B E R N Á T H A U R É L /1895-1982/ és az E R K E L S Z Í N H Á Z /1911/ Önarckép sárga kabátban/1930/

Építése idején Budapest egyik legszebb színháza volt Építése idején Budapest egyik legszebb színháza volt. A Népopera 1911-ben épült Komor Marcell, Jakab Dezső és Márkus Géza tervei szerint, németes ízű szecessziós stílusban. A 3167 férőhelyes nézőtér akkoriban - és jelenleg 1800- is - a legnagyobb volt az egész fővárosban. Az épületet számtalanszor átépítették majdnem százéves fennállása során. Jelenlegi formáját az 1960-as évek elején nyerte el, amikor Kotsis Iván tervei szerint bővítették. Az Erkel Színház 1951-ben került az Operaház felügyelete alá. Az Andrássy úti palota korábbi nagy felújítása idején, 1980 és 1984 között csak itt tartottak előadásokat. Noha a házat rendre és nem is alaptalanul csúnyának minősítik, a reprezentatív főhomlokzat és az előcsarnok az 1960-as évek színvonalas, "kései Bauhaus" stílusú alkotása, az épület többi homlokzata viszont teljesen jellegtelen. A két monumentális falképet, a Szentivánéji álom című freskót és Az ember tragédiája című seccót a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal 2009-ben védetté nyilvánította, ezért megőrzésük kötelező, akár az épület bontása esetén is.

A történet 2008-ban kezdődött, amikor a művész leánya, Bernáth Mária javaslatot tett a murális alkotások védelmére. Az al fresco, ill.al secco technikával 1971-73 között született két falkép. A Szentivánéji álom és Az ember tragédiája a Magyar Nemzeti Galéria szakértői állásfoglalása szerint „ A két falkép (…) a színház örök értékeit kapta tárgyául. (…) Bernáth Aurél jó ízlésére és kultúrájára vall, hogy egyik sem illusztráció. A festett figurák nem a művek egyik, vagy másik jelenetében alakoskodnak, hanem mint ‚ santa conversatione ‚ szereplői figurálnak. Azaz azonosíthatók, sőt csoporjaik is a darabbeli viszonyuk törvényei szerint állnak össze, de nem a mű valamelyik részletét elevenítik meg, hanem az egészet.” /Horváth György művészettörténész, a MagyarNemzeti Galéria nyugalmazott főigazgató-helyettese./ A bíróság állásfoglalása precedens értékű: egyértelműen művészeti alkotásnak tekinti a falfestményeket, tárgyegyüttesként védettek. / Teljes cikk: Fókusz , Tomanicz Anikó: Falképek kálváriája /

Az ember tragédiája

Szentivánéji álom

takart , 1972-ben készült faliképe, a Munkásállam. A Jászai Mari téren, a Képviselők Irodaházában van Bernáth Aurél sokáig függönnyel takart , 1972-ben készült faliképe, a Munkásállam. A festmény szatírikusan ábrázolja a 60-as évek magyarországi szocializmusát.

Képviselői irodaház aula

Munkásállam 1972, 8 x 12 méter secco

Majtényi György elmondása szerint a pártszékház, a mai képviselői irodaház auláját díszítő, Bernáth Aurél által festett Munkásállam című faliképet 1972-ben, Kádár János hatvanadik születésnapjának évében avatták fel. Az őrök utóbb úgy emlékeztek, hogy ez volt a nagy tojásrántották időszaka, mivel a képet, hogy dacoljon az idő múlásával, Bernáthék lenolajjal és tojással erősítették a falhoz – mondta. Az alakok közé a művész odafestette író- és művészbarátait, és Kádár János is látható rajta sakkozás közben, mellette Aczél György kibicel. Kádár feje a képen árnyékot vet a falra, ami glóriának is tűnhet, emiatt ma is vitatkoznak arról, hogy ez a művész behódolása-e vagy irónia. Bernáth Aurél a kivégzett miniszterelnök, Nagy Imre alakját is megfestette, először állítólag a jellegzetes cvikkerrel, később azonban azt eltüntette, hogy Nagy Imre ne legyen felismerhető – közölte a történész.

Bernáth nem zavartatta magát a Kossuth-díjtól Bernáth nem zavartatta magát a Kossuth-díjtól. Odafestette a Munkásállam alakjai közé régi barátját, Déry Tibort. Hogy minél feltűnőbb legyen, kiültette a padsorból egy sámlira. Sőt. A kivégzett miniszterelnök, Nagy Imre is portrét kapott. Eleinte állítólag az igen jellegzetes cvikkerrel (mások szerint a kevésbé kirívó szemüveggel), amit a kivitelezés hónapjai során végül eltüntetett az arcról, hogy baj azért ne legyen belőle. A publikum összetételének további pikantériája, hogy Kádár János (a kivégeztető) szintén felkerült a falképre. Sakkozik valakivel, ellenfelének csak a háta látszik. Mellettük Aczél György támasztja a falat, a partit figyeli. Kibicel. A szekkón üldögél néhány további nemzedéktárs, művészbarát: Ferenczy Béni, Szőnyi István, Pátzay Pál és Illyés gyula. önmagát is odafestette közéjük Bernáth. S a lányát, Marilit, kosárral a karján. Valamint néhány kedvenc tanítványt, Tenk lászlót, Csernus Tibort és talán másokat. A portrék vonásai nem mindig egyértelműek, és hozzávetőleg száz alak lehet a képen.

Az alsó sávban gyakorlatilag sem építés, sem munka nem zajlik Középen egy stüszikalapos nő halad át a színtéren, kiránduló szoknyában, zöld-sárga csíkos, fehér térdharisnyában. Nem messze tőle egy férfi csapott végű, lapos lemezkapát visz a vállán, de a lábán „vietnami papucs” (mai nevén tanga papucs) van, amin az y alakú pánt szára a nagyujj és a mellette levő ujj között rögzül a papucs talpához. Márpedig tanga papucsban képtelenség kapálni. Strandra való. Talicskát tol valaki, bár nem látszik kubikosnak. A talicska üres. Egy férfi zsákot visz. A zsák üres. (Csak Marili bevásárló-kosara teli.) Tákolt asztal felett két férfi töprenkedik. Egyikük kezében különös forgástest, az asztalon subler, mint célszerszám és egy ósdi, pumpás benzinfőző. A mosóteknő,a sparhelt és a kenőszappan korából való. Az emberek zsebre dugott kézzel álldogálnak, beszélgetnek, öltözködnek, szemlélődnek, bámészkodnak. A munkagépek szintén állnak, nem dolgoznak. Egy hózentrágeres férfi deszkát tart, egy másik féltérden cöveket ver a földbe. Csupán a kalapálás meg a kábelhúzás visszafogott jelenete emlékeztet némi célirányos tevékenységre. A gépeket nők vezetik, ha vezetnék, viszont ők a fülkeajtón-, ablakon keresztül férfiakkal társalognak. Egyetlen gesztus emlékeztet esetleg munkásokra: egy fiatal férfi marokra tartva szívja a cigarettát. Leginkább egy színházi jelenet statikus, díszletszínészeit idézik fel az alakok, staffázs-figurák, mintha egy akváriumon keresztül látnánk egy érthetetlen film megállított képét.

A középső sávban valamilyen gyűlés, de méginkább az értelmiség eligazítása zajlik. Egyik kezére támaszkodó, rövid inges elvtárs tartja a szónoklatot, erőtlen gesztusbeszéde alapján okoskodó benyomást kelt. Hogy miről beszél a közönségének? Titok marad örökre, Bernáth mester nem festett neki szájat. Mellette másik elvtárs ül, kissé púpos háttal, maga mellé ejtett kezekkel. Neki viszont van szája, de csukva tartja, és maga elé bambul. Hátul Aczél és Kádár ügyet sem vetnek a gyűlésre. Közel a győzelem, Kádár leütötte az ellenfél vezérét. Bernáth e politikai színű szerepeltetésről mondta: régi szokás szerint a mecénást, donátort rá kell festeni a képre, viszont „az összes alak közül Kádárt festettem a legkisebbre.” Templomok, szocreál házak és hatalmas tűzfalak síkgeometriája látszik a gyűlés hátterében. Az összkép leginkább Buda látványára emlékeztet, ahogy a Parlament üléstermének dunai folyosójáról látszik. Az égbolt közepén irdatlan sárga csík, dél-Európában néha ilyennek mutatkozik vihar előtt az ég. Kétségtelen, hogy Bernáth Aurél óvatosan, rejtetten, de érthetően gúnyolódott a Kádár-korszakon és annak jövőjén. Hiszen, ha mindét oldalon beindulnak a falkép alsó harmadában pihenő markológépek, aláássák a szónoki asztalt és a sakkpartit. Akkor „azok” mind lezuhannak a mélybe.

reggel 1927 olaj, vászon (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest)

Internet: szöveg-, és képanyag Hódmezővásárhely, 2014.december Szalma Judit Utolsó dia: számomra az egyik legszebb festménye a 20-as évekből.