A tanárképzés fejlődésének állomásai (A gyakorlati képzés szemszögéből.)

1. Első szakasz: a tanárjelölt nem részesül sem elméleti, sem gyakorlati pedagógiai képzésben A XIX. század közepéig a kor felfogása szerint még elegendő volt, ha a tanár csupán annyi ismerettel rendelkezett, amennyit a diákjaival közölnie kellett, és ezen túl nem vett részt sem az elméleti, sem a gyakorlati képzésben.

„Az első lépések.” Gesner már a XVIII. század közepén megalakította Göttingában az első tanárképzőt. A német pedagógusok 1810-től számítják a tanárképzés megszületését. Ekkor jelent meg az általánosan kötelező tanárvizsgákról szóló poroszországi szabályzat. 1831-ben és 1837-ben új rendeletek próbálták orvosolni a tanárok között általánosan tapasztalható műveletlenséget és módszertani járatlanságot. Németországban általános volt az a vélemény, hogy az egyetemek feladata a tudósképzés, nem pedig kifejezetten a tanárképzés.

Második szakasz: a tanár, mint a minél többoldalú vagy minél alaposabb tudás hordozója, polihisztor, szaktudós Az igazi tanár eszményképét a minél többoldalú vagy minél alaposabb tudás hordozójában kereste. Egyesek a polihisztort, mások a szaktudóst állították az ideális tanár példájaként, sőt voltak, akik mind a két követelményt megtestesítve szerették volna látni az általuk tökéletesnek képzelt pedagógusban.

Harmadik szakasz: egyetemi szemináriumok A szaktudás követelményeihez már hozzákapcsolták a tudományos pedagógiai elvek ismeretét, valamint ezek gyakorlati alkalmazását is. A német egyetemi szemináriumok kiváló példaként szolgálnak erre.

Az egyetemmel kapcsolatos első ilyen nevű intézetet Francke alapította, aki 1695-től kezdve. Herbart szemináriumának céljai:  hogy módszertani eszméit és elveit a gyakorlatban kipróbálja,  hogy alkalmat nyújtson a jelölteknek a neveléstani elveknek a gyakorlatba való átültetésében kísérleteket tenni és  hogy alkalmat nyújtson oly tapasztalatok gyűjtésére, amelyeket a nevelés-tudomány értékesíthet.

Mednyánszky Alajos, a magyar reformkorszak kultúrpolitikusa 1842 Mednyánszky Alajos, a magyar reformkorszak kultúrpolitikusa 1842. évi középiskolai tervezetében a pesti egyetemen és a tanító szerzetesrendeken belül kívánt két évfolyamú tanárképző intézetet felállítani azok részére, akik már elvégezték a filozófiai tanfolyamot és gimnáziumi tanári pályára akartak lépni. Így kívánt alkalmat teremteni arra, hogy kiválóbb tanárok vezetése mellett megismerkedjenek a tanítás anyagával és módszerével, valamint a neveléstudománnyal .

Magyarországon a gyakorlati képzés megvalósításának törekvéseiről leginkább az 1852–53-as tanévtől kezdve beszélhetünk, amikor az addigi szaktárgyi és pedagógiai előadások mellett már gyakorlatok (szemináriumok) is szerepeltek a pesti egyetem tanrendjében történelemből és ókori filozófiából.

A bécsi tanügyi kormányzat az ötvenes évek elején a középiskolai tanárok képesítésére „tanárvizsgáló” bizottságokat hozott létre, és 1862-ben megalakult az első tanárvizsgáló bizottság is.

Eötvös második minisztersége alatt a középiskolai tanerők képzéséről 1870. V. 3-án kiadott rendelet megalapozta a középiskolai tanárképzést.1 Eötvös elgondolásai nyomán alakult meg – külföldi tapasztalatok figyelembevételével – a bölcsészkar mellett a gimnáziumi, a József Műegyetemnél a reáliskolai tanárképző intézet, melyek a tanári pályára való teljesebb felkészítést kívánták elősegíteni.

A tanárképezde mint önálló szervezetű intézmény francia hatást tükrözött, Franciaországban azonban az egyetemtől teljesen független, különálló intézmény, az École Normale Superieure foglalkozott a tanárképzéssel. A német példához ragaszkodott a gyakorlat azonban abban, hogy megtartotta a szemináriumokat a tanárképzés céljaira.

Eötvös József a kellően színvonalas tudományos igényű képzés biztosítása érdekében a tanárképző intézetet az egyetem bölcsészeti karához kapcsolta. Az intézmény szakosztályai a német egyetemi szemináriumokra emlékeztettek, de míg azok egymástól elkülönülő tanári vezetéssel működtek, a tanárképző intézetben a szakosztályokat vezető tanárok (innen a „vezető tanár” elnevezés később a gyakorlóiskolában) alkották az intézet kollektív tanári testületét, melynek élére a tanári kar jelölése alapján igazgatót nevezett ki a miniszter

„azon egyetemi hallgatókat s egyéb tanárjelölteket, kik középiskolai tanárságra készülnek, a szükséges előismeretek igazolása után, választott szaktudományukban és annak módszertani kezelésében alaposan kiképezni, s őket tudományos öntevékenységre ösztönözve arra képesíteni, hogy tanári hivatásuknak mind tudományos készültségük, mind a tudományok módszertanilag helyes kezelése által minél tökéletesebben megfelelhessenek.”

Negyedik szakasz: a tanárjelöltek pedagógiai tapasztalatszerzésének sziszte-matikus segítése: gyakorló alap- és középfokú iskolák Pauler Tivadar miniszter elfogadta Kármán Mór elképzelését és a gyakorló főgimnázium 1872. május 16-án alakult meg – Európában elsőként –, a Pesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karához tartozó tanárképző intézet (korabeli nevén: Magyar Királyi Középtanodai Tanárképezde) gyakorlóiskolájaként. A „mintagimnáziumban” a tanári pályára készülő egyetemi hallgatók gyakorlati pedagógiai kiképzése és új módszertani eljárások kipróbálása folyt.

Ötödik szakasz: „Egyetemi klinikák”, „laboratóriumi iskolák” A tanárjelöltek tudományos szempontok szerinti segítését szolgáló gyakorló alap- és középfokú iskolák jelentik ezeket az intézményeket. Itt a vezető tanárok és a tanárjelöltek munkájában egymást támogatják és szoros egységbe olvadnak a szaktudományosság, a neveléstudomány, valamint a gyakorlati nevelés és oktatás nézőpontjai. Ezek az iskolák kísérleti, „klinikai feladattal”, „laboratóriumi funkcióval” rendelkeznek, melynek alapvető feltétele a felsőoktatási intézménnyel való dialógus és szoros együttműködés. Ez a Kármán-féle gyakorlógimnázium eszméjének általánosításaként fogható fel, mely a tanári mesterség professzionalizálásával új lehetőséget kínálhat a tanárképzés megújulása számára.

Forrás: Holik Ildikó: A gyakorlati tanárképzés útkeresései