az Astoria Szállóval szemben álló Nemzeti Színházat tűz- és életveszélyesnek nyilvánították, bezárták, majd hamarosan a bontását is megkezdték. Jászai annyira ragaszkodott az épülethez, hogy ”bevásárolt” a maradványaiból, és síremléket építtetett belőle magának a Kerepesi temetőben, ahol előszeretettel sétálgatott, illetve pihent meg a saját síremléke előtt. Élete utolsó évében, -egészsége megromlásával -életrajzírót választott, hogy megalapozza halála utáni kultuszát. A Margit híd pesti hídfőjénél, a négyes-hatos vonalán található tér,1950-ben vette fel a tragika nevét, három évvel később pedig megalapították a Jászai Mari-díjat.

Gyenes László (1857-1924) Középiskolai tanulmányai után 1875-ben a Színiakadémia növendéke lett, ahol 1878-ban végzett. Már ott feltűnt mint másodéves, Angelo címszerepében. Még nagyobb figyelmet keltett egy év múlva a III. Richárdban 1882-ben szerződött a Nemzeti Színházhoz. 1909-ben a színház örökös tagja lett. Elsősorban intrikus szerepeket formált meg. A sátáni természetet nagy drámai erővel tette hitelessé. Természetes, szép beszéde művészetének egyik legfontosabb eleme, parasztszerepeinek alapvonása volt. Hatalmas szériákat ért meg egy- egy alakítása.  Mert hát meg is érdemelném? Mert megbánnám. Mert féltékeny lennék. Mert megházasodtam. Mert félnék, hogy felszarvaznak. Nem én. Laci, te nem házasodol meg? Miért? Miért bánnád mán ugyan meg? Miért? Miért? Aztán már miért nem? Született agglegény volt. Annak idején, az 1800-as évek vége felé, kollégái bíztatták a nősülésre.Egy ízben Vízvári Gyula faggatta:

Nagy Imre (1849-1894) Keresztapja Kossuth Lajos volt, akit példaképének tartott.  1870. április 1-jétől a Nemzeti Színház tagja volt egészen haláláig. Nagy Imre részese volt Paulay Ede irodalmi indíttatású rendezői sikereinek. Nagy valószínűséggel a Nemzeti Színház igazgató- rendezője azért határozta el Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámájának színrevitelét, mert tudta, hogy Márkus Emília és Nagy Imre ideális résztvevői lehetnek az előadásnak. Jászai Mari: Sok baj volt vele: „Nagy Imrét ég és föld imádta. De tán épp a nagy kényeztetés ártott meg neki. Az istenek rápocsékoltak mindent. Kell szépség? Nesze! Kell gyönyörű hang? Itt van! Kell fenséges alak? Az is a tiéd! Ő volt a partnerem, szinte énekelte és szavalta a szerepeit, jól állt neki ez az éneklő modor, ezüst harang-hangja még az ellenségeit is rögtön megszelídítette. Furcsa ember volt. […] már nős ember volt, a gyönyörű Benza Idát, az operaénekesnőt vette el – vett egy negyed akós üveg bort, konflisba szállt, két hordárt szembeültetett magával: azok tartották az üveget, ő meg ivott. Így ment haza a felesége várhegyi villájába. Sok baj volt vele. Végül öngyilkos lett. Ma is sírunk utána.” (Az Est, 1923. január 21.)