A zene története készítette: Szabóné Lukács Éva Őskor-ókor zenéje A zene története készítette: Szabóné Lukács Éva

ŐSKOR

A zene története egyidős az emberiség történetével A zene története egyidős az emberiség történetével. Az őskorról kapott ismereteinket a feltárt barlangrajzoknak, a régészeti munkák eredményeinek és a primitív népek körében végzett kutatói megfigyeléseknek köszönhetjük.

Az őskor embere igyekezett megismerni az őt körülvevő világot: a természeti jelenségeket, az állatokat, növényeket. Az állathangokat utánozva kialakult egy hangzórendszer, melynek segítségével hívták egymást, elijesztették és űzték az ellenséget, óvták társukat a veszélytől, de vigasztalást is nyújthattak.

Mit gondolnak a tudósok a zene eredetéről? Az ének az állathangok (madárhangok) utánzásával kezdődött. (DARWIN) Az ének forrása az emelt hangú beszéd. (ROUSSEAU) A ritmus, illetve a munka ritmusa a zene forrása. (BÜCHER) Az ének gyökere közös a beszédével, mivel mindkettő hangzó közlése. (SPENCER)

Az ősemberek munkavégzésük során olyan hangokra lettek figyelmesek, amelyek új jelentéstartalmakat hordoztak: a fa reccsenése, két kő összekoccantása, a megsuhintott faág rezgő hangja, az üres farönk mély „morrantása”. Így a hang az ember mindennapi életének szerves részévé vált, a munkavégzéssel és a különböző szertartásokkal szoros kapcsolatba kerülve zenévé fejlődött, melynek elengedhetetlen velejárója a mozgás, a tánc lett.

Az első hangszerek kezdetben a természetben talált tárgyak, majd a maguk által készített használati eszközök voltak. Feltehetően először a ritmushangszerek alakultak és fejlődtek ki

ÓKOR

Az emberiség fejlődésével a nagy kultúrák megjelenésével a zene is változott, fejlődött. Az egyiptomiak zenéjében együtt említhetjük az éneket, a táncot és a hangszerjátékot.

Fő hangszerük a hárfa és a fuvola Fő hangszerük a hárfa és a fuvola . Az egyiptomi táncok kezdetben kellemesen nyugodtak, méltóságteljesek voltak, majd a keleti hatás következményeként felgyorsult a tempó, s megjelentek az erősebb hangú hangszerek: a sípok, dobok, csörgők. A zenélésre lehetőséget nyújtó alkalmak a vallási szertartások, az ünnepélyek és a társas összejövetelek voltak.

Az ókori görögök életében előkelő helye volt a zenének Az ókori görögök életében előkelő helye volt a zenének. Uralta a vallási, művészi, erkölcsi és tudományos életet egyaránt. Jelen volt a vallási szertartásokon, a drámák előadásain és az olimpiai játékokon. A zene, a költészet és a tánc szervesen összekapcsolódott. A hivatásos dalnokok lyra kíséretével énekeltek epikus költeményeket istenekről és hősökről, de népszerű és aktuális témákról is.

A drámai előadásokon megjelent a kórus, amely a cselekményt egyszólamban énekelte hangszerkíséret nélkül. A görögök zenéjében már hétfokú hangsorok is megjelentek. Jellegzetes görög hangszerek: a kithara, a lyra, az aulos (oboaszerű kettős nádsíp), a pánsíp (pásztori fúvós hangszer), a hydraulis (víznyomásos orgona).

A rómaiak zenéjét elsősorban a meghódított területek muzsikájának hatása jellemezte. A zene a római társadalmi élet egyik fontos tényezője volt. A zenészek komoly társadalmi elismerésben részesültek. A zenét az utcai mulattatók zsonglőrködéssel és akrobatikával egészítették ki. A legjellemzőbb hangszerek: a tuba (hosszú, egyenes, bronzból készített trombita), a víziorgona, a hárfa, a csörgők, a harangok.