Nyelvtörténet I. A hangváltozások általános kérdései: okai, típusai (tónikus és kombinatorikus), lefolyásuk módjai, jellegzetességei. Területi, időbeli és nyelvbeli terjedésük (szórványos, szabályos).

Az ugor alapnyelvből örökölt fonémaállomány és -rendszer a magyar nyelv életében nem maradt változatlan. Az örökölt fonémák jelentős része napjainkig megmaradt, de az ősmagyar kor kezdete óta jelentős mértékben gyarapodott is az állomány. Másrészt a fonémarendszer is alaposan átrendeződött: új oppozíciók, korrelációk alakultak ki.

A fonémarendszer változása mindemellett igen lassan és rövidebb időszakokban igen csekély mértékben zajlott. Ennek elsősorban az a magyarázata, hogy a fonémák szigorúan strukturált, zárt rendszert (részrendszereket) alkotnak. Mindezek mellett a szóalakok hangtani felépítésének jellemzői, fonotaktikai szabályai részben erőteljesen öröklődtek (napjainkig is, pl. mgh.-harmónia, -illeszkedés), részben különféle módosulásokon mentek át.

Mi tartozik a hangtörténetbe? 1. Bizonyos fonémák, fonémacsoportok változatlan továbbörökítése korszakonként. 2. Új hangváltozatok (allofónok) megjelenése a magyarság nyelvhasználatában (beszédében) egy régi beszédhang helyén. A szavak adott helyén, egy-egy bizonyos fonetikai helyzetben. (A keletkező új egy adott fonetikai helyzetben jelentkező fonetikai variánsnak számít!) 3. Ezekből új fonémák kialakulása (fonologizálódás); a rendszer üres helyeire való belépésük.

5. Régi részrendszerek változása: 4. Bizonyos régi fonémák eltűnése a rendszerből. 5. Régi részrendszerek változása: — oppozíciók, korrelációk megszűnése, módosulása; — új oppozíciók, korrelációk kialakulása. 6. Az egész mgh.- és msh.-rendszer, sőt, az egész fonémarendszer módosulása: gyarapodása, csökkenése, az elemek viszonyainak változása. 7. A fonémák hangsorba szerveződésének a magyarra jellemző szabályai: az egyes hangok lehetséges hangkörnyezetének (fonotaktikai helyzetének) a jellemzői és változásai.

Pl. mely hangok (vagy hangkapcsolatok) fordulhattak elő (csak) szavak elején, melyek (csak) szavak belsejében vagy végén? 8. A hangok (fonémák) eltűnése, lekopása, kiesése nyelvi jeleinkből (morfémákból, lexémákból). 9. Hangok (fonémák) bekerülése, betoldása ugyanezekbe.

10. A hangok egymásra hatása szavainkban, morfémáinkban. 11. A fonémák gyakoriságának a változása. A nyelvi jelekben egy fonémát egy másik fonéma vált fel. Egy bizonyos hangot (fonémát) szavak sorában egy másik, korábban is létezett beszédhang (fonéma) vált fel.

A hangváltozások jellemzői általában 1. A hangváltozások a mindenkori beszédből indulnak, és a beszédben zajlanak. 2. Tehát először fonetikai jellegű a változás, mégpedig olyan kis mértékű, hogy csak egy változata (allofónja) jön létre a típushangnak (fonémának). 3. Egy hangot nem akármilyen más hang vált(hat) fel! Csak a képzésben egymáshoz igen közel eső hangok között lehetséges ilyen változási viszony.

4. Egy hangnak egyszerre csak egyetlen képzési mozzanata módosul (a fonémának pedig egyetlen releváns jegye). 5. A hangváltozás indulásakor a belső nyelvi kiterjedése szűk körű. Kezdetben csak néhány szóalakban jelenik meg. Innen fog továbbterjedni, és tölti be azt a fonológiai teret, amely rendelkezésére áll.

Vannak olyan hangváltozások, amelyek nem terjednek tovább. Csupán néhány lexémában realizálódnak. Ezek a szórványos (sporadikus) hangváltozások. 6. A szórványos hangváltozások szabályos hangváltozásokká (tendenciákká) terebélyesed(het)nek.

A szabályos (tendenciaszerű) hangváltozások A nyelvben (nyelvváltozatban): — azonos fonetikai (fonotaktikai) helyzetben szereplő — (egy bizonyos) azonos hang — azonos módon változik meg — azonos térben, — azonos időszakaszban a lehetséges nyelvbeli esetek tömegében. A kivétel nélkül érvényesülő szabályos hangváltozásokat hangtörvénynek nevezzük.

A hangváltozások feltételéül szolgáló fontosabb fonetikai helyzetek: szókezdő, szó belseji, intervokalikus, postkonszonantikus, szóvégi; hangsúlyos, hangsúlytalan helyzet.

Mi terjeszti a hangváltozásokat? Az azonosságok, vagyis a rendszerkapcsolatok = analógia. A rendszerkapcsolatok miatt terjed el a hangváltozás. A szóalakokban lévő bizonyos hangok azonossága és azonos fonetikai helyzete rendszerkapcsolatot teremt a nyelvi eszközök között. > A belső nyelvi kiterjedés következtében szaporodik a nyelvi új. Ha egy hangváltozástípus a rendszer több fonémáját is érinti hasonló módon, tendencianyalábokként hatnak. Ugyanígy, ha többféle fonetikai helyzethez kötődik egyszerre ugyanaz a változási mód.

A „független” hangváltozásokat, vagyis amelyek nincsenek fonetikai feltételekhez kötve, szabad hangváltozásoknak is nevezik. A hangváltozásoknak van térbeli kiterjedése és határa is. A hangalak sem egyformán változik a nyelvterület különböző pontjain. Bizonyos helyekre eljut a nyelvi új, máshová nem.

A hangváltozások földrajzi határok között mennek végbe. Bizonyos gócokból indulnak ki, és terjednek hullámszerűen. A hangváltozásoknak vannak időbeli határai is: nem örök életűek. Valamikor elkezdődnek, rövidebb-hosszabb időszakban hatnak, majd elhalnak.

A hangváltozások hatása fonémarendszerünkre Eredményei különböző módokon. 1. Új fonéma jelenik meg a rendszerben. Lehetőségek: a) Az új először csak bizonyos fonetikai környezethez kötötten (kombinatorikus) variánsként (allofónként) jelenik meg. Később kötetlen fonémává válik (fonologizálódik).

b) A változás eredményeként megmaradhat mind a régi, mind az új fonéma. c) A hangváltozás következtében létrejövő új fonéma új oppozíciókat is létrehozhat. 2. A változások következményeként a régi fonéma eltűnhet. Lehetőségek: a) Az oppozíciós rendszer nem változik. b) Az oppozíciós rendszer is megváltozhat.

A hangváltozások indítékai (céljai és okai) A változások indítékai a nyelv minden részrendszerében sajátos módon jelentkeznek. Viszont minden nyelvi változás az adott nyelvállapotból indul ki, ill. abban zajlik. A fonémarendszer és nyelvünk hangtani szabályainak az állapota indítja el a hangváltozásoknak a tekintélyes részét.

1. Teleologikus okok A hangváltozások is azért (abból a célból) következnek be, hogy a nyelv minél zavartalanabbul, teljesebben tudja biztosítani a beszélőközösségek kommunikációs igényeit, szükségleteit. Vagyis a hangváltozások is azért történnek, hogy a nyelvi közlés minél hatásosabb, gazdaságosabb legyen, minél egyértelműbben adja vissza mondandónkat, minél tökéletesebben valósuljon meg a beszéd során. Az egyszerűbb artikuláció (hasonulások, összeolvadások stb.) pl. gazdaságosabb, könnyebb, hiszen energiát takarít meg általa a beszélő.

2. A kauzális okok Külső okok: A hangváltozásokat közvetlenül kiváltó okok. Külső okok: a) Az idegen nyelvekkel való érintkezés, nyelvi kontaktusok: > jövevényszavak által bizonyos fonémák elterjesztése, ill. gyakoriságuk módosítása. b) Belső nyelvváltozataink érintkezése, keveredése, egymásra hatása.

c) A nyelvi közlés, a beszédtempó gyorsulása (> hangkiesések). d) A beszélők utánzási ösztöne (a presztízses változatok előnyben részesítése). e) A nyelvi szocializáció: — a nem tökéletes anyanyelvátvétel/-átadás; félrehallás.

2. Belső emberi okok: a) Fiziológiaiak: az artikuláció módosítása, egyszerűsítése > asszociációs—kombinatorikus változások (hasonulás, hangkivetés stb.). b) Pszichológiaiak: egyszerűsítési ösztön > alakrövidítések. c) Szellemi-gondolkodásbeliek: kevésbé.

3. Nyelvrendszertani (belső) okok: elsősorban három területről kerülnek ki. A) Nyelvünk prozódiai (hangsúly) viszonyai; B) az egyes fonémák szóalakbeli helyzete, környezete; C) a fonémarendszer belső összefüggései.

A) A hangsúlyviszonyok hatása A hangsúlyviszonyok kiváltotta hangváltozásokat tónikus hangváltozásoknak nevezzük. Elsősorban a mgh.-változásokat idéznek elő. I. A hangsúlyos helyzet (első szótag) a vokálisok akusztikai fölerősödését eredményezi. A hangsúly hatására az akusztikailag gyengébb hangot erősebb váltja fel, a kevésbé hangzóst hangzósabb. A magyarban az első szótagi helyzetben emiatt történik:

(1) Inetimologikus vokális létrejötte: pl. lat. skola > m. skola > iskola; szl. brátъ > m. brát > barát. [E változás másik oka: a magyarban örökölt fonotaktikai szabály: nem volt szókezdő msh.-torlódás. Ennek mintájára alakították az eltérő jövevényszavakat.] (2) Vokalizáció: pl. szl. vnuka > m. βnuka > unoka; szl. vlachъ > m. βlaχ > oláh. (3) Rövid vokálisok megnyúlása: pl. tör. arpa > m. arpa > árpa; dicsér > dícsér. (4) Hosszú vokálisok diftongizációja: szép > szëip ~ sziëp. (5) Nyíltabbá válás: pl. bob > bab, fuk > fok, csuda > csoda.

(6) Illabializáció: tör. üge > m. üge > ige. II. A hangsúlytalanság (kisebb intenzitású nyomaték) gyengíti a hangok tulajdonságait. A szavak végén (vagy 2., 3. szótagban) az akusztikailag erősebb hangot gyengébb váltja fel, a hangzósabbat kevésbé hangzós (redukciós változások). (1) A rövid vokális elvesztése: eri > ér, szilu > szil; malina > málna.

(2) Vokális sorvadása: hodu > hodъ; szimü > szimъ. (3) Hosszú vokális megrövidülése: kezé > kezë, apá > apa. (4) Monoftongizáció: kéreü > kérő; kezei > kezé (>keze); adai > adá; jou > jó. (5) Zártabbá válás: váras > város; kezönk > kezünk; *hoda > *hodo > hodu (> had). (6) Labializáció: tör. arįq > m. arįk > áruk (>árok); szimi > szimü (szim > szem).

B) A hangkörnyezet hatása (a jelkörnyezet nyomása) A magasabb nyelvi egységek (morfémák, lexémák) építőelemei a hangok. Ezek hangsorokba rendeződnek. A változási ok a szóalak-felépítő hangok kombinációjában is rejtőzhet. Vagyis a beszédfolyamatban egymás társaságában lévő hangok hatnak egymásra. Többnyire hasonulásos jelenségekről van szó.

Gyakori jelenség, sokféle változást idéz elő. Ezek a kombinatorikus változások (másképp asszociációs változások). Általános jellegzetességeik: (1) Az akusztikailag vagy helyzeténél fogva erősebb hat, magához idomítja a gyengébbet. (2) A szó- vagy morfématestben, ill. ezek érintkezésében a közvetlenül egymás mellé kerülő hangok jobban befolyásolják egymást, mint a távolabb állók.

A közvetlenül egymás mellett álló hangok egymásra hatásának típusai: (1) V + C kapcsolatban: — zárhangok spirantizációja: ag > a (>au > ó); — réshangok vokalizációja: asza > aszau (> aszó); — réshang, tremuláns, nazális felszívódása: akkor > akkó; nagyon > nagyõ; — hosszú msh. időtartamának gyengülése: forró > fóró; szöllő > szőlő.

(2) C + V kapcsolatban: — palatalizáció: mezsde > mezsgye; selem > selyem; — zöngésülés: szaj > zaj; kazdag > gazdag; — affrikáció: jász > gyász; jártó > gyártó; sömör > csömör; — konszonáns beolvadása: *βet > öt; jonkább > inkább.

(3) V + V kapcsolatban: — diftongizáció, majd monoftongizáció: augusztus > a˘gusztus > āgusztus. (4) C + C kapcsolatban: — teljes vagy részleges asszimiláció: asįn > asszony; romt > ront; uromk > urunk. — disszimiláció: háss > hárs; duccás > durcás.

(5) V + C + V kapcsolatban: — a msh. geminációja: dinye > dinnye; menyi > mennyi; mondota > mondotta; — a msh. zöngésülése: toporoz > toboroz; — a msh. affrikációja: peszér > pecér; bozza > bodza.

A nem közvetlenül egymás mellett álló hangok indukáló hatása V….V: — asszimiláció (mgh.-harmónia, -illeszkedés): miloszt > malaszt, tucet > tucat, idnap > ünnep; világbelé > világba; ötszer > ötször; — disszimiláció: hornyó > hernyó; lábam > lábom; — pótlónyúlás: vëri > vér, palica > pálca, utu > út.

C…..C: — asszimiláció: Kata > Tata; — disszimiláció: borbér > borbél (> borbély); dalol > danol; talál > tanál.

C) A fonémarendszer belső összefüggései mint hangváltozást indukáló tényezők A rendszerekre jellemző, hogy minél következetesebb, egységesebb, arányosabb legyen a részrendszerek közötti és a részrendszereken belüli viszony. A rendszer szimmetriájára, egyensúlyára, kiegyenlítődésére való törekvés ez. A magyar nyelvre jellemző hangellentétek, oppozíciók, korrelációk sora a kiteljesedés felé módosul.

Ha a fonémarendszerben előfordulnak üres helyek, nem tökéletes korrelációk, azokon a helyeken a rendszer labilis, nem egységes. A rendszer azokon a helyeken változni fog, a rendszertelenségeket meg fogja szüntetni.