Hazafelé
Anyám elköszönt. Búcsúzni kellett. S kérdése halk volt, mint a lehellet.
Ó, mert nem voltál te hangos soha… Csak elsuttogtad még: Hova?... Hova?...
Többre és másra hiába vártam. Úgy maradt ajkad némán, lezártan.
Hiába lestem: szólsz-e még talán – Így vettél búcsút, édes, jó anyám.
De a kérdésed elkísér engem, És itt visszhangzik benn, a szívemben.
Mert mi is megyünk, repülünk tova, Miként a madár, de hova?... Hova?...
Ezt kérdezem a fecskemadártól, Hulló levélt ő l, búcsúzó nyártól.
Eljön nekem is éltem alkonya, És felelnem kell majd: Hova? … Hova?...
Elgondolkodva, döbbenve látom: Nincs nagyobb kérdés, nincs a világon.
Életek szállnak, t ű nnek el tova, Futunk, sietünk, de hova? … Hova? …
Édesanyám, te tudtál felelni. Nem tarthatott már közöttünk semmi,
Senkinek könnyes, kérlelö szava; Vágyódva suttogtad: Haza! Haza!
Senki sem tudja, hány még a lépés, Mennyi a próba vagy a kísértés.
Csak ezt az egyet ne feledd soha: Ismerd az utat és a célt … Hova?
Haza! – Hirdesse zengve az ének. A haza vágyók haza is érnek. Boldog, akinek van már otthona,
A dics ő pályán gy ő ztesen futván, S tudja, hogy hova … Tudja, hogy – Haza!