A Pluto A Plútó (a kisbolygó-elnevezési konvencióknak megfelelően 134340 Plútó) plutoida[1] törpebolygó, amelyet 2006. augusztus 24-éig a Naprendszer kilencedik, legkisebb bolygójaként tartottak számon. A Föld holdjánál kisebb, magas hőmérsékleten összetömörült anyagokból álló, metángáz légkörű törpebolygó.[2][3] ma pedig (az Erisz után) a második legnagyobb törpebolygónak számít.[4] Bolygó besorolását azért vesztette el, mert a Kuiper-övben egy (azóta több) olyan égitestet is felfedeztek, amely nagyobb nála. Az Erisz törpebolygó felfedezése után a Nemzetközi Csillagászati Unió új bolygó-meghatározást alkotott, amely az Eriszt – és így a Plútót is – a bolygóktól külön kategóriába helyezi.

Jellemzői A Plútó kis méretű, átmérője a Holdunknál kisebb, tömege pedig csak ötödrésze. Felszínét fagyott nitrogén borítja, mely napközelben felenged és vékony légkört alkot. Pályája nagyon elnyúlt (30 és 50 CsE között változik), melyen néha a Neptunusz pályáján belül kerül. Jele a két első betűjéből alkotott jel, mely egyben Percival Lowell monogramja is (Unicode: ♇). 1930. február 18-án Clyde Tombaugh azonosította először a Plútót a Lowell Obszervatóriumban, és gyorsan kikiáltották a Naprendszer kilencedik bolygójának, mely címét sokáig őrizte. Szakmai körökben azonban egyre inkább sorolták a bolygók helyett a Plútóhoz nagyon hasonló tulajdonságú és pályájú Kuiper- objektumok közé. 2006. augusztus 24-én a Nemzetközi Csillagászati Unió határozatban törpebolygóvá minősítette a Ceresszel, a Charonnal (korábbi „holdjával”) és a 2003 UB313-mal együtt. Ez a lépés olyan visszhangra talált, hogy a 2006-os év szavának a bolygó nevéből képzett, ’lefokozott, leértékelt’ jelentésű plutoed szót választották az Egyesült Államokban.[5] A Plútóról az 1950-es években úgy vélték, hogy a Neptunusz holdja volt, melyet annak legnagyobb holdja, a Triton lökött ki pályájáról. A Plútó azonban sosem kerül közel a bolygóhoz,[6] így e feltételezés nem bizonyítható. Ezt a Charon felfedezése is megerősítette. A Nemzetközi Csillagászati Unió a törpebolygók Plútóhoz hasonló csoportjának megjelölésére 2008-ban a plutoid szót javasolta. Az ötletet több csillagász kritizálta.[7] Kísérői Charon Bővebben: Charon (hold) A Plútó legnagyobb kísérője, a Charon 1207 km átmérőjű, és így a Plútóhoz viszonyítva jelentős méretű. A Plútó–Charon-rendszert így a szokatlan 2 : 1 nagyságarány miatt korábban kettős bolygónak nevezték. A 8 : 1 tömegaránynak, illetve a két égitest közötti nagy távolságnak köszönhetően a rendszer tömegközéppontja a Plútón kívül található, így lényegében egymás körül keringenek. A Charon pályájának fél nagytengelye, a közös tömegközépponttól 19 405 km-re található, míg a Plútó esetében a távolság a tömegaránynak megfelelően e távolság 1/8-a, azaz 2360 km. Így a Plútó felszínének a rendszer tömegközéppontjától mért 1200 km-es távolsága megközelítően azonos az égitest sugarával. A Charon pályája közel kör alakú, és feltehetően a Plútó egyenlítői síkjában található. (Összehasonlításképpen a Föld és a Hold tömegaránya 81 : 1, és a közös tömegközéppont a Föld felszíne alatt található, 4700 km-re a magtól, 1650 km-re a felszín alatt.)

Nix és Hydra Sokáig a Charon volt a Plútó egyetlen ismert holdja, de M. Mutchler (STScI) 2005. június 15-én a Hubble űrtávcső ACS kamerájával készített májusi felvételeken észrevett két apró holdat is, amelyek a Nix (S/2005 P 1) és a Hydra (S/2005 P 2) nevet kapták.[8][9] A Hydra a legkisebb, ez a törpebolygótól távolodva a 2. hold. E holdak átmérőjét eddig csak a mért fényességükből következtetve tudták megbecsülni, így a feltételezett albedótól függően 40 és 160 km között lehet az átmérőjük. A Charonnal egy pályasíkban, közel kör alakú pályán keringenek a Plútó körül, 50 000, illetve 60 000 km távolságra. A keringési idejük a nagyobb holdéval orbitális rezonanciában áll: míg a Charon tizenkétszer, addig a Hydra egyazon időtartamban kétszer, a Nix pedig háromszor kerüli meg a törpebolygót. A vöröses színű Plútótól eltérően a kis holdak, hasonlóan a Charonhoz, semleges szürke színűek. A Charon keletkezését a kis holdak felfedezése után ez utóbbiakkal együtt próbálják magyarázni: az elmélet szerint a holdak a Plútó egy másik, hasonló méretű, a Kuiper-övből származó égitesttel történő ütközésében keletkeztek. A holdak közös keletkezésére utal a komplanáris (egy síkban fekvő) pályájuk, a közel rezonáns keringési idejük, valamint a megegyező színű felszínük. Ha a holdakat a Plútó befogta volna, akkor azok nagy valószínűséggel eltérő színűek lennének. Mivel a Plútó és holdjai a Kuiper-övben keringenek, így folyamatosan mikrometeorit- bombázásnak vannak kitéve, melyek por- és jégdarabokat szakítanak ki a felszínükből. Amíg azonban a Plútó és a Charon gravitációjukkal minden törmeléket visszarántanak, úgy a kis holdak erre nem képesek. Feltételezik, hogy a további becsapódások miatt – csillagászati időtartam alatt – annyi anyagot veszítenek, hogy a Plútó körül porkorongot fognak képezni. A két kis hold felfedezése váratlan volt, mivel addig egyetlen Neptunuszon túli égitestet sem figyeltek meg több mint egy hold kísérővel. Egy hónappal felfedezésük után a 2003 EL61-nél is találtak egy második holdat. [10][11] E felfedezés megerősítette azt, hogy mivel a Plútó-Charon rendszer bizonyos szempontok alapján kettős törpebolygónak is felfogható, így a Nix és a Hydra létezése bizonyítéknak tekinthető arra, hogy holdak egy kettős rendszerben is keringhetnek stabil pályán.

Kutatása Földfelszínről A Plútó felfedezésének története hasonlít a 83 évvel azelőtt felfedezett Neptunuszéhoz. Mindkét égitestet a szomszédos bolygók pályazavarai alapján, számításokkal jósolták meg, és a levezetett adatok alapján keresték az égbolton. A feltételezett kilencedik bolygót tették felelőssé a Neptunusz és az Uránusz pályaeltérései miatt. A törpebolygót végül 1930. február 18.-án, az arizonai Lowell Obszervatóriumban, 25 évnyi keresés után fedezték fel, több, az égbolt azonos területéről készült fénykép összehasonlítása során. A Plútó felfedezőjét, Clyde W. Tombaugh-ot az obszervatórium nem sokkal azelőtt vette fel, kimondottan a legendás transzneptun bolygó keresésére. 1905-től kezdve maga Percival Lowell is kutatott a bolygó után, és bár nem ő fedezte fel, az általa 1915-ben készített fotókon a Plútó már látható volt. Mivel azonban Lowell akkor jóval fényesebb bolygó után kutatott, így nem figyelt fel a halovány égitestre. A felfedezést végül 1930. március 13-án jelentették be, 149 évvel az Uránusz William Herschel általi felfedezése után. A kutatók először úgy vélték, hogy a Plutó a Szaturnusz egyik holdja lehetett, s valamilyen zavar folytán, melyet meteoritraj okozott, kilépett abból. A feltételezést alátámasztotta, hogy a Plutó ellipszis alakú pályát írt le és belépett a Szaturnusz azon zónájába, ahol a holdak mozognak. A Charon felfedezés rácáfolt erre és ettől kezdve vélekedtek úgy a tudósok, hogy a Plutón túl már csak törpebolygók vannak. Űreszközökkel A NASA már az 1990-es évek elejétől tervezett egy küldetést a Plútóhoz, a projekt ekkor még a Pluto-Kuiper Express nevet viselte, melyet akkor a Southwest Research Institute koordinált. A küldetést minél hamarabb el kívánták indítani, hogy a Plútót még azelőtt elérje, hogy annak vékony légköre kifagy. Ez azzal függ össze, hogy a pályája erősen elliptikus és a törpebolygó az 1989. évi perihéliuma óta megint távolodik a Naptól. A Plútó pályájának következő napközeli pontját csak 2247-ben éri el. Az első koncepciók azonban elbuktak a technikai nehézségeken és a szűkös finanszírozáson, így 2001-ben a New Horizons küldetéssel váltották fel, melyet 2006. január 10-én indítottak a Cape Canaveral űrrepülőtérről. A szonda tervezett utazási ideje 9,5 év, a Plútó és a Charon mellett 2015. július 14-én repül el. A megfigyelések e találkozó előtt 150 nappal kezdődnek és 120 nappal a legközelebbi pont előtt várhatóak az első fényképek. A szonda már 90 nappal a Plútó-Charon rendszer megközelítése előtt a Hubble űrtávcsőnél nagyobb felbontású képeket fog készíteni, mely fotók a legnagyobb megközelítés során feltehetően elérik a 25 m/pixel felbontást. A további műszerekkel a hőmérséklet-eloszlást és a Plútó légkörét fogják vizsgálni. A tervek szerint a New Horizons a Plútót 9 600 km-re, a Charont pedig 27 000 km-re közelíti meg, de ezek a távolságok a szonda utazása során még változhatnak, hasonlóan a Nix és a Hydra felfedezéséből eredő pályamódosításhoz.[12] Két héttel a kettős rendszer legnagyobb megközelítése után a szonda beszünteti a megfigyeléseket és az adatokat elkezdi visszasugározni a Földre.

Pluto

A Pluto

Keszitette:Nagy Norbert Dolgozat tudomanybol 2009 Xl D