Adolf Grünbaum: A pszichoanalízis alapjai

A pszichoanalízis (pa.) nem természettudomány, mert:  a pa. másféle kauzalitást használ mint a tudományok  az analitikus magyarázatok történetiek és kontextuálisak, szemben a tudományos magyarázatokkal  egy analitikus elmélet végső verifikációja a páciens saját kezében van

Az analitikus terápia folyamán a beteg legyőzi, feloldja azt az oksági kapcsolatot, mely a patogén elfojtást a tünettel, valamilyen kényszercselekvéssel összeköti. Ez a „sors kauzalitása”, szemben a természet kauzalitásával. A természeti törvények kauzális kapcsolatai változatlanok, míg a sors kauzalitásának oksági viszonyai az élettörténet esetlegességének következményei. A természettudományokban az ember használja az oksági kapcsolatokat, a pa.-ben arra törekszik, hogy megsemmisítse.

A terápia folyamán felszínre kerülő emlékek önmagukban elegedőek a tünetek elmúlásához. Az elfojtás a neurózis keletkezésének sine qua non-ja. Tehát az elfojtás a neurózis fennálásának is szükségszerű feltétele.

Az analitikus terápia pont az elfojtást és a tünetet összekötő oksági kapcsolat által működik, nem annak ellenében. Mivel az elfojtás a tünet fennállásának szükséges és elégséges feltétele, ha megszüntetjük az okot (azáltal hogy felszínre hozzuk az elfojtott tartalmakat), megszűnik az okozat is. A lényeg pont az oksági kapcsolat kimutatása, mely semmiképpen nem lehet egyenlő annak megszüntetésével.

Habermas érvelését a tudományokra alkalmazva: Ha valaki gyógyszert szed az epekövére és ezáltal megszünteti azt, valójában az epekövet az epegörccsel összekötő oksági kapcsolatot szüntette meg. Ha egy fémrudat magas hőnek és ezáltal hőtágulásnak teszünk ki, miután visszacsökkentettük a hőmérsékletet a kezdetire, a rúd mérete is visszaáll, tehát „feloldottuk” a hőtágulás tv.-t Világosan látszik, hogy a pa. a természettudományokéval megegyező kauzalitást ismer, és ugyanúgy erre támaszkodva gyógyít, mint az orvostudomány.

Mikor az analitikus az általános elveket a páciens életére alkalmazza, azt specifikus értelmezéseken keresztül, egy elbeszéléssé összegezve teszi, hiszen álmok, vágyak, emlékek, stb. történeti vázát alkotja meg és állítja őket szubjektív rendbe. A természettudományok ellenben mindig kontextusfüggetlen következtetéseket és törvényeket alkalmaznak. Pl.: Ha egy kő elhajításakor a röppályát akarom kiszámolni, a példában a követ puszta tömegnek tekintem, egyéb tulajdonságai nem érdekelnek.

A természettudományok esetenként igenis történetiek és kontextuálisak. Pl.: a klasszikus elektrodinamika elmélete Egy pontszerű töltés által az adott pillanatban létrehozott mágneses és elektromos mezők függnek a részecske előtörténetétől, mivel az elektrodinamikus hatás a fény sebességével terjed és nem azonnali. Ezért egy adott pillanatbéli hatások a világ korábbi állapotától függnek. Két részecske története mindig különböző, a törvények azonban általánosak.

Pl. 2: remanencia jelensége – visszamaradó mágnesezettség Ha mágnesezek egy tárgyat, a mágnesessége a külső mező erősségétől függ – egy bizonyos pontig. Ezután a tárgy mágnesessége a mező eltűnése után is megmarad. Ezután hiába „ellenmagnetizáljuk” a tárgyat, az eredeti állapotba nem tud visszatérni. Hasonlóan működik a rugalmas testek rugalmassági hiszterézise is.

Az analitikus a terápia során az általános elvekből létehoz egy partikuláris interpretációt, melyet felajánl a páciensnek, aki a kizárólagos döntőbíró az elmélet helyességét illetően. Az empirikus tudományok általános elméleteinek ellenőrzése viszont megfigyelések révén történik (ti. kísérletek által).

Ha a páciens nem képes visszaemlékezni bizonyos létfontosságú momentumokra a kórtörténetben, az analitikus által kínált elméletek teljes elfogadása az emlékek felszínre hozásával megegyező gyógyító hatással bír. A beteg heves ellenkezése egy magyarázattal szemben gyakran csak még jobban igazolja annak igazságát, ugyanakkor elképzelhető az is, hogy az analitikus rákényszeríti a maga magyarázatát a páciensre.

Pont a pa. Volt az, amely megmutatta, mennyire csalóka az introspekció és az önreflexió. Az elfojtás legyőzése csak akkor tekinthető véglegesnek, ha egy külső szemlélő (az analitikus) annak ítéli, nem pedig ha a beteg így érzi.

Ha az analitikus arra következtetésre jut, hogy a páciens becsapja magát, akkor ezt nem a páciensnek kell igazolnia. A páciens egyetértése egy elmélettel nem az egyetlen lehetséges igazolás, hanem csak egy közülük – azonban az elmélet megtagadása is az lehet.

Egy személy még a saját tudatosan irányított viselkedése esetében sem élvez kizárólagos kognitív hozzáférést a motivációs okokhoz, vannak kapcsolatok melyekre csak következtethet. A neurotikusok elég szuggesztibilisek, ezért könnyen az analitikusuk befolyása alá kerülhetnek. A páciens egyszerűen képtelen visszaemlékezni korai élményeire, melyek gyakran a legfontosabbak. Van amikor egy külső adat (pl. családtagok) szolgál végső érvként, ellenérvként.

Ezzel szemben a tudományban is előfordulhat, hogy valaki egy kísérlet alanya és tárgya is egyben – pl. ha egy tudós a saját testén vizsgálja a súlytalanság hatásait. Az orvos, aki maga is valamilyen kezelés alatt áll, hasonló helyzetben van, mint a pa.-be járó páciens, aki tisztában van saját kórtörténetével.