VAJDASÁGI VÁROSOK

Zenta

Zenta térképe

Zenta (szerbül: Сента / Senta) Város Szerbiában, a Vajdaságban, a tartomány északi részén, Bácskában, a Tisza jobb partján, 42 km-re délre a szerb-magyar határtól található. A Délvidék egyik legrégibb települése, azon vajdasági városok egyike, amelyben a magyar lakosság van többségben, így a vajdasági magyarság egyik legfontosabb kulturális központja.

Földrajzi fekvése Zenta városa a Tisza jobb partján fekszik Bácska határvonalán. A község területe kb. 293 km2. Keletről Csóka községgel határos, ahol a természetes határt a Tisza folyó képezi. Nyugaton a Csík-ér jelenti a határt Topolyával, északon pedig Magyarkanizsa és Szabadka irányában, valamint délen Ada irányában mesterségesen húzták meg határait.

Zenta története Kiváló földrajzi adottságainak köszönhetően Zenta ősidők óta lakott hely, először 1216-ban tesznek róla említést egy okmányban. 1506. február 1-jén II. Ulászló emelte szabad királyi várossá. A mohácsi csata után a törökök lerombolták a várost, lakóit pedig elhurcolták. 1697. szeptember 11-én a Savoyai Jenő által vezetett egyesült hadak a város határában világtörténelmi jelentőségű csatát nyertek a török hadakkal szemben. A 18. század utolsó évtizedében Zenta látványos fejlődésnek indult. 1848. februárjában Magyarországot hátba támadó szerb felkelők elfoglalták a várost, és vérengzésbe kezdtek. 1855-ben elkezdődik a Tisza medrének szabályozása. 1873-ban pedig felépül az első fahíd a folyón. 1910-ben 29 666 lakosából 27 221 magyar, 2020 szerb és 177 német volt. A trianoni békeszerződésig Bács-Bodrog vármegyéhez tartozott, 1920 -tól a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia része lett. A második világháború után Zenta és a környező települések gyors fejlődésnek indulnak a mezőgazdaság, ipar, pénzügy, közlekedés, oktatás, kultúra és a sport terén. Az 1960-as évek elején megépül az új tiszai híd, a jugoszláv hadsereg által 1941-ben felrobbantott helyén, mely meggyorsítja a gazdasági életbe való bekapcsolódást. Ekkor épül fel a cukorgyár, a legjelentősebb ipari objektum. Később kiépül a várostól délre fekvő ipari zóna és a kikötő, amelyet sajnos a zentai csata színhelyére telepítettek.

Zentai csata emlékműve

A szecessziós stílusú tűzoltóság műemlék épülete

A zentai Tisza-híd

Bólyai Farkas Tehetséggondozó Gimnázium

Szabadka címer Városháza zászló

Szabadka (szerbül Суботица / Subotica, horvátul Subotica, latinul Maria-Theresiopolis, németül: Maria-Theresianopel Újvidék mögött a Vajdaság második legnépesebb városa, lakosainak száma 97 910, a környező településekkel együtt megközelíti a 150 000 főt. A város a vajdasági magyarok, a vajdasági horvátok és bunyevácok szellemi, kulturális és politikai szervezeteinek központja, valamint számos nemzetiségi nyelven működő közép- és felsőfokú oktatási intézménynek is otthont ad.

Földrajza, népesség A Duna–Tisza köze déli részén, Bácskában, Szerbia északi részén, a magyar határ mellett fekszik. Vizei a Palicsi-tó és a Ludasi-tó. Az agglomeráció lakossága összesen 148 401 főt tesz ki (2002). A magyar nemzetiségűek relatív többségben vannak (57 092 fő, 38,5%), míg a szerbek a lakosság 24,1%-át alkotják (35 826 fő). Számosabb népcsoportot jelentenek még a horvátok (16 688 fő, 11,2%), illetve bunyevácok (16 454 fő, 11,1%).

Szabadka története 3000 éves régészeti leletek alapján bizonyított, hogy korábban is éltek emberek a település környékén. A település fejlődésének záloga az, hogy földrajzi helyzete miatt az Ázsia és Európa közötti kereskedelem útvonalai erre haladtak. Területe a török idők előtt a Hunyadiak kezén volt. A török kiűzése után Habsburg vezénylettel megindult az újratelepítés. Mária Terézia 1743-ban mezővárosi rangra emelte a települést, amelyet ekkoriban Szent Máriának hívtak. Szabadkát 1920. június 4-én hivatalosan is elszakították Magyarországtól és az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett, az egész Kárpát-medence egyik legnépesebb településének számított. Jugoszlávia felbomlása után 1941 és 1944 között Szabadka ismét Magyarországhoz került. 1944 végén pedig a visszatérő szerbek mintegy 7000 magyar lakost gyilkoltak meg.

Kék szökőkút háttérben a Városházával Szabadkai látnivalók Korzó Kék szökőkút háttérben a Városházával

Könyvtár Szabadkai piac Belváros Szabadság tér, színház

magyarkanizsa Városháza

Magyarkanizsa története Kedvező fekvésének köszönhetően, a vidéket már az őskorban is lakták. A mai városmag helyén korábban földvár állt. A tatárjárás, majd a törökdúlás idején a település teljesen elpusztult, később építették újjá. A török uralom felszámolásával Kanizsa is a határőrvidék része lett. A város 1849. folyamán kétszer is leégett, elpusztult, csak 110 ház maradt. A 20. század második felében aztán minden újjáépült. Kialakultak a kerületek a Körös utca tájéka, a Központ, a Tópart, a Tiszapart, az Újváros végül a Falu, a mai I. kerület a Körösön túl. Az első világháború utáni trianoni békeszerződéssel került a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz.

Magyarkanizsa jelene Az 1960-as évektől indult meg a határozott fejlődés mind a mezőgazdaságban, mind az iparban. 1973-ban megépült az új tiszai híd. Jó minőségű termőföld, agyag, kőolaj és a hévíz a jellemző. A gyógyhatású hévizet hasznosítja a több mint 80 éves gyógyfürdő. Ma a városnak van könyvtára, működik a Cnesa Oktatási-művelődési Intézmény, a művelődési egyesületek, a zeneiskola. Itteni székhellyel működik a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház, és a Nagy József Regionális Kreatív Műhely. Eredményes sportegyesületekkel is büszkélkedhet (birkózás, evezés).

Magyarkanizsa nevezetességei József Attila Könyvtár Városháza

Tisza Posta Cnesa Oktatási és Művelődési Intézmény Nagy József Regionális Kreatív Műhely

Új gyógyfürdő A Gyógyfürdő régi épülete

Ilyen volt – és sajnos, ilyenné vált… A képen látható magyarkanizsai Fürdő, mely a 19. századvégén épült fel és az 1970-es évekig báloknak, lakodalmaknak és egyéb ünnepi rendezvényeknek adott otthont. Ilyen volt Ilyen lett