NEOPOZITIVIZMUS A neopozitivizmus tagadta a korábbi filozófiák tudományosságát, vizsgálódása középpontjába a nyelvet és a logikát helyezte. A nyelv elemzését kettős céllal végezték. Egyrészt azért, hogy elősegítse a tudományos fogalomalkotást és az elméletek jobb megfogalmazását, másrészt azt kívánták bizonyítani, hogy a korábbi filozófiák kérdései álkérdések, mert a nyelv hibás használatából erednek. Úgy gondolták, hogy csak az olyan nyelvi kijelentés értelmes, amely verifikálható (tapasztalatilag ellenőrizhető), vagyis e kijelentések igazságáról vagy hamisságáról a tapasztalati tényekkel (élményekkel, érzetekkel) egybevetés útján meggyőződhetünk. A neopozitivisták az olyan kijelentéseket, melyek nem vethetők alá érzéki ellenőrzésnek, tudományosan értelmetlennek, álkijelentésnek tekintették. (Pl. ezen az alapon etikai értékítéletek nem alkothatók, mert egy gyilkosság hogyanja verifikálható, de az nem, hogy szabad-e vagy nem szabad gyilkolni.)

Később kimutatták, hogy a verifikáció nem alkalmas a tudományos igazságok és a metafizika közötti határ kijelölésére, de a logika és a nyelv mint a filozófiai vizsgálatok fontos tárgya megmaradt. A neopozitivizmus kudarcai egyes filozófusokat arra indítottak, hogy elforduljanak a filozófia empirista hagyományától, és a tudományelméletet a logika és ismeretelmélet új eredményeire támaszkodva a racionalizmus alapján próbálják meg felépíteni. Ezt az irányzatot nevezik kritikai racionalizmusnak.

FENOMENOLÓGIA " Fenomenológiának nevezik a századforduló idején a filozófiában érvényre jutó újfajta leíró módszert, valamint a belőle kifejlődő a priori tudományt; az utóbbinak az a rendeltetése, hogy szigorúan tudományos filozófia elvi organonja legyen, s következetes alkalmazása révén valamennyi tudomány módszertani reformját lehetővé tegye" Edmund Husserl (1859-1938) Husserl szerint ami a megismerő ember számára adott, az nem a magyarázatra szoruló anyagi világ, hanem a fenomének. A fenomenológus feladata a fenomének előítéletektől mentes leírása. A filozófiailag helyes módon leírt fenoméneket Husserl szerint, a priori "lényeg-osztályokhoz" (eidoszok) tartozókként ismerhetjük fel. A fenomenológia központi kategóriája: a tudat "intencionalitása", azaz nincs objektum szubjektum nélkül.

A fenomenológia további fontos problémája a szabad akarat kérdése, az egyéni célok meghatározása, valamint a megvalósítását lehetővé tevő akaratlagos erőfeszítések. Fenoménnak nevezzük azt a jelenséget, amely az intencionális élményben adott, és a megismerő tudat számára jelenvalóság. Ha látok egy tárgyat, akkor nem lehetek sohasem biztos, hogy a látvány híven reprezentálja a megismeréstől független objektumot, de biztos lehetek abban, hogy van egy olyan élményem, hogy látom az illető dolgot. Tehát, amit megismerek ebben az élményben az nem maga az objektum ,hanem a "fenomén" lesz.

EGZISZTENCIALIZMUS egzisztencializmus – modern filozófiai irányzat, kezdetét Heidegger Lét és idő című művének megjelenésétől (1927) számítják, az irányzat előzményének Kierkegaard bölcseletét, Rilke költészetét és Dosztojevszkij műveit tekintik, ill. a 19. sz.-i életfilozófiákat. Az irányzatot szokták tagolni nemzeti hovatartozás szerint, valamint Sartre nyomán megkülönböztetik az ateista és a vallásos ágat. Az egisztencializmus nem képezett egységes iskolát, az ide sorolt gondolkodók olykor maguk is tiltakoztak a besorolás ellen. A legelfogadottabbnak tekinthető felosztás szerint ide tartozik Heidegger, Jaspers (német), Sartre, Marcel, Camus (francia), Ortega y Gasset, Unamuno (spanyol) és Bergyajev, Sesztov (orosz) filozófus. A vallásos irányzat reprezentánsai: Jaspers, Marcel és Bergyajev.

Az egzisztencia szó jelentése az egyes filozófusoknál különbözőképpen árnyalódik, önálló jelentést is kap, ám a jelentés alaprétegét meghatározza az is, hogy korábban, a 13. században Aquinói Tamás milyen módon különítette el egymástól az essentia (lényeg) és az existentia (létezés) szót. Az ember egzisztenciájának jellemzője a nyitott lét: az ember létezése során állandóan úton van, folyamatosan formálja saját lényegét, ebben különbözik az állattól. Az egzisztenciálfilozófiák képviselőinek lényegi mondanivalói vannak a dehumanizációval, a szorongással, az idővel, a halállal, a tudomány, a technika szerepével, az ember léttől való elidegenedésével és a tömegkultúrával kapcsolatban.

RELATIVIZMUS A relativizmus (a latin relativus szóból, jelentése viszonylagos). Az emberi megismerés viszonylagoságát, feltételességét és szubjektivitását hangoztató filozófiai ideológia. A tudás viszonylagoságából kiindulva a relativizmus hívei tagadják hogy a tudás megismerése objektíven történne, és úgy vélik hogy az emberi tudásban nem az objektív világ tükröződik vissza. Ez a felfogás már Gorgiász ókori görög gondolkodó filozófiájában is határozott formában megjelent, bár ebben még pozitív szerepet töltött be a dialektika fejlődésének tekintetében. Általában véve azonban a relativizmus az agnosztikus és szubjektív idealista rendszereket jellemzi.

Hermeneutika A hermeneutika az értelmezést és megértést vizsgáló filozófiai tudományág, az erre vonatkozó elméletek összessége. A „hermeneutika” (görög) szó az „értelmezés tudományát” jelenti, maga a szó Hermésznek, az antik görög kor egyik istenének a nevéből származik. A mai értelemben vett hermeneutika megteremtőjének Friedrich Schleiermachert tekinthetjük, aki a nyelvet előtérbe helyezve az értelmezést a szöveg újrateremtéseként, reprodukcióként fogta fel. A hermeneutika később, a 20. század elején az énfilozófiából visszatért az arisztotelészi, inkább létfilozófiai (ontológiai) hagyományhoz (erre az irányzatra alapozott azután pl. Martin Heidegger is). A hermeneutika a 19. század végére tehát a filozófia egy külön részterületévé fejlődött.

Konstruktivizmus A kifejezés a latin „szerkezet” szóból származik, s századunk egyik fontos (eredetileg avantgárd) irányzatát jelenti, amelynek hatása ma is érvényesül. Az orosz művészetben 1912-ben jelentkező irányzat a különböző szabályos mértani formák elrendezésével kívánta kifejezni a modern világ szépségét, a jövő emberének életérzését. Többféle változata van, a szuprematizmus, a magyar képarchitektúra stb. Szemlélete, eredményei nagy hatással voltak a század építészetére. Fő képviselői: Mondrian, Tatlin, a magyar Moholy-Nagy László, Kassák Lajos. http://www.kepszotar.hu

A 20. századi irodalom korszakai Századforduló, századelő: avantgárd mozgalmak (Magyarországon: a Nyugat) 30-as évek: újklasszicizmus (50 – 60-as évek Magyarországa: szocialista realizmus) 60 – 70-es évek: posztmodern

A posztmodern befogadásesztétika Hans-Georg Gadamer (1900 – 2002): Gadamernek köszönhetö a hermeneutika modern értelmezése. A művészet a valóság és valóságkeresés területe. Ennek megfelelően az irodalmi műveket a világ megértésének egy lehetséges formájaként értelmezi. A szövegek megértése és értelmezése nemcsak a tudomány feladata, hanem nyilvánvalóan a világ emberi megtapasztalásáé is.

Jacques Derrida (1930 – 2004): Módszere a dekonstrukció, melyet mind a filozófiában mind az irodalomelméletben alkalmaznak (főként ez utóbbiban lényeges a konstruktivizmussal való szembenállása). Lényege a fogalmak, illetve irodalmi alkotások lebontása, visszabontása és sokszor a szabad asszociáción alapuló újraépítése, melyet újabb visszabontás követ, anélkül, hogy valaha is végső értelemmel bíró interpretációhoz jutnánk. Nincs végső értelem, csak az interpretáció előrehaladása. Derrida nyelvfilozófiájára jellemző, hogy a nyelv metaforikusságát hangsúlyozza: a nyelvi jelek egymásra utalnak, egymást tükrözik.

Néhány alkotó a 20. század világirodalmából Henry James (1843 – 1916): tudatregény Marcel Proust (1871 – 1922): Az eltűnt idő nyomában – emlékező önéletrajzi regény James Joyce (1882 – 1941): Ulysses – parafrázis, modern téridő szemlélet, tudatfolyam, belső monológ, montázstechnika A széppróza intellektualizálódik. A cselekmény és a jellemábrázolás háttérbe szorul. A szereplők tudatában lezajló belső történések kerülnek középpontba. Bonyolultabb az időszemlélet, megnő a szubjektív idő szerepe. Gyakori a nézőpontváltás.