Kultúra – nemzet – emlékezet 3. A kultúra mint szimbólumrendszer (1.)

A kultúra mint szimbólumrendszer – elméletek Carl Gustav Jung (1875–1961) archetipikus kultúraelmélete Az archetípusok és a kollektív tudattalan (1933–55) kollektív tudattalan: a közös emberi tapasztalatok pszichikai feldolgozásának általános struktúrái → az egyéni álmok, látomások, téveszmék, illetve a mítoszok hasonlósága; archetípus: a tapasztalatok képi kifejeződéseinek kollektív tudattalanból eredő közös struktúrái → „fordítás”: különböző korok képzetvilágából vett képi kifejezések, analóg struktúrával → displacement (Northrop Frye) kultúra: egyéni/kollektív szimbólumalkotó képesség

A szimbolikus formák kultúraelmélete Ernst Cassirer (1874–1945) A szimbolikus formák filozófiája (1923–1929) A kultúratudományok logikája (1942) Előzmények szellemtudományi (Vico–Dilthey): az ember csak azt ismerheti meg, amit maga hozott létre; nyelvfilozófiai (Herder–Humboldt): a nyelv az ember világát megalkotó szimbólumrendszer (a világ: jelentések világa); antropológiai (Uexküll): az ember leválása az ösztönmechanizmusok kényszeréről

Alapfogalmak az ember: szimbólumalkotó és -használó lény (animal symbolicum); szimbólum: közvetítési mód; egy jelentés érzéki megjelenése (én-pólus és tárgy-pólus); szimbolikus formák: nyelv, mítosz, vallás, művészet, történet- és humán tudomány, matematika és egzakt tudomány; a kanti a priori átalakítása: mindegyik formát saját kategoriális rendszere alapozza meg; egységüket a nyelv biztosítja; történeti differenciálódási folyamat én-pólus és tárgy-pólus között: kifejezés – ábrázolás – jelentés

A nyelv mint összekötő és közvetítő szimbólumrendszer a közvetlenül adott tapasztat nyelvi szimbolizációjának alapja: test- és térképzetek → a név mint elkülönítés-kiemelés a háttérből; → a jelentések vonatkozási rendszere (a nyelvi világ megalkotása); A mítosz és a vallás mítosz: belső (érzületi/gondolati impulzus), külső (ingerforrás) és szimbólum – belsőből kiinduló – egysége → mágikus gyakorlat varázslás; névadás; metonimikus elv (az érintkezés ereje: post hoc ergo propter hoc); szinekdoché-elv (a rész az egész tulajdonságait hordozza); animizmus → az emberi életet befolyásoló erők; felruházása isteni jelleggel (védő és ártó szellemek)

vallás: szimbólum és jelölt szétválása (a kép mint utalás az emberen túlira); a világlépben megmarad az emberi viselkedés (világképileg megalapozott) szabályozásának funkciója A művészet a műalkotás lényege: egy-egy tapasztalati struktúra rögzítése → kompozíció (nem függ a materiális médiumtól); funkciója: a lehetséges tapasztalati struktúrák repertoárjának bővítése (a hatás kulcsa: az átélés elevensége és tompítottsága közti egyensúly)

A történelem az ember jövőre irányuló világának felépítése → kollektív emlékezet és jövőprojekt; a múltat mint tárgyat tárja fel, a jelentéseket azonban tárgy és alany egysége biztosítja

A matematika és a természettudomány a világ megalkotása mint „külsővé tétel” (vö. kifejezés → ábrázolás → jelentés); a szimbolikus funkció megmarad: a tudományos megismerés nem az objektív dolgokra, hanem az emberi tapasztalatra vonatkozik, és szimbolikus alapú („odáig ér objektív tudásunk, ameddig fogalmaink érnek”); a matematikai ítéletek evidenciáját nem „dologi viszonyok, hanem tételezési viszonyok alapozzák meg”, igazságértéke belső logikai zártságában van (példa: a nem-euklideszi geometria elszakadása a tapasztalati alaptól); a természettudományban a kultúra nem kap helyet