Kant (1724-1804) a szépről és a zseniről

Előzmény: a felvilágosodás ízlés-felfogása Az ízlésítélet individuális és szubjektív. Sensus communis: közízlés. Nincsenek abszolút egyetemes mércék. Az ízlés az ízlésítéletek gyakorlásával kiművelhető.

Kant a szép fogalmáról Az ítélőerő kritikájában (1790) Kant kritikai művei: - A tiszta ész kritikája – ismeretelmélet - A gyakorlati ész kritikája – morálfilozófia - Az ítélőerő kritikája – összeköti a természeti szükségszerűségek birodalmát a transzcendentális szabadság birodalmával.

A szép analitikája Fordulat a szép értelmezésében: Kant nem a klasszicista normatív esztétikából, hanem az ízlésítéletből indul ki. A szép metafizikai értelmezésének (lásd Platón: az érzékeink korlátait kell legyőznünk, hogy közel kerülhessünk a felsőbbrendű szellemi szépséghez) elutasítása. Autonóm szép-fogalom: a szép és a jó különválasztása, a szép fogalma önmagában. A szép tapasztalata az ember kiváltsága: az embereknek nincs szükségük túlvilágra, halhatatlanságra, örökkévalóságra, hogy a szép abszolút pillanatát élvezhessék. Kantnál a szép fogalma a természeti szépre és a művészi szépre egyaránt vonatkozik.

Az ízlésítélet meghatározása minőség szerint: Esztétikai ítélet, nem megismerési, illetve logikai. Alapja kizárólag szubjektív. Az ízlésítéletet meghatározó tetszés minden érdek nélkül való (2.§). A szép és a kellemes megkülönböztetése (3.§): a kellemes gyönyört kelt, nem puszta tetszést vált ki. A jótól is különbözik a szép (4.§). „Kellemesnek nevezi valaki azt, ami benne gyönyört kelt; szépnek azt, ami neki pusztán tetszik; jónak pedig azt, ami megbecsülésnek, méltánylásnak örvend.” (5.§) A minőségi megközelítésből következő meghatározás: „Az ízlés az a képesség, hogy egy tárgyat vagy megjelenítésmódot egy minden érdektől mentes tetszés vagy nemtetszés által ítéljünk meg. Az ilyen tárgyat szépnek nevezzük.”

Az ízlésítélet meghatározása mennyisége szerint: A szép az, amit fogalmak nélkül egy általános tetszés objektumaként jelenítünk meg (6.§). A szép és a kellemes ebből a szempontból: A kellemesnél mindenkinek megvan a maga személyes (érzéki) ízlése, erről nem érdemes vitázni. A szép megítélésében általános érvényűség működik: „Mert az ember nem nevezhet szépnek valamit, ha az csupán neki tetszik. Vonzó és kellemes sok minden lehet számára, ezzel nem is törődik senki; ha azonban valamit szépnek nyilvánít, akkor ezáltal ugyanazt a tetszést várja el másoktól is: nem pusztán a saját szempontjából ítél, hanem mindenki nevében ítél, s ekkor a szépségről úgy beszél, mintha az a dolgoknak volna a tulajdonsága.” (7§) Az ízlésítéletben egy általános hang előfeltételeződik, amely feltételezi az egyetértést (lásd sensus communis) (8.§). A szépnek a mennyiségi mozzanatból következő meghatározása: „Szép az, ami fogalom nélkül általánosan tetszik.”

Az ízlésítélet meghatározása a benne rejlő célok szempontjából: - Az ízlésítélet alapja egy tárgy (vagy egy tárgy megjelenítésmódja) célszerűségének formája (11.§). - Az ízlésítélet független a tökéletesség fogalmától (15.§). - A szépség két fajtája: (16.§) - szabad szépség: nem előfeltételez fogalmat arról, hogy a tárgynak minek kell lennie (tiszta szépség): pl. virágok, geometriai vagy egyéb díszítések, szöveg nélküli, hangszeres zene; - járulékos szépség: előfeltételez fogalmat arról, hogy a tárgynak minek kell lennie; előfeltételezik a cél fogalmát: pl. egy épület, egy ember szépsége. - A szép ideálja: az emberi alak esetében az erkölcsi tartalomnak a kifejeződése: pl. lelki jóság, tisztaság, erő, nyugalom stb. Ez túlmutat a puszta ízlésítéleten. A szép meghatározása a célszerűség szempontjából: „A szépség egy tárgy célszerűségének formája, amennyiben ezt a célszerűséget bármiféle cél megjelenítése nélkül észleljük a tárgyon.” (17.§)

Az ízlésítélet a tárgy feletti tetszés modalitása (jellege) szerint: Az ízlésítéletben elgondolt szükségszerűség: példaszerűség (18.§). Közös érzék előfeltételezése: általános helyeslés elve (20-22.§).: szubjektíve általános elv; a közös érzék egy puszta eszmei norma. A szép e mozzanatból következő meghatározása: „Szép az, amit fogalom nélkül egy szükségszerű tetszés tárgyaként ismerünk meg.”

A fenségesről Fenséges az, ami összemérhetetlenül nagy. Felette áll az érzékek mércéjének: pl. valamilyen félelmetes természeti jelenség. A fenséges végső soron nem a természetben rejlik, hanem csak elménkben, amennyiben képesek vagyunk tudatára ébredni önmagunk fölényének a bennünk lévő természettel és a rajtunk kívüli természettel szemben is. (28.§)

A művészet általános jellemzése Kantnál A művészet különbözik a természettől. A művészet különbözik a tudománytól. A művészet különbözik a kézművességtől (43.§). A szép művészetről: „A szépnek nincs tudománya, hanem csak kritikája, és úgyszintén nincs szép tudomány, csak szép művészet.” (44.§) A szép művészet olyan művészet, amely egyszersmind természetnek látszik. (45.§): a művészet alkotásában nincs kínos aprólékosság, nem valamiféle szabályok követése.

A szép művészet a zseni művészete (46.§): „A zseni az a tehetség (természeti adomány), amely a művészetnek a szabályt adja.” A tehetség a művész veleszületett produktív képessége. „A zseni: tehetség olyasvalaminek a létrehozására, amihez nem adható meghatározott szabály”. A zseni legfőbb tulajdonsága az eredetiség. A zseni alkotásának emellett mintának, példaszerűnek kell lennie. A megítélés etalonjául vagy szabályául szolgál. „A zseni maga nem tudja leírni vagy tudományosan bemutatni, hogy miképpen hozta létre alkotását, hanem mint természet adja a szabályt.” „A természet a zseni által nem a tudománynak írja elő a szabályt, hanem a művészetnek, s ennek is csak annyiban, amennyiben szép művészetnek kell lennie.” A szép művészethez képzelőerő, értelem, szellem és ízlés szükséges.