A magyar igeragozás kialakulása és története: igei személyragjaink eredet szerinti rétegei

A magyar igeragok nyelvünk egyik legszorosabban, legerősebben strukturált, zárt rendszerét alkotják; szerkezeti vázát a 2 szám és a 3 személy együttese adja meg, ez jellegzetes, 6 elemből álló alaksort hoz létre; a magyar nyelv minden korszakákban paradigmákba rendeződtek, keletkezésük idejétől, módjától és nyelvi előzményeitől függetlenül; eredetük szerint öt rétegbe tagolódtak.

A puszta igető a preuráli korban valamint az uráli korszakban valószínűleg nem ragozták az igét, mindkét szám mindhárom személyben Ø szerepelt, tehát az igei Á és az A közötti viszony kifejezésének legősibb módja a személyragtalan ige az önállóan használt személyes névmással, vagy a 3. személyű főnévvel az A-Á-i viszony analitikus jelölésmódú, az efféle szerkezetek tehát 1., 2. vagy 3. személyre egyaránt vonatkozhattak a fgr. alapnyelvben és a későbbi korokban a puszta igetőből álló alak fokozatosan leépült, maradványai később beépültek az új részrendszerekbe hosszan tartó ingadozás volt a ragos és ragtalan formák között

A személyes névmási eredetű ragok csoportja az agglutinációval keletkezett igei személyragok csoportját alkotják önálló szavakból, alapnyelvi személyes névmásokból keletkeztek a folyamat valószínűleg nem egyszerre zajlott a három személyben, legkorábban a 3. személyben agglutinálódott az igetőhöz egy morféma, ez a tárgy szerepét tölthette be, így a ragos igealak a mondta 3. személyű tárgyára tudott utalni ezt tekinthetjük a későbbi határozott és általános ragozás csírájának az uráli fgr. alapnyelvben agglutinálódtak 1. és 2. személyben a személyes névmások az igetőhöz, ezek a mondat alanyának a szerepét töltötték be a fgr. nyelvben kialakult egy olyan paradigma, amelynek minden személyében voltak testes személyragok, az A-Á-i viszony szintetikus jelölésmódú

A személyes névmási eredetű ragok csoportja az Á-A-i szerkezetben másodikként szereplő, kis nyomatékú névmás fokozatosan elvesztette eredeti jelentését, az igei előtaggal összetételt alkotott, igen sok összetétel utótagjaként állt, alaki változásokat követően elvesztette önálló szó jellegét, az előtte álló igetőhöz agglutinálódott, önálló szóból grammatikai szerepű morfémává vált már az uráli-fgr. alapnyelvben igei személyragokká agglutinálódtak a személyes névmások, ezek a személyragok számjelölés nélkül utaltak a személyre, az eredetileg egyalakú formánsok illeszkedés által kétalakúakká váltak az ősmagyar kor kezdetén a személyes névmási eredetű ragok a tárgyra is utalhattak az alany személyén kívül az ősmagyar kor folyamán a személyes névmási eredetű igeragjaink többnyire a határozott ragozásba épültek be

A tővéghangzót adaptáló többesjel az ősmagyar kor kezdetén is tovább éltek a zéró morfémás igealakok, a tárgytalanság, a határozatlanság képzetét továbbra is a ragtalan igealakok kelthették szükségessé vált az egyes és többes számú alany megkülönböztetése a zéró morfémás paradigma többes számú személyének igealakjai kiegészültek az ősmagyar kor elején a -k többesjellel, mindegyik igemódban, mindegyik igeidőben a -k többesjeles alakok a tővéghangzót egy-egy funkcióban más-más nyelvállásfokon stabilizálták a kialakulóban lévő kétféle paradigmasor az ősmagyar kor derekán változáson ment át, a ragtalan alkalmazkodott a ragos paradigmához ez a változás rendszerhatás következménye, a nyelv törekszik az egyöntetűségre, egyneműségre, szabályszerűségre a jelöletlenség irányából tart a jelöltség irányába a változás az igealakok többségében a testes morfémák kiszorították a zéró morfémásokat

A képzői eredetű ragok csoportja az ősmagyar kor derekától váltak igei személyraggá,más szerepű toldalékok értékelődtek át új funkciójú formánsokká, igeragokká, tehát funkcióváltással keletkeztek igeképzőkből az –sz és az –l gyakorító képzőből, az –n és a –k mozzanatos igeképzőből ezekre az ősi igeképzőkre ráadaptálódott a személyrag szerep, ez a változás akkor következhetett be, amikor a képzők produktivitása visszaszorult, képzőfunkciójuk elhalványult, ezeket a morfémákat a beszélők már a szótő tartozékának vélték, személyjelölő szerepet ruháztak rá ezek a ragok az ősmagyar kor második felének különböző szakaszaiban jelentek meg

A képzői eredetű ragok csoportja legkorábban az -n, először felszólító módban, átterjedt a tesz, vesz típusú igékre, azok kijelentő mód jelen és elbeszélő múlt idejére, később pedig néhány gyakran használt második személyű zéró morfémás alakra időben következő rag az -l, gyakorító képzőből először ikes igei személyraggá értékelődött át, történést kifejező, szenvedő és visszaható igék ragozásának eleme volt, később áthatol az iktelen igék általános ragozásába, múlt időben általánossá vált, jelen időben egyre inkább kiszorította a másik E/2. személyű személyragot az -sz-t gyakorító képzőből keletkezett az -sz rag, csak az általános ragozás E/2. személyében jelentkezik, csak jelen időben, az eredetileg zéró ragmorfémás használatú -sz végű igék végéről értékelődött át legfiatalabb igeragunk a -k, az ősmagyar kor vége felé léphetett be a paradigmába, a magyar nyelvben E/1. személyben korábban csak egyetlen testes rag volt az -m, ennek csak a határozott ragozásban lenne a helye, múlt időben azonban az általános ragozásban is ez maradt fenn, ikes ragozásban E/1. személyben is ez az egyetlen személyrag

Az egyszerűbb ragok összetétele az ősmagyar kor derekán keletkeztek, a -k többesjelnek a paradigmába épülésével a korai egyes számú ragok egészültek ki a számjelölés eszközével a határozott és az általános ragozás paradigmájában is találhatók efféle elemek a testes igei személyragok terjedése következményeként a korábbi zéró morfémások fokozatosan visszaszorultak, leépültek