Kapcsold be a hangszóródat és az egérrel lapozgass. Van pár szakma, amely nevében és olvasmányélményeink alapján még benne van a köztudatban, de az elmúlt évtizedekben teljesen és maradéktalanul kihaltak, eltűntek. Ezekből adok most egy csokorra valót. Kapcsold be a hangszóródat és az egérrel lapozgass.

Villamoskalauz Akárcsak a vasúton, hajdanában a BKV villamosain és autóbuszain is kalauzok utaztak, akiktől a felszállók jegyet válthattak. 1969 június 1-én mégis leparancsolták a kalauzokat a BKV járműveiről. A hivatalos indoklás szerint "szocialista társadalmunk már oly mértékben öntudatos, hogy tagjai efajta ellenőrizgetés nélkül is megváltják majd és kilyukasztják jegyüket". Zene: Kazal László - Kalauz Jutka

Kalauz Jutka a 6-os villamoson.

1950-es évek, Thököly út

Töltőtollas Ez a rövid életű szakma a húszas években született. A magyar töltőtollas kisiparosok többnyire Mittenwaldból hozták a szebbnél szebb, gyöngyházas, mintás műanyag rudakat és a legfinomabb amerikai tollhegyeket. Kis műhelyükben a tolltesteket kiesztergálták, menetelték, réz gyűrűkkel, csíptetővel, szivattyúval látták el, majd pedig az elkészült tollat eladták. Magyar, kisipari gyártású töltőtollak

A harmincas-negyvenes-ötvenes években a töltőtoll, csakúgy mint a zsebóra vagy a szemüveg, nagy becsben tartott személyes használati tárgynak számított. Tulajdonosaik többször javíttatták őket, és évtizedekig is használtak egy-egy darabot. A tárgy személyes jellegét mi sem mutatja meg jobban, minthogy sok darabba a tulajdonos nevét is belegravíroztatták. (Egy ilyen, jelölt toll esetében nyilvánvaló, hogy tulajdonosának nem állt szándékában belátható időn belül megválni a tőle.) Egy ideig még a golyóstollak is hasonló becsben voltak, de a hatvanas évek végére elterjedtek az olcsó, eldobható darabok, és ezzel a tollas ipar kihalásra ítéltetett. Budapest utolsó töltőtoll készítő manufaktúrája a Kiskörúton állt, a Babaklinika mellett. A tulajdonos Marosán József, egy jócskán nyolcvanon túl járó bácsika volt. A fekete celluloid töltőtollat 1000 Ft-ért, az ezüst csíkost 3500 Ft-ért árulta. Az elromlott szivattyúk javítása pár száz forintba került. Valamikor az ezredforduló környékén számolták fel az üzletet. Ezután már csak a Tollklinika nevű javító műhely maradt, ahol új tollak ugyan nem készültek, de a még közkézen forgó darabokat szervizelték. 2012 karácsonyáig működött a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkánál. Amióta bezárt, ez a mesterség - életre hívása után alig három emberöltőnyivel - hivatalosan is kihaltnak nyilvánítható. Kár, mert igazán szépen (és gyorsan) csakis töltőtollal lehet írni, és e téren a magyar kisipar csakugyan ott volt a világ élmezőnyében, Azt a minőséget, amelyet a magyar kisiparosok töltőtollai képviseltek, ma már a legdrágább presztízsmárkák sem érik el.  

Vándorüveges Amikor még az üveggyárak még nem nagyon tudtak 60 x 80 centisnél nagyobb üvegtáblát csinálni, vándorló üvegesek jártak faluról falura, és a hátukon cipelt táblákból kivágott darabokkal beüvegezték a parasztházak kitört vagy frissen készült ablakait. Akadt köztük, akik befőttes üvegeket, ivópoharakat, üvegkancsókat és palackokat is árult, utóbbi portéka általában a csehországi üveggyárak kissé szépséghibás, másodosztályú darabjai közül került ki. A II. világháború után faluhelyen is divatba jöttek a bauhaus stílusú, három szárnyas ablaktáblák, és mivel ekkora üveglapokat hátizsákban cipelni lehetetlen, ez a vándoripar ellehetetlenült. De még most, bő 50 évvel az utolsó vándorüveges eltűnése után is mondogatjuk ha baj ér: "Úgy kellett ez nékem, mint üveges tótnak a hanyatt esés!"

Vándorköszörűs  Általában zöldségpiacok közelében volt megtalálható a köszörűs kisiparos, aki - míg a háziasszony a tojásra alkudott - élesre kifente a konyhakéseit, ollóit. Utoljára a Lehel téri metróállomás északi kijáratánál láttam dolgozni ilyen köszörűs bácsit, még a kilencvenes évek közepén. A piacok plázává átépítése, és a hiánygazdaságból fogyasztói társadalommá való átalakulás miatt erre a szolgáltatásra ma már nincs komoly igény.

Szemfelszedő műstoppoló

Ezen kisiparosok a textilnemű javításával foglalkoztak. A hatvanas években nejlonharisnyát venni csak ritka alkalmakkor, általában üzérektől (tipikusan kamionosoktól) lehetett, ezért aki hozzájutott egy-két párhoz, az nagyon megbecsülte. Ám ha egy óvatlan pillanatban a harisnya beakadt valamibe, "leszaladt a szem" rajta. Ekkor került képbe a szemfelszedő kisiparos, aki a kiszakadt harisnyát olyan szépen meg tudta javítani, hogy csak egészen közelről lehetett észrevenni, hogy sérült. A műstoppoló pedig a vastagabb anyagokat tudta kijavítani oly módon, hogy a szivarral kiégetett vagy moly által kirágott szövetet hasonló színű és vastagságú fonallal, kézi munkával beszőtte. Húsz évvel ezelőtt velem is megesett, hogy vadonatúj öltönyömben hasra estem, és a nadrágom térdénél körömnyi kis lyuk keletkezett, amelyet egy öreg nénivel bestoppoltattam. Elmondhatom, hogy csak egy egészen minimális árnyalatbeli eltérés látszott közelről megnézve, éppen csak annyi, mint egy halovány pecsét. Azt az öltönyt még évekig hordtam utána. Igazándiból ezek a szolgáltatások még nincsenek teljesen kihalva, de manapság már lámpással kell keresni szemfelszedő vagy műstoppoló kisiparost, és nincs kétségem a felől, hogy néhány éven belül ők is a feledés homályába merülnek.  

Ószeres, handlé Jellemzően vándor zsidók, akik mindenféle hasznavehetetlen dolgot gyűjtöttek: ócska ruhákat, hulladék nyersanyagokat, bőrt, tollat, rongyot, csontot stb. Cserébe fémedényeket, pipákat, borotvát, törülközőket, csizmákat, gyerekjátékokat adtak.

Kintornás Semmi köze sem Torquemada-hoz, sem Schubert Norbihoz. A kintornás olyan személy, aki énekszóval, hangszerrel, kéretlenül és hívatlanul szórakoztatta a körfolyosós bérházak lakóit, akik cserébe papírosba göngyölt aprópénzt dobtak neki a gangról. Tipikus megélhetési forrása volt ez az olasz-osztrák háborúkban megrokkant katonáknak, akik állami támogatást kaptak a verkli megvételére. (A hadiözvegyekről, akiktől nem volt elvárható, hogy a nehéz verklit cipeljék, trafikjogokkal gondoskodott Ferenc József). Sokáig a dalszínházon és a hétvégenként játszó tűzoltózenekarokon kívül a kintornás jelentette a zenehallgatás egyetlen módját. Azonban a húszas-harmincas évekre a gramofonok és rádiók annyira elterjedtek, hogy a korábban szívesen fogadott kintornások érkeztével a lakók inkább becsukták az ablakot, ne is zavarja őket a kéretlen muzsika. Az utolsó kintornások a hatvanas évek végén tűntek el az utcákról. Az 1969-es táncdalfesztiválon még téma volt: Zene: Bilicsi Tivadar – A vurlicer nem verkli

Vurlicer Verkli

Sorompóőr, bakter Közismerten kihalt mesterség, csak a teljesség kedvéért említem meg, A sorompóőr olyan személy volt, akinek semmi egyéb dolga-gondja nem volt az életben, minthogy a szintbeli vasúti keresztezéseknél menetrend szerint leeressze a sorompót, majd amikor a vonat elhaladt, ismét felkurblizza azt. Mindezért havi fix fizetés, szolgálati lakás, és nyugdíjjogosultság járt neki, úgyhogy aki bakter lett a MÁV-nál, elmondhatta magáról, hogy megfogta az Isten lábát. Az ötvenes években faluhelyen is kiépült az elektromos hálózat, ez lehetővé tette a biztosító berendezések gépi erővel való működtetését, és a bakterek munka nélkül maradtak.

Drótostót A drótostót a törött fazekakat, porcelánokat javította meg. Mivel akkoriban megfelelően szilárd ragasztók nem voltak, az edényeket kívülről dróthálóval befonta, hogy a beléjük töltött anyag szét ne feszítse őket. Az öntöttvas, majd később a lemezfazekak elterjedésével a drótozásra többé már nem volt szükség, és a drótostótok egyéb mesterségekre, általában épület bádogozásra nyergeltek át.  

Tutajos A millenniumi újjáépítés során Budapestnek rengeteg épületfára volt szüksége. Ezek szállításának legolcsóbb módja volt a kidöntött fatörzsekből tutajt összeróni, és a Dunán a városba úsztatni. Rendesen 8–10 tutaj úszott egymás után, lécekkel, deszkával, zsindellyel megrakva, egy ilyen tutajcsoport tett ki egy szállítmányt. A tutajosok a fakereskedő alkalmazottai voltak, de minden szállítmány egy-egy  ún. faktorra volt bízva, vagyis olyan értelmesebb és módosabb gazdára, aki vagyonával felelt a megérkezéséért. Bár a szállítás e módja olcsó volt, de kockázatos, ráadásul az átázott faanyagot még sokáig kellett szárogatni felhasználás előtt. A 19. század végére a vasúti szállítás kiszorította.  

Vándormozis Az ötvenes években a kisebb falvakba, tanyavilágba hetente egyszer elment a vándormozis, és a kultúrházban, vagy az iskolában levetítette maroknyi közönségének a filmhíradót, rövidfilmet és egy éppen akkoriban sikeres mozifilmet. 16 mm-es vetítőgépeket használtak, amelyet oldalkocsis motorkerékpárral, télidőben lovas szánnal szállítottak a helyszínre. A MOKÉP a vándorüzemen szeretett fukarkodni, rengeteg színes filmet fekete-fehérben másoltattak "jó lesz vidékre, parasztnak" felkiáltással. Így járt egyebek közt a Két férfi a városban vagy a Csillagok Háborúja is, amit a tanyasiaknak  fekete-fehérben, felirattal mutattak be. "Ezt nem mondod komolyan, hogy a Csillagok háborúját is!! Azt '79 nyarán mutatták be nálunk. Akkor még képesek voltak fekete-fehérben levetíteni valahol?" - Jtom A hetvenes évekre kiépült országos televízióhálózat erősen megcsappantotta az érdeklődést a vándormozi iránt, a kegyelemdöfést pedig a képmagnók elterjedése adta be az iparnak. Az utolsó 16mm-es méretben is forgalmazott film a Rémálom az Elm utcában 2. volt, melyet a Vico adott ki 1992-ben. Pár évig még matinéztak a vándormozisok, de amikor a filmek játszási jogai lejártak, a szakma végleg kihalt.  

Vándormozis és a Tertasound vetítőgép, amivel egykor dolgozott

Jeges A régi időkben is hidegen kellett tartani valahogy bizonyos romlandó élelmiszereket. Jobb ötlet híján eleink télen jeget gyűjtöttek a folyamokból, tavakból és elvermelték. (Ennek emlékét őrzi a hasonlat: "hűvös mint a jégverem.")

Egy tipikus jégverem metszete A jeget a nyári hajnalokon kocsira rakták, a városba vitték, és kimérték a háziasszonyoknak.

A hatvanas évek végén eltűntek a jegesek az magyar utcákról. Másnapra a jég persze elolvadt, az olvadékvizet le kellett ereszteni az ajtó melletti csapon át, és új jeget venni beléje. A szakma sorsát az első elektromos hűtőszekrények megjelenése már a harmincas években megpecsételte, de a háború és az azt követő jóvátételezési kötelezettség miatt még további 25-30 esztendeig tartott, mire a "frizsiderek" általánosan elterjedtek.  A hatvanas évek végén eltűntek a jegesek az magyar utcákról.   

Teknővájó Jellemzően cigányok űzték e foglalkozást. Hatalmas farönkből fateknőt, kisebb darabokból mosogatótálakat vájtak. Ezekben mostak, mosogattak a parasztasszonyok. Az iparilag előállított bádog- és lemezkádak, vájdlingok elterjedése óta kihalt szakmának számít.

Szénégető Legtöbben már csak a Süsü a sárkány c. bábfilmsorozatból ismerjük ezt az ipart. Kik is voltak ők? Erdei emberek, akik a lapos tisztásokon dolgoztak. A hosszú hasábokra darabolt bükk- és tölgyfát szabályos rendben egymás mellé és egymásra állítgatták. Ez volt a boksa, amit lehullott falevelekkel, majd földdel betakartak. Belsejében üreget hagytak, melyet gyúlékonyabb anyaggal (forgács, fahulladék) töltöttek ki. A boksát a tetején keresztül gyújtották meg. Boksa Boksa

Boksa boksát A boksa lassan, füst nélkül, gőzölögve 8–12 napig izzott. Ezután a földet lehúzták róla, és szénporral betakarták, hogy teljesen kialudjon. A faszenet kis zsákokba csomagolták. A szenesemberek faluról-falura jártak szekerükkel, árujukat a szenes vasalókhoz és a kovácstűzhelyek fűtéséhez vásárolták. A dissous gázzal működő hegesztőapparátok valamint a villanyvasalók elterjedése óta ez a szakma is kihalt.

Írógép és pénztárgép műszerész Egykoron nagyon megbecsült, elit szakmának számított az írógépek és mechanikus pénztárgépek javításával foglalkozó kisiparos. Eredeti szakmájára nézve Kádár János is irodagép műszerész volt. :) Egészen a nyolcvanas évek közepéig még napi használatban voltak a mechanikus írógépek, és a Közértekben is efféle, lengyel gyártmányú mechanikus pénztárgépek csattogtak: Nem túl gyakran romlottak el (közel sem oly gyakran, mint egy modern kompjuter :)), de ha egyszer mégis elromlottak, akkor bizony alaposan bele lehetett veszni a fogaskerekek és emeltyűk kusza halmazába. A nyolcvanas évek végén az elektronikus berendezések átvették a helyüket. Kevés műszerésznek sikerült átképeznie magát a fogaskerekek világából a kompjuterek javítására, ez inkább a rádió és televízió műszerészek játéktere lett. A szakma eredeti formájában kihaltnak tekinthető.

Fényképész Két fajtája létezett, a saját műteremmel bíró úri-, valamint a vándor fotográfus, aki többnyire a parasztvásárokban praktizált. A jó ízlésen kívül komplex műszaki és kémiai ismeretek is kellettek az iparhoz, hiszen kezdetben még a fotográfus maga készítette el a fényképezőgépét, maga öntötte az emulziót az üveglemezekre, s maga keverte az előhívó vegyszereit is. A századfordulón az Eastman-Kodak Company piacra dobta a 6 cm széles filmre 12 képet készítő, olcsó, könnyen kezelhető amatőr kameráját, amihez előhívó szolgálatot is biztosított. A fényképezőgép táskában hordozhatóvá vált, az egyre rövidülő expoziciós idők miatt elmaradtak a nehézkes állványok, s a képek előhívásával sem kellett többé pepecselni, elég volt berakni a tekercset egy borítékba, és postafordultával jött vissza kidolgozva, készen. Az első világháború után nálunk is népszerűvé vált az amatőr fényképezés, de a fényképészek még sokáig tartani tudták állásaikat a műtermi, retusált képek készítésével. A szocialista korszakban ezen a természetellenes fotográfiák kimentek a divatból, helyüket a spontán, amatőr képek vették át. A fényképészek kínjukban már amatőr filmek kidolgozását is elvállalták, de a kilencvenes évek közepén megjelenő automata mini laborok és igazolványkép-automaták ezektől a bevételeiktől is megfosztották őket. 10-15 éve kihalt iparnak számít.

Vándorórás A 19. század közepén kezdtek általános elterjedni hazánkban az órák. A parasztházak pitvarában schwarzwaldi faórák pöcsögdögéltek, és a módosabb gazdák már cilinderjáratú zsebórákat is vettek.  Ezeket a szerkezeteket 2-3 évenként szét kellett szedni, alkatrészeiket elmosni, és friss olajjal összerakni ahhoz, hogy megbízhatóan működjenek. Néhány száz fős falvakban nem élt meg az órás, ahhoz túlontúl ritkán volt szükség a szolgálataira, ezért a ritkán lakott régiókban az iparosok faluról-falura vándoroltak, megjavították azt az egy-két órát, ami éppen rosszan állt, majd továbbutaztak. Az nagyipari óragyártás beindulása és a szabad gátszerkezetek elterjedése sokkal megbízhatóbbá tette az órákat. Ezzel párhuzamosan létrejött a személy- és teherszállítási infrastruktúra, és a 20. század elején már nagyon kevés olyan világtól elzárt falu volt, ahol ne akadt volna hétről-hétre valaki, akinek a városba kellett utaznia, és akivel el lehetett volna küldeni az elromlott órát a városi órásmesterhez. A vándorórások lassan eltűntek.

  "Brauswetter János Szegeden" - hirdeti e zsebóra számlapja. Nevezett 1847-től 1903-ig működtette órásműhelyét a hírös városban Ébresztős schwarzwaldi faóra (a feketeerdei parasztok tucatjával fabrikálták őket télidőben)

  Kerékgyártó Külön mesterség volt a lovaskocsik kerekének elkészítése. Egykoron minden faluban dolgozott egy-egy kerékgyártó, mert ez volt a lovaskocsik egyik legjobban igénybe vett, leggyakrabban meghibásodó alkatrésze, amelyet éppoly gyakran kellett cserélni, mint a mai automobilokon a gumiabroncsokat. (Szóval nem túl gyakran, de azért belátható időn belül.) A kerékgyártóknak majdnem sikerült átmenteniük mesterségüket, a húszas évek közepéig még az automobilok is fakerekeken gördültek. Azonban ahogy az utazási sebesség növekedni kezdett, szükségessé vált az erősebb kerekek készítése, megszületett a lemezből sajtolt, ponthegesztett kocsikerék, amely még maguknál az automobiloknál sokkalta tartósabbnak bizonyult, így a levitézlett automobilok, utánfutók és traktorok kerekei idővel fölszereltettek a szekerekre. A kerékgyártók a hatvanas években tűntek el, ma már nagyon nehéz ehhez értő iparost találni, és még nehezebb megfizetni a tudását.

Írnok Mária Terézia bevezettette a népoktatást, és szép eredményeket ért el az analfabetizmus felszámolásában, az írnokok mégis még kb. száz évig hivatalban maradtak. Ennek két fő oka volt: először is írásképük a csak néha-néha ceruzát ragadó parasztokénál sokkalta szebb volt, így hivatalos leveleket illő volt írnokkal tisztáztatni, a másik pedig az, hogy egészen a XIX. század végéig a nyomdai eljárásokon kívül semmiféle sokszorosítási eljárás nem létezett. Hivatalos levelezéshez, szerződéskötésekhez stb tehát kellettek az írnokok, akik a másod- és harmadpéldányokat kézzel lemásolták. A szakma a mechanikus írógépek, indigópapír és a stencilmásoló megjelenésével a századforduló környékén kihalt.

Kézzel írott hivatalos levél egy talált sarkantyú tárgyában Kézzel írott hivatalos levél egy talált sarkantyú tárgyában. Érdemes kisilabizálni. ;-)

Gépírónő Könnyű fizikai munka. A titkár urak által piszkozatban átadott, vagy fonográfhengerre diktált leveleket, iratokat gépbe írta. Előfordult, hogy a főnökök közvetlenül a gépírónőnek diktáltak, de ritkán közvetlenül a gépbe, ilyen esetben a hölgynek gyorsírással kellett feljegyeznie a diktátumot, majd visszavonulni egy külön helyiségbe, ahol zajos gépén letisztázta. Amióta az irodai munka zömmel számítógépeken végeztetik, és az iratok egy gombnyomással papírra vettetnek, a gépírónő is kihalt szakmának számít. (Megjegyzem érdekes, hogy ahhoz képest, hogy ma már szinte mindenki kompjutereken dolgozik, igencsak kevesen tudnak tíz ujjal, vakon gépelni, mint az egykori gépírónők.)

Nyomdai szedő Az ő feladata volt a kicsiny ólombetűkből a sajtó kalodájába szedni a kinyomtatandó szöveget, s egyben a végső helyesírás ellenőrzést is ő végezte el. Noha a századfordulón több próbálkozás is volt a lassú folyamat gépesítésér, hazánkban még a hetvenes években is volt kézi szedés, pl. az Autó-Motor magazin is így készült.

A kilencvenes évek elején a kézi szedést teljesen kiszorította az offszet nyomás, amelynek nyomólemezeit lézergravírozó géppel ugyanolyan könnyű elkészíteni, mint otthon egy oldalt kinyomtatni, és már viheti is a gépész, és teheti is a hengerre. Szedőgép, amely írógépszerű klaviatúrájába begépelt szövegből öntőformát készített, a formába egy-egy sort automatikusan leöntött. Ezek a sorok kerültek a sajtóba. Sajtolás után a sorokat újra fölolvasztották a gépben.

Telefonközpont kezelő Noha a számtárcsával távvezérelhető, elektromechanikus telefonközpont szabadalmát Almon Brown Strowger temetkezési vállalkozó már 1891-ben, alig két évvel Puskás Tivadar első, párizsi telefonközpontjának üzembe helyezése után bejegyeztette, az első ilyet mégis csak 1915 januárjában állították fel New Jersey-ben. Addig is és még azután jó sokáig postáskisasszonyok ültek a központokban, akiknek élőszóval kellett elmondani, melyik állomással kér kapcsolatot a hívó. (Sokhelyütt vakokat és gyengén látókat foglalkoztattak e munkakörökben.) Magyarországon az első automata telefonközpontot 1928-ban avatták Budapesten. Az utolsó kézi kapcsolású telefonközpontok Olcsvaapátiban és Kömörőn 1996-ig működtek, megszüntetésükkel a telefonközpontos hivatalosan is kihalt szakmává vált.

Telefonközpont kezelő

Lámpagyújtogató A megszólaló nóta 1939~'40-es évekből származik. Előadó: Fényes Kató - "A vén lámpa gyújtogató"

Budán 1777-ben, Pesten 1790-ben kezdték el kiépíteni a közvilágítást Budán 1777-ben, Pesten 1790-ben kezdték el kiépíteni a közvilágítást. Ekkoriban természetesen még szó sem lehetett villanylámpáról, legfeljebb olajmécsesről. Ezeket pedig valakinek meg kellett gyújtania este és el kellett oltania reggel. A 19. század közepén az olajmécseseket gázégők és petróleumlámpák váltották fel, de a villamos lámpákkal csak 1909-ben kezdtek kísérletezni, és azok igazándiból elterjedni csak az első világháború utolsó éveiben tudtak, amikor a városi gáz gyártásához való, kokszolható szenet mind nehezebb lett beszerezni. (Villamos energia a hazai szénnel is fejleszthető volt.) A lámpagyújtogatók azonban még több, mint tíz évig rótták az utcákat és kapcsolgatták egyesével vagy utcánként a villanylámpákat, míg végül 1931-ben kiépítették a közvilágítás távkapcsolásához szükséges berendezéseket.

A teljesség igénye nélkül készült. Képek, írásos anyag, zene az internetről. By Rivus 2014