A 19. sz.-i élet- és egzisztenciafilozófiai fordulat: Kierkegaard, Schopenhauer és Nietzsche

Kierkegaard (1813-1855) bölcselete Dán teológus és filozófus. Szembefordulás a hegeli rendszerfilozófiával. Az individuum kérdését állítja a középpontba a filozófiai rendszer helyett: valódi individualitás: az egzisztencia: az egyedi ember az istenhez való viszonyában. Ironikus, esszéisztikus, „költői” stílus, műveit álneveken írta: pl. Victor Eremita (aki ‚magányában győzedelmes’). Főbb művei: Vagy-vagy, A szorongás fogalma, Félelem és reszketés, Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez.

Az egzisztencia szabadságának döntő mozzanata a választás (vagy-vagy): a választás előtt álló ember jellemző állapota a szorongás. Az individuális egzisztencia megvalósulása különböző magatartásformákban, stádiumokban: Esztétikai stádium: az élet közvetlen átélése; az individuum saját életét szinte műalkotássá formálja; a világra nézőként pillant. Pl. Don Juan. Etikai stádium: az egzisztencia az általános etikai normáknak rendeli alá magát; jellegzetes életformája a házasság: kötelességtudat, állandóság. Vallási stádium: az individuum egyedül marad Istennel, meghaladja az emberi normákat, az etikait; az isteni elveknek feltétlen követése: lásd a bibliai Ábrahámot, a hit lovagját (lásd „Félelem és reszketés”).

A stádiumok közötti átmenet: az egyes stádiumokban élő ember válsághelyzetbe kerül, ezért kényszerül dönteni. Az átmenet jellege: nem folyamatjellegű (Hegel), hanem dialektikus ugrás. Semmilyen objektív történelmi folyamat nem veszi le az individuum válláról a döntés felelősségét, ebből fakad a szorongás. A vallási stádium a legmagasabb rendű stádium: belsőleg átélt, szenvedélyes kereszténység; ugyanakkor a korabeli egyházat élesen bírálta.

Schopenhauer (1788-1860) Előzmények: -- Platón (lásd idea-tan) és Kant hatása. -- A keleti vallásbölcseletek hatása (főleg a buddhizmus). Elutasítja a hegeli rendszer-esztétikát. Fő műve: A világ mint akarat és képzet (1819): Világakarat: időn és téren kívüli végső lényegiség (lásd Kant: ‚magábanvaló’) Világ: a tárggyá vált akarat; a világakarat objektivációja; a tapasztalati dolgok, létezők összessége; a világ puszta képzet.

Schopenhauer az emberi létről: Az ember élete állandó, kielégíthetetlen vágyakozás. A szenvedés a világ lényegéből fakad. Az öntudat nem autonóm, az értelem az akarat rabja, tudatos döntéseink szabadsága látszólagos. Ebből a léthelyzetből csak önmagunk védikus feladásával léphetünk ki, erre a zseni és a szent képes. A közönséges ember „a természet tucatterméke”. A művész zseni élete a tiszta szemlélődés, vagyis az esztétikai szemléletmód.

A művészetek hierarchiája: a szépben mindig „az eleven és élettelen természet ideáit fogjuk fel”. Építészet: a szervetlen világ eszméjét fejezi ki. Kertművészet, tájképfestészet: a szerves természet eszméjét fejezi ki. Festészet, szobrászat: az állati és az emberi világ eszméjét fejezi ki. Költészet: az emberi létezés legmagasabbrendű kifejezése; csúcspontja a tragédia: itt az emberi lét végessége, a negativitás túlereje nyilvánul meg.

A zene kitüntetett szerepe Schopenhauernél: A művészetek hierarchiájának csúcsán áll. A zene teljesen független a megjelenő világtól, a többi művészet csak az árnyakról szól. Nem az eszméket mint az akarat objektivációit, hanem a magábanvaló akaratot, a legvégső világlényeget jeleníti meg. Teljesen független a fogalmi nyelvtől.

Nietzsche (1844-1900) Nietzsche bölcseletének főbb vonásai: Radikális szembefordulás Hegellel, illetve a klasszikus német filozófiával. A metafizika, a rendszerfilozófia és az igazság hagyományos fogalmának elutasítása. Életművének nagy része aforizmagyűjtemény. Életfilozófiai megközelítés: legfőbb érték az élet. „Isten halott”: a hagyományos értékek megrendülése. Csak az autonóm ember szabhat önmagának törvényt, az átlagember erre nem képes. Übermensch: az erkölcsileg és értelmileg autonóm, értékteremtő ember; ezzé kellene válnunk. Őseredeti, a kultúra által meg nem rontott ember. Nem tragikusan szenvelgő.

Így szólott Zarathustra (1882-1884) Zarathustra perzsa vallásalapító (i. e. 6. sz.): jó és rossz, fény és sötétség harca a világban. Nietzsche könyvében Zarathustra jelképes szereplő, lényegében Nietzsche bölcseletét hirdeti. Kiindulópont: az addigi erkölcs csődje; új ember új erkölcsére van szükség.

A Zarathustra-könyv részei és főbb gondolatai Első rész: Zarathustra a hegyekbe megy elmélkedni, majd tíz év után lemegy az emberek közé, hogy hirdesse az Übermensch-t; a nép kineveti; Nietzsche-Zarathustra szerint az egyenlőség és a részvét csak téveszmék (lásd „Az ezeregy célról” c. fejezetet!). Második rész: Zarathustra visszavonul magányába, néhány tanítvány követi; nekik részletezi tanítását: A lét örök körforgás, nincs kezdet és vég; az örök visszatérés eszméje. A keresztény morál bírálata: „Az erényesekről”, „A megváltásról” Az élet szépségének vállalása: „A táncdal”

Harmadik rész: a legfőbb érték az élet; az Übermensch-t egyénenként, személyesen kell megteremteni; az igazság újrateremtése; „A vándor”, „Ódon és új táblákról”. Negyedik rész: groteszk jelenetté torzul, amit addig elért Zarathustra; Az erdőben jelképes alakokkal találkozik: két király, a pesszimista jós (Schopenhauer), a vén varázsló (Wagner), az utolsó pápa. „A fensőbbrendű emberről” Zarathustra a barlangjába küldi őket; ott groteszk jelenet következik (Z. szamarát imádják). Zarathustra kétértelmű válasza: „A szamár-ünnep”, „A mámoros dal”, „A jel”.

Nietzsche és a művészetek: Maga is írt verseket, néhányhoz zenét is szerzett. Írásaira a költőiség és a zeneiség jellemző: pl. Im-ígyen szóla Zarathustra: „Talán az egész Zarathustra a zene körébe sorolható: az újjászülető meghallás a művészetben egész biztosan előföltétele volt művemnek.” Aforizmák zenéről (pl. Bachról, Beethovenről, Mozartról, Chopinről, Wagnerről) és költészetről. Filozófia és művészet, gondolkodás és költészet közelsége.

A tragédia születése (a zene szelleméből) avagy görögség és pesszimizmus Szakít a hagyományos klasszika-filológiai megközelítéssel. Túllépés a hagyományos görögség-képen. Cél: a tudományt a művész szemszögéből nézni, a művészetet viszont az életéből. Az ember voltaképpeni metafizikai tevékenysége nem a morál, hanem a művészet. A tragédia a metafizikai vigasz művészete.

A művészetek apollóni és dionüszoszi elve: szemléletes (pl. a szobrászat) az álomvilág szép látszata mértéktartó körülhatároltság tartózkodás a vadabb indulatoktól -- Dionüszoszi: a szenvedélyek szélsőséges kiáradása mámor főleg a zenében nyilvánul meg „Az ember nem művész többé – műalkotássá lett: az ős-egy legnagyobb gyönyörére és kielégülésére az egész természet művészi teremtőereje nyilatkozik itt meg.”

A legjelentősebb görög tragédiákban az apollóni és a dionüszoszi elv együtt van jelen, mindkettőre szükség van: pl. Szophoklész. Euripidésznél már a szókratészi etikai racionalizmus hatására túlteng az apollóni elv, hiányzik a mély szenvedélyesség. Wagner zenedrámái mint összművészeti alkotások (Gesamtskunst) azt jelentik a 19.sz.-ban, mint a görögöknél a tragédia.