Civilizációk és világvallások

Az előadások a következő témára: "Civilizációk és világvallások"— Előadás másolata:

1 Civilizációk és világvallások
3.2 Előadás A vallások a vallás-történet és a vallás-tudomány szemszögéből

2 Vallástudomány meghatározása
A vallástudomány a vallási hiedelmekkel, képzetekkel, magatartásmódokkal és intézményekkel foglalkozó szekuláris, multidiszciplináris kutatások akadémiai területének összefoglaló megnevezése. A szekularitás az un. módszertani ateizmusra utal A multidiszciplináris azt jelenti, hogy ez az akadémikus (intézményesen megszervezett) tudományág több más tudományos részterület részint fakultatív (azaz a kutató maga dönthet arról, hogy a kutatás iránya megköveteli-e, hogy az adott területhez forduljon), részint szükséges és nélkülözhetetlen együttműködését kívánja meg. A vallástudományok többek között olyan tudományos területek együttműködését kívánják meg, mint az antropológiai, szociológia, pszichológia, idegtudomány, filozófia és vallástörténet.

3 Teológia és vallástudomány
A teológia és vallástudomány viszonya: Mindkettő témája a transzcendens, a legtágabb értelemben vett természet- és érzékfölötti. Míg a teológia a természetfölötti erők vagy hatalmak szándékait vagy működését szeretné racionálisan megérteni, addig a vallástudományok az emberek vallásos hiedelmeit vagy viselkedését szeretnék racionálisan megérteni, függetlenül minden partikuláris vallásos szemponttól. Ezt úgyis kifejezik, hogy a vallástudományokhoz lényegileg hozzátartozik egyfajta „módszertani ateizmus”; vagyis a tudósnak lehetnek személyes vallásos meggyőződései és hiedelmei, de ezeket tudatosan és nyomatékosan ki kell kapcsolnia a vizsgálódás folyamatából.

4 A módszertani „ateizmus”
Amikor a tudós személyes vallásos meggyőződése belép kutatás menetébe, mégoly áttételes módon is, nem tudományt művel többé, hanem a legjobb esetben is teológiát, vagy komparatív (összehasonlító) teológiát. A tudósnak tudnia kell magyaráznia a világot kizárólag önmagából, kizárólag az érzékszervek számára hozzáférhető adatok alapján; és minden érzéki tényt úgy kell leírnia, mintha nem létezne Isten, illetve semmiféle természetfölötti erő sem. Még szigorúbban megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a tudósnak, amikor kutat, nem szabad hinnie Istenben vagy a természetfölöttiben. Amikor a természetes tények és adatok vizsgálata során természetfölötti beavatkozást vagy megnyilvánulást sejt, akkor tudatosan törekednie kell arra, hogy amik elsőre így adódnak, azokat lehetőleg racionálisan, az evilági törvényszerűségekre támaszkodva magyarázza, és megszüntesse transzcendens jellegüket.

5 A vallástudományok sajátossága: a harmadik fél nézőpontja
A vallástudományok történeti előzménye vagy előformája a vallásfilozófia. A nyugati vallásfilozófia sajátosan azáltal különbözik a teológiától és a keleti filozófiai tradícióktól, hogy a jelenségeket a kívülálló, úgymond „a harmadik fél” szemszögéből próbálja meg leírni. A tudósnak nem kell hívőnek lenni. (Teológusnak ez erősen ajánlott). A teológia abban különbözik a vallásfilozófustól és különösen a vallástudóstól, hogy általában a teológia gyakorlója hívő, aki egyszerre használja a logikát, a racionális gondolkodást, és a szent iratokat vagy a vallási tradíciót, mint evidenciát és bizonyosságot. A teológusnak nem szabad megkérdőjeleznie az általa racionális módon artikulálni kívánt szent hagyományt és szent szövegeket; ha megkérdőjelezi, azzal pozíciója alapvetően problematikussá válik, és könnyen kívül kerülhet azon a tradíción, melyet a résztvevő és a személyében érdekelt fél perspektívájából, belülről próbál meg racionálisan feldolgozni és kifejezni.

6 A vallástudományok kialakulása (1)
A vallástudományok legkorábbi előformái meglehetősen régen megjelentek, már azokban az időkben, amikor kívülállóként először készítettek részletesebb feljegyzéseket és elemzéseket vallási kultuszokról. Így meg szokták említeni Milétoszi Hecataeus-t (i.e. c. 550–c. 476), aki a kelták kultuszairól írt feljegyzéseket, és Hérodotoszt is (i.e. c. 484 – c.425), akinek szintén voltak beszámolói a görögökével szomszédos népek vallási szokásairól. Julius Caesar „A gall háború” című könyvében a szerző sokat beszél a kelták vallási szokásairól, mely azonban tele van torzítással és csúsztatásokkal, lévén eleve egy propagandisztikus szöveg. (Így például arról beszél, hogy a kelták hittek a lélekvándorlásban. Erről tudni lehet, hogy nem igaz: Caesar itt valószínűleg a püthagoreusokkal keveri a keltákat). Caesar civilizátorként menne a barbárok közé, és ilyeneknek is állítja be a keltákat: vadaknak, civilizálatlanoknak, szokásaikkal egyetemben.

7 A vallástudományok kialakulása (2)
A középkorban a különböző keresztény, arab, zsidó szerzők sokat foglalkoztak a többi vallás szokásainak és hiedelmeinek a történetével; természetesen a számukra fennálló dogmatikus-teológiai keretek között. Így például egy Muhammad al-Shahrastani (1086–1153) nevű arab szerzőhöz kötik az első, valóban komoly vallástörténeti munkát, mely 1127 körül íródott, és az „Értekezés a vallási és filozófiai szektákról” címet viseli. A keresztény szerzők között Petrus Venerabilis a XII. században írt tanulmányokat az iszlámról, és lefordította latinra a Koránt is.

8 A vallástudományok kialakulása (3)
A mai értelemben vett vallástudomány akkor születi, amikor a tudósok megtanultak távolságot tartani saját személyes hitvallásuktól, és megtanulták mind finomabb módon elemezni és összehasonlítani a rendelkezésükre álló információkat. Ebben a tekintetben pedig vitathatatlanul a már említett Max Müllerré az elsőség, aki az első professzor volt az Oxfordi Egyetem Összehasonlító Vallástudomány Tanszékén, egy olyan tanszéken, amelyet speciálisan számára hoztak létre. A „Bevezetés a vallástudományba” című könyvében Müller a következőket írja: „azoknak feladata, akik életüket arra tették föl, hogy a világ vallásait tanulmányozzák e vallások eredetei dokumentumai révén, és akik értékelik és megbecsülik azokat, jelentkezzenek bármilyen formában is, az, hogy birtokba vegyék ezt az új területet az igazi tudományosság nevében”, (Müller, 1873:1).

9 A modern vallástudomány kialakulása
A modern vallástudományok első kezdeményei a XIX. század elején jelentek meg, amikor részint a biblikus tradíciót kezdték el egyre tudományosabb módon, a történeti kritika eszközeivel elemezni, és forrásaira bontani; valamint a nem-európai, keleti-távol keleti vallási kultuszok, a buddhizmus, hinduizmus alapszövegeit elkezdték lefordítani angolra és egyéb európai nyelvekre. A modern vallástudományok első kezdeményezői: Friedrich Max Müller ( ) (aki főként angol nyelvterületen serkentette a korai vallástudomány kibontakozását, speciálisan az indológiát, lévén ötven masszív kötetnyi angol fordítást tett közzé, mely tartalmazta az indiai vallások szent szövegeinek jelentékeny részét, „A kelet szent szövege” címmel), Cornelis Petrus Tiele ( ), aki az ókori vallások nagy szakértőjének számított: írt a perzsa zoroasztrizmusról, a babilóniai, mezopotámiai, egyiptomi vallásokról, és az összehasonlító vallástörténet egyik első meghatározó és megalapozó alakjának számított. A modern vallástudományokat, ahogy a komparatív (összehasonlító) vallástörténetet is, elsősorban Mircea Eliadéhoz, román nemzetiségű valláskutatóhoz, vallástörténészhez kötik. Amerikában és Európában a modern vallástudományok, ma ismert szerteágazó alakjukban, az ötvenes-hatvanas évektől kezdve kezdtek el kibontakozni.

10 A vallástudomány képviselői: William James
William James amerikai pszichológus ( ) és pragmatista filozófus, aki az egyik első ember volt, aki a valláspszichológia témájában kutatott. „A vallásos tapasztalat formái” című könyvében azt vizsgálja, hogy milyen pszichológiai jelenségek, alkalmasint milyen pszichológiai torzulások (pl. skizofrénia) vesznek részt a vallási tapasztalat artikulációjában. Ugyanakkor maga James, magánemberként, nem volt ateista, könyvet írt a racionális hithez fűződő jogról.

11 A vallástudomány képviselői: Max Weber
Max Weber ( ) a vallásszociológia első képviselőinek egyike, és a tudományág megalapítói közé tartoztak. Webert elsősorban a vallásnak általában az életvezetésre, szűkebben pedig a gazdasági racionalitásra, gazdasági viselkedésre gyakorolt hatása érdekelte, és e szemszögből a legkülönbözőbb népek vallásait hasonlította össze; kezdve az ókori keleti vallásoktól, a bibliai és muszlim tradíciókon át, egészen a keleti-távol keleti nagy vallásokig, mint a buddhizmus, hinduizmus, taoizmus, sintoizmus; káprázatos mennyiségű anyagot feldolgozva.

12 A vallástudomány képviselői: E. Durkheim
Émile Durkheim ( ) az öngyilkossággal kapcsolatos attitűdöket és elképzeléseket vizsgálta meg a katolikus és protestáns lakosság körében, a szociológia eszközeivel. Kiterjedt vallástörténeti elemzésekbe is bocsátkozott „A vallási élet elemi formái” (1912) című könyvében. (Ebben főként a totem és a tabu kérdéseivel foglalkozott a primitív vallások körében. Definíciója szerint: „A vallás szent dolgokra vonatkozó hiedelmek és praktikák egységes rendszere; azaz olyan dolgokra, melyek el vannak tőlünk választva, és tiltottnak számítanak – ha pedig hiedelmek és praktikák morális közösséggé egyesülnek, akkor ezt a csoportot, mindazokkal együtt, akik hozzátartoznak, és osztják a szóban forgó hiedelmeket és praktikákat, egyháznak nevezzük”, Durkheim, 1915: 62).

13 A vallástudományok diszciplínái (1)
A vallás eredetével foglalkozó tudományágak a vallástudomány, vagy bővebben az összehasonlító vallástudományok egyik fontos alapdiszciplínái. A vallás eredetét többek között az evolúciós valláspszichológia kutatja. Az evolúciós valláspszichológia feladata annak feltérképezése, hogy az emberi törzsfejlődés során milyen szimbolikus teljesítmények és rendszerek fejlődtek ki az előembernél, illetve az ősembernél, ezek milyen evolúciós nyomás hatására jöhettek létre; és ezen kutatások tárgyát képezik a nem-emberi lényeknél, a magasan fejlett emlősöknél jelentkező kvázi-vallási, vagy akként is értelmezhető jelenségek is, (Barbara King, 2007).

14 A vallástudományok diszciplínái (2)
A vallástörténet vagy összehasonlító vallástörténet modern formáját Mircea Eliadénak ( ) köszönheti. Nála a vallások összehasonlító, történeti elemzése arra a gondolatra épült, hogy a vallás egy univerzális attitűd, a világhoz való általános viszonyulás, melynek vannak olyan alapvető jellegzetességei, amelyek minden vallásban fellelhetők valamilyen módon. Ilyen alapvető jellegzetességnek vélte Eliade többek között a szent és a profán közti különbségtételt, az axis mundus tehát a világfa gondolatát, illetve a Legfőbb Atya képzetét. Eliade szerint továbbá a mítoszok végső soron mind az eredetre utalnak vissza; a par excellence, a kiváltképpeni mítosz mindig valamilyen módon eredetmítosz, mely alapító hatalmakra utal.

15 A vallástudományok diszciplínái (3)
A vallásszociológia, mint fentebb már jeleztük, elsősorban a vallással, mint társadalmi jelenséggel foglalkozik; azt kutatja, hogy a vallási csoportoknak milyen viselkedésbeli jellegzetességeik vannak, és hogyan reagálnak más csoportokra, hogyan élnek együtt a nem csoportbéliekkel. Kezdeményezőkként Max Webert és Émile Durkheimet neveztük meg. A kortárs szociológia már hatalmas adatbázisok és statisztikák segítségével igyekszik rendszerezni és kategorizálni a vallásos csoportok különböző működésének sajátságait.

16 A vallástudományok diszciplínái (4)
A vallásantropológia azokkal az alapvető szükségletekkel foglalkozik, amelyeket a vallás kielégít. A kulturális vallásantropológia a vallás kulturális aspektusait igyekszik föltérképezni. A kulturális vallásantropológusok leginkább a természeti, úgymond „primitív” népek kultuszaival szeretnek foglalkozni, hogy személyesen tanulmányozhassák, mintegy „testközelből”, a rituálékat. A kulturális vallásantropológia a vallási gyakorlattal, a rituálékkal, vallásos művészettel, a kegytárgyakkal, a hiedelmekkel foglalkozik elsősorban, valamint általában azzal, hogy ezek a hiedelmek milyen hatással vannak a kultusz részesének mindennapi életére. A kulturális vallásantropológia is nagy mintázatokat és struktúrákat igyekszik kiemelni a primitív népek kultuszaiból. A kulturális vallásantropológia jellegzetes figurái Georges Dumézil és Claude-Lévi Strauss. Georges Dumézil többek között azzal az összefüggéssel foglalkozott, hogy a vallási hierarchia lecsapódik a társadalmi hierarchiában is, (vagy a társadalmi hierarchia a vallásiban). Így például Dumézil szerint sok vallásban az istenek panteonja felosztható a papok rendjére, a harcosok rendjére és a dolgozók rendjére. És ugyanez megtalálható a szóban forgó vallási közösség saját felépítésében is.

17 A vallástudományok diszciplínái (5)
A vallás pszichológiai megközelítéseit foglaljuk össze valláspszichológia néven. Az első kezdeményezők a pszichoanalitikus elmélet felől érkeztek, mint Sigmund Freud ( ) és Carl Gustav Jung ( ). Freud a vallási képzeteket, mint általában a kulturális jelenségeket, elfojtott traumák intellektuális szublimációiként értelmezte, („Totem és tabu”, „Mózes”, „Vallás – egy illúzió jövője”). Jung nem osztotta mesterének radikális ateizmusát, Jung szerint a vallás kollektív képzetek, kollektív szimbólumok rendszere, egyfajta közösségi tapasztalatot és emlékezetet testesítenek meg.

18 A vallástudományok diszciplínái (6)
Nem olyan régen az idegtudományok is beszálltak a vallástudományos kutatásba. A vallás-neurológia azt figyeli meg, hogy milyen agyterületek aktívak, miközben valaki vallásos élményt él át. Tehát a hívő agyát figyelik meg istentisztelet, vagy (például buddhistáknál vagy keresztény misztikusoknál) vallásos meditáció közben, legújabban a SPECT módszereivel ((Single photon emission computed tomography), (Newberg, Andrew; Eugene D'Aquili és Vince Raus, 2001).