A birtokviszony jelölésének története

A birtokos személyjelek eredete Az alapnyelvi személyes névmások agglutinálódtak toldalékká (kivéve a T/3.). Az ősmagyar eleji birtokos szerkezet: ház én, ház te stb. Egyes szám Többes szám 1. mV mVkV 2. tV tVkV 3. sV ! -k

Az agglutináció folyamata szintagma: *kota mV sorvadó szóvég: *χoda mV lekopott véghangzó: *χoza-m

Az E/2. változása Mivel a *χoza-t felépítésű alakok homonimiában voltak a tárgyragos, valamint a lokatívuszragos alakokkal, ezért zöngésült: *χoza-d

Az E/3. változása Az ősmagyar elején a sV névmás szó eleji s- hangja elnémult (l. pl. m. epe, f. sappe-, m. öl (fn.), f. syle- stb.) Így az ősm. E/3.: *χoda-V > *χoza-V > *χozá > *χoza A palatális alakokban: *kede-V > *keze-V > *kezé > *keze *kede-V > *keze-V > *kezí > *kezi

Az E/3. -ja/-je változata Az ősm. kori török jövevényszavakban bukkanhatott fel először. *árpá-á > *árpájá > *árpája Később ezek mintájára (analógiájára) minden mgh.-s szóvéghez ebben a formában járul.

Az E/3. -e/-i alakjának homonimiája Az ősm. végére a kezi akár hármas homonimiában is állhatott: ‘kéz’ ‘keze’ ‘kezei’ A birtoktöbbesítő jel az újraalkotott teljes tőhöz kezdett kapcsolódni: kez-i > keze-i

A többes számú alakok változása Ősm. mVkV > -mVkV > -mVkV > -mVk Óm. -muk/-mük > -mk > -unk/-ünk ~ -onk/-önk T/2.: Ősm. tVkV > -tVkV > -tVkV > -tVk Óm. -tuk/-tük > -tok/tëk > -tok/-tëk/-tök T/3.: Ősm. -kV > -k Óm. -k > -uk/ük ~ -ok/-ök

A birtokjel kialakulása birtokviszony jelölésének egyik formája, a birtokost megnevező szón képes jelezni, utalni annak birtokára az ilyen szóalak egy olyan birtokos jelzős szintagmával egyenértékű, melynek birtokszavát az -é morféma helyettesíti nem mutat személyre, nem illeszkedik formailag sem, alapnyelvi örökségből származik, előzménye az -é latívuszi határozórag, amely már az ómagyar kor elejéről adatolható az alapnyelvi *-i morfémából + tővéghangzóból jött létre, a kettő diftongust alkotott az ősmagyar korban majd monoftongizációval hosszú mgh.-vá fejlődött

A birtokjel fejlődése jelként rögzülése az ősmagyar korra tehető: már az ősmagyar korban beépült a birtokos névmási sorba a monoftongizáció eredményeképpen létrejövő kétféle hosszú mgh.-s alak kétféle funkcióban élt tovább az -é birtokjeles és az -i melléknévképzős szóalakok grammatikai használatban, mondatbeli szerepük szerint jobban elkülönülnek az -é birtokjeles alak a mondatban állítmány, alany, tárgy, határozó vagy értelmező lehet, de jelző nem az -i képzős melléknév elsősorban jelző, ugyanazt a szemantikai tartalmat hordozza, mint az -é birtokjel kései kialakulását igazolja a szóalakban elfoglalt helye, többi névszójel után állhatott, de más névszójel nem követte

A birtokos jelző ragjának eredete keletkezéstörténetileg három fokozat különíthető el: a birtokos jelzős szerkezet teljesen jelöletlen, a tagok viszonyára csak a szórend utal a szerkezet lehet egyszeresen jelölt, az alaptag viseli magán a birtokos személyjelet a birtokos jelzős szerkezet lehet kétszeresen jelölt, az alaptag birtokos jelzős személyjelet visel, a jelző pedig –nak/-nek ragot a három fázis időbeli távolsága évezredekben mérhető, a folyamat egy általános tendencia érvényesülését mutatja – a nyelvi fejlődés a teljesen jelöletlen állapottól halad a mind bonyolultabb jelölés felé morfematikai jelölésének a lehetősége az ősmagyar kor utolsó szakaszában teremtődött meg, ennek grammatikai eszköze a -nak/-nek rag lett

A szórend és a birtokos jelző ragja néhány szintaktikai helyzetben kötelező, az esetek többségében viszont másodlagos, szabad változatként jelentkezik az eredetibb jelöletlen forma mellett: Székláb A szék lába A széknek a lába a teljes jelöltség kialakulásának közvetlen funkcionális oka a jelöltség és a szórend belső összefüggésében rejlik hagyományos szórend esetén, mikor a jelző és a jelzett szó sorrendben a szerkezet két tagja szorosan egymás mellett állt, a jelölés hiánya nem okozott kommunikációs zavart a közbeékelődések vagy a jelző és a jelzett szó felcserélődése miatt a két tag elszakadt egymástól, ilyenkor szükség volt morfematikai kitevőkre amely a tagok összetartozását mindig egyértelműen jelzi a mondatszerkezetek bővülésével ez az igény egyre nyilvánvalóbbá vált, ennek tett eleget a -nak/-nek rag

A birtokos jelző ragjának fejlődése alaki kitevője a részeshatározó ragjából alakult ki, ennek oka, hogy számos nyelvben vannak olyan szerkezetek, amelyekben a datívusz grammatikai tartalma igen közel áll a genitívuszéhoz, különleges átmeneti eset a datívusz poszesszívusz, és ez a birtoklás kifejezésére szolgál azokban a nyelvekben ahol nincs meg a ‘birtokol’ jelentésű ige (Nekem van két lányom.) a magyar nyelvben ráadásul bizonyos mondatszerkezetek kedvező hátteret biztosítanak ehhez a változáshoz, a részeshatározó után következhetett E/3. személyű birtokos személyjellel ellátott szóalak, valóságvonatkozása alapján akár birtokszava is lehetne az előbbinek ezekben a mondatokban könnyen bekövetkezhetett olyan szerkezeteltolódás amelynek eredményeként a -nak/-nek ragos főnév birtokos jelzővé értékelődött át a rag hangtestében alaki elkülönülés nem kísérte a funkcionális változást a -nak/-nek rag eredetileg helyhatározórag volt, funkcióváltozása hasonlóan történhetett, mint az -é birtokjel esetében, a változás alapja funkcionális kapcsolatukban rejlik a latívuszi árnyalatot kifejező -nak/-nek ’felé’ jelentésű volt, ebből könnyen megmagyarázható a ’neki és az ’övé’ jelentés