A táj átalakulása a török-kortól a folyamszabályozási munkák kezdetéig (XVI-XIX. század)

Az ország három részre szakadása a kárpát-medencei táj fejlődésében is választóvonalat jelent. Az elkülönült országrészek eltérő pályán fejlődtek a továbbiakban. A Habsburg-birodalomhoz tartozó Dunántúlon folytatódott a táj kultúrtájjá alakítása, ezen a területen nem történtek jelentős változások a korábbiakhoz képest a környezetformálás tekintetében. A kialakuló Erdélyi-fejedelemségben ugyancsak a korábbi folyamatok érvényesültek. Eltérő természeti földrajzi és gazdasági helyzetéből adódóan, azonban a táj átformálása kevésbé öltött intenzív formát mint a Dunántúlon. A legdrámaibb változások az ország középső, török által elfoglalt részén következtek be. Ezen a területen a korszak első felében a kultúrtáj romlása figyelhető meg.

A török megszállás és a szinte folyamatos háborús állapot, a kettős adóztatás okozta létbizonytalanság jelentős népességcsökkenést, a délvidék egyes részeinek teljes elnéptelenedését, a településhálózat pusztulását idézte elő. Ez településkoncentrációhoz vezetett, mivel a népesség a kicsiny védtelen falvakból a nagyobb szultáni fennhatóság alatt álló mezővárosokba (khászvárosok) törekedett. Az elnéptelenedett települések határát a mezővárosok magukhoz csatolták. A kialakuló földbőség a külterjes növénytermesztés és mindenekelőtt szarvasmarha tartás fejlődését ösztönözte.

A szisztematikus erdőirtás következtében a magasan fekvő hordalékkúp területeken (Nyírség, Duna-Tisza-köze) mozgásba lendült az erdő által addig megkötött futóhomok. Növekedett a lápok, mocsarak kiterjedése. Az ekkor megindult folyamatoknak köszönhetően a fátlanság és a puszta-jelleg majd a XVIII. század folyamán érte el a maximumát. A mezőgazdaság A XVI-XVII. században az Alföld területén az erdőirtás következtében fahiány alakult ki, amit az alföldeket övező domb- és középhegységi területekről, illetve a Kárpátokból szállított fával pótoltak. A Kárpátokban folyó fakitermelésről, szállításáról és feldolgozásáról már a XV-XVI. századból vannak adatok.

Ekkor már jelentős a faúsztatás, a tutajozás (Tisza, Maros stb. ) Ekkor már jelentős a faúsztatás, a tutajozás (Tisza, Maros stb.). Székelyföld medencéiből a XVI-XVII. században a hódoltság területén kívül, Moldvába, Olténiába és Munténiába is szállítottak fát. A Kárpátokban általánossá vált a fakitermelés és feldolgozás A fát a Kárpátokban működő bányák, a kohók és egyéb manufaktúra jellegű üzemek is igényelték (a bányajáratok aládúcolása, sólepárlás, szénégetés, mészégetés, szerszámkészítés stb.). Az egyes bányavidékeken annak következtében, hogy a szükséges bányafa-anyagot helyben termelték ki a települések környékén megritkultak az erdők .

A lejtős felszíneken felerősödtek az eróziós folyamatok (pl A lejtős felszíneken felerősödtek az eróziós folyamatok (pl. Selmecbánya vidéke). Az erdőirtás a patak- és folyóvölgyek mentén és a kismedencék peremén folyosókat nyitva és tisztásokat kialakítva egyre mélyebbre hatolt a hegységek belsejébe. A Kárpátokban az erdőhasznosítás mellett a rétgazdálkodás jelentősége emelkedik ki, melynek sajátos módja transzhumáló jellegű pásztorkodás (juhtenyésztés) volt. A román és székely pásztorok nyáron a havasi és az alhavasi legelőket, télen a folyóvölgyeket és kismedencéket hasznosították. A hegyi pásztorok és medencék lakói között az alföldi szarvasmarha-tenyésztő és gabonatermelő területek közöttihez hasonló árucsere-forgalom jött létre.

Nagy változásokat idézett elő a bortermelés földrajzi elhelyezkedésében az, hogy a XVI. században a törökök elfoglalták a legfontosabb borvidékeinket, mindenek előtt a Szerémséget. A szőlő- és bortermelés súlypontja áttevődött a Mátraalja, a Bükkalja és Tokaj-Hegyalja kedvező földrajzi és gazdasági feltételekkel rendelkező borvidékeire. Hegyalján a XVI. század második felétől lendült fel a szőlő- és bortermelés a kapcsolódó egyéb ágazatokkal együtt. A Tokaj-hegyaljai szőlő- és borgazdaság a XVII-XVIII. században élte virágkorát, s mintegy két évszázadon át Magyarország egyik legfejlettebb és leggazdagabb területének számított. A szőlőültetvények a szőlőhegyek délies expozíciójú, sok napsugárzásban részesülő lejtőit foglalták el.

A 15-30-os lejtőket hasznosító szőlőtermelő zóna az abaújszántói Sátor-hegytől az újhelyi Sátor-hegyig terjedt egy kb. 250-300 m, ritkábban 350 magasságig húzódó sávban. A szőlővel beültetett terület maximális kiterjedése idején elérte a 14 000 kat. holdat (8056 ha), vagyis a hegylábfelszín kb. harmadrészét. Ez a települések mezőgazdasági földalapjának 1/10 részét jelentette. A szőlőművelés és borászat Hegyalja jellegadó ágazata volt, melyek kb. 18–20 000 szőlősgazdának és munkásnak adott megélhetést. Az értéktermelés többszörösen meghaladta a szőlő területi arányát (10 %), de nem ért el olyan szintet, hogy a szőlő- és bortermelést monokultúrás jellegűnek minősíthetnénk.

A szőlő- és bortermelés egy sor kisipari tevékenységet (speciális szerszámok, hordók, dézsák, szőlőkarók stb. készítése) hívott életre, továbbá a borkereskedelem és a borfuvarozás kapcsolódott hozzá. A tokaji borvidék évi átlagos termelése a XVII-XVIII. század folyamán, amikor a szőlőskertek a legnagyobb kiterjedést érték el, 10 hl/kat. hold előállított bormennyiséggel számolva . 140 000 hl körül alakult. A kistáj borait, köztük a XVII század közepére kialakult aszúbort elsősorban Lengyel- és Oroszországba exportálták. A borkereskedelem helyi központjaiból (Mád, Sátoraljaújhely, Tokaj, stb.) a Hernád-völgyén és a Duklai-hágón keresztül Krakkóba, onnan tovább Oroszországba, ill. a Latorca-völgyén és a Vereckei-hágón át Lembergbe és Kijevbe szekereken szállították a bort.

Az ipar A középkori Magyarország ipari körzetei a természeti adottságoknak megfelelően a bányavidékeken, elsősorban a Kárpátokban alakultak ki. A XVI-XVIII. században az ipar telephelyei nem alkottak összefüggő ipari tájat, és nem változtatták meg alapvetően a táj természetes arculatát. Az antropogén hatás elsősorban a helyi léptékű bányafa- és fűtőanyag előállítás céljából végzett erdőirtásokban nyilvánult meg. A Kárpátok bányavárosai és a kedvezőtlen szállítási viszonyok ellenére is gyorsan a hazai és a nemzetközi munkamegosztás részévé váltak. A bányakörzetek központjai (pl. az ún. bányakamarák) a későbbi tőkés ipari fejlődés magterületeit képezték.

A bányászat a középkorban jellegzetesen a németekhez kapcsolódó mesterség volt: a mélyművelés és az ércek kohósításának eljárásait a német mesterek alakították ki. Német alapításúk Észak-Magyarország bányavárosai, Selmec-, Beszterce és Körmöcbánya, a Szepességben Gölnicbánya, Igló, Szomolnok és számos kisebb bányásztelepülés. A XIV. században az észak-magyarországi bányászat első virágkora idején a bányászat még a felszín közelében zajlott nem volt szükség jelentős tőkére a bányászat folytatásához. A körmöci aranyra épültek a magyar Anjou királyok nápolyi hódító tervei. A felszínhez közeli, könnyen kitermelhető készletek kimerülésével, a mélyművelés bevezetésével bányászathoz a technikai ismereteken kívül egyre nagyobb pénztőke bevonására is szükség volt a technikai fejlesztések elvégzéséhez.

A XV. században a bányavíz elleni küzdelemben a legnagyobb hazai vállalkozók sorra tönkrementek. A század végére a szepességi születésű krakkói polgár, Thurzó János oldotta meg átmenetileg a bányák víztelenítését. Besztercebányai bányabirtoka révén a Thurzó család felemelkedett a magyar arisztokráciába. 1496-ban a Thurzók társultak az augsburgi Fugger kereskedőházzal átengedve nekik a haszon felét. A Fuggerek révén a magyar réz megjelent a világpiacon. A besztercebányai rézérc sok ezüstöt is tartalmazott, amit a Fuggerek a magyar királyi kincstár megkárosításával maguk értékesítették. II. Lajos király 1525-ben lefoglalta az egész magyarországi Thurzó–Fugger vállalatot. Jakob Fugger – egy évvel Mohács előtt – gazdasági blokád alá vette Magyarországot.

A király kénytelen volt engedni: a Fuggerek hozzájutottak a vállalat Thurzó-részéhez is. A vállalkozás fenntartását a török előnyomulás miatt túl kockázatosnak ítélték és 1546-ban megszüntették magyarországi érdekeltségüket. Ezzel az észak-magyarországi bányászat az alsó-ausztriai, majd a bécsi udvari kamara irányítása alá került. Újabb felvirágzása csak a XVIII. század derekán következett be. Kevésbé szerencsésen alakult a sóbányászat helyzete a XVI-XVII. században. Az udvari kamara akadályokat gördített a magyar sókereskedelem elé, hogy a Salzkammergutban termelt sónak monopolhelyzetet biztosítsanak az örökös tartományok piacain. A királyi Magyarország nagy részét is a Dunán beszállított osztrák sóval igyekezett ellátni.

A XVIII. században a környezetátalakítás és károsítás következményei a bányavidékeken is megmutatkoztak. A nemesfém- és egyéb bányákban a felszínhez közel fekvő tellérek kimerülése után egyre mélyebbre kellett hatolni a termelés folytatásához. Az aknák mélységének növekedésével azonban egyre nagyobb veszélyforrássá és a termelést gátló tényezővé vált a bányavíz, melynek elvezetésére altárókat, felszíni csatornákat, ciszternákat stb. létesítettek. A legnagyobb bányavízrendszer megalkotója Mikoviny Sámuel. volt, aki Selmecbányán és környékén a víztárolók egész sorát létesítette. A selmeci víztárolórendszer 72 km hosszú gyűjtő és 56 km üzemi csatornahálózatból és mintegy 16 tárolómedencéből áll. A selmeci völgykatlan tórendszere kb. 7 millió köbméter vizet tárol.

Az ipari víz és energia szükséglet kielégítése céljából a hegyi patakok elgátolásával mesterséges tavakat létesítettek. A legismertebb ezek közül a Hámori-tó, ami szintén ez idő tájt nyerte el mai formáját. Korábban egy természetes mésztufagát duzzasztotta fel a Garadna vizét. A Szinva és a Garadna összefolyásánál, a Hámori-medencében alapított szerszámkészítő és vasverő műhelyek a hámorok, később a híres Fazola család alapította manufaktúrák tették szükségessé a mésztufagát magasítását és erősítését. Erre egy völgyzárógát megépítésével 1810-1813 között került sor. A kis tóból így egy kb. 1,2 km hosszú és 100-200 m széles (kb. 440 000 m3-es) víztároló alakult ki.

A gazdasági térszerkezet átalakulása A XVI-XVIII. század gazdasági térszerkezete, a regionális munkamegosztás a politikai és a közgazdasági feltételrendszer függvényeként változott. A paraszt- és földesúri gazdaságok a világpiac kihívására reagálva fokozatosan átalakultak bel- és külföldi piacokra is termelő mezőgazdasági üzemekké. A különböző tájak agropotenciáljuknak leginkább megfelelő egy-két termékkel tudtak beépülni a hazai áruforgalomba és az exportkereskedelembe. A Kárpátok hegyvonulata közlekedési gátként emelkedik a szomszédos tájak felé, így a Kelet- és Nyugat-Európát összekötő és az észak–dél irányú transzkontinentális főútvonalak is elkerülték hazánkat.

Csak a levantei nagyút haladt át Magyarországon, de ennek tranzitforgalma a török terjeszkedés miatt fokozatosan csökkent, és a XVI. században nemzetközi jelentősége megszűnt. A Kárpátok ívét kívülről érintő utak a nehezen járható hágók és szorosok révén mégis kapcsolódtak a belső úthálózathoz. A XVIII. század elején a török uralom alól felszabadult Alföldön és Kelet-Dunántúlon megindult a kultúrtáj rekonstrukciója, a benépesítés, a gazdaság újjászervezése. A lakosság száma a békés körülmények közt 1720 és 1790 közt 4-4,5 millióról közel tízmillióra növekedett, ami egyes területeken túlnépesedéshez vezetett.

A termelés földrajzi alapjai a XVIII A termelés földrajzi alapjai a XVIII. században még hasonlóak voltak a X-XI. századbeli helyzethez. A népesség gyors növekedésével nem tartott lépést a közlekedési- és településhálózat fejlődése. A Nagy- és Kisalföld vízföldrajzi képe egy ezredéven át szinte változatlan maradt. A helyi jelentőségű vízi munkálatok nem módosították az összképet. A lápos és mocsaras területek kiterjedése fokgazdálkodással, rekesztőhalászattal és a síkvidéki erődítmények körül kialakított vizesárok rendszerrel (Gyula, Temesvár) összefüggésben tovább növekedett Az alföldi folyókat széles – a Tiszát kb. 50-70 km-es – ártér övezte, ahol a fokok és erek tavakat, állandóan és időszakosan vízzel borított területeket tápláltak. Az árterek és mocsarak fogták közre az ármentes, magasabb, földművelésre és letelepedésre alkalmas térszíneket (az életkamrákat).

Mivel a szántóterületek iránti igény a XVIII Mivel a szántóterületek iránti igény a XVIII. században a telepítéseket követően sem csökkent, sőt inkább növekedett az erdőirtások üteme sem lassult. Ennek egyik oka az volt, hogy a Kárpát-medencében a XVIII. században nem zajlott még le az energiaváltás, a kőszén uralkodóvá válása az enrgia termelésben és az iparban a fa és a faszén helyett. A gyorsan növekvő népesség építőanyag szükséglete is az erdők faállományát apasztotta. Az udvari kamara 1711-et követően a Magyar Királyságot tette meg a birodalmi hajóépítés bázisául, hogy kímélje a tiroli stájerországi és karintiai erdőket. A XVIII. század második felére az erdőirtás olyan méreteket öltött, hogy Mária Terézia az 1769-ben kiadott erdőrendtartásban kénytelen volt intézkedni a kárpát-medencei erdők védelméről.

Az erdő a lehulló csapadékvíz jelentős részét visszatartja, csak jelentős késéssel engedi lefolyni ezért a hegy- és dombvidéki erdőirtások következtében a csapadék- és olvadékvíz lefolyása felgyorsult, az eróziós folyamatok felerősödtek, és az árvízszintek megemelkedtek. Az egyre magasabbá váló árvízszint az alacsonyabb ártérperemek településeit és művelt földjeit is veszélyeztette. A korabeli feljegyzések szerint az Alföld területének kétharmada (sic!) vált rendszeresen vízjárta területté. Az árterek a XIX. századi folyószabályozási munkálatokig az extenzív állattenyésztés, az ármentes löszfelszínek és hordalékkúpsíkságok a szántógazdálkodás területei maradtak.

Az átmeneti, dombsági tájak összetett gazdálkodása és a hegyvidéki területek hagyományos erdőhasznosítása és ipara a természetföldrajzi potenciálhoz való alkalmazkodást szolgálták. Az alföldi folyó- és tóparti települések gazdasági tevékenységének továbbra is szerves része a halászat. A XVIII-XIX. században végbement gazdaságföldrajzi változásokat és a településhálózat fejlődését napjainkig ható környezetátalakító munkálatok alapozták meg: folyószabályozás, gátépítés, láp- és mocsárlecsapolás, ármentesítés, melioráció, a futóhomok megkötése, a Nagy- és a Kisalföld fásítása stb. A társadalom környezetátalakító, tájformáló munkája egyes kistérségekben már a XVII. században is megfigyelhető, azonban a regionális jelentőségű munkák időszaka a XVIII-XIX. század volt, aminek hatásai a XIX. század második felében teljesedtek ki.

A XVIII. században az ármentesítés a gazdaságilag legfejlettebb régióban, a Kisalföldön, a Csallóközben, majd a Fertő-Hanság medencéjében és a Rába-völgyben kezdődött. Az először szabályozták a Lajtát, hazánk akkori határfolyóját és a Vág Liptóvár és Trencsén közötti veszélyes szakaszát. A XVIII. században a Duna Pest és Tolna vármegyei szakaszán ugyancsak végeztek szabályozási és ármentesítési munkákat. A Sió, a Sárvíz és a Kapos völgyében a gyakori árvizek levezetése és energiájuk hasznosítása céljából malomárkokat és árapasztó-csatornákat ástak. A munkálatokat csak az egyes vármegyéken belűl hangolták össze, a magasabb szintű tervezés elmaradt. Így történhetett meg az, hogy a Sárvíz-mocsár lescapolásához Fejér vármegye hozzálátott, nde Tolna megtagadta az együttmüködést.

A Tisza és a Szamos a XVIII A Tisza és a Szamos a XVIII. században is a faúsztatás és a sószállítás legfontosabb útvonala volt, ezért az egyes szakaszok szabályozását – állami érdekből – a kamara szorgalmazta. Ezért került sor a Felső-Tisza-vidéken a Záhony és Tokaj közötti medertisztításokra, a Dombrád környéki nagy kanyarulat átvágására és egyéb vízi munkálatokra. A XVIII. században az irtásföldek művelésbe vonása is gyakorta igényelt láp- és mocsárlecsapolásokat. A Gyula környéki mocsarak – amelyek egykor a gyulai vár és a település védelmi rendszerének szerves részét képezték – lecsapolásával közel ötszörösére növekedett a város művelhető határa.

Az Ecsedi-láp lecsapolását a XVIII Az Ecsedi-láp lecsapolását a XVIII. században, a Nyírség tó-, láp- és mocsárvilágának vízrendezését pedig vármegyei erővel a XIX. század elején kezdték meg. A vízi szállítás fejlesztése és a termőföld növelése szempontjából egyaránt nagy jelentőségű volt a Bácska és a Bánát vízrendezése. Ennek első lépése a Béga-csatorna megépítése volt, ami lehetővé tette a Temesvár környéki földek lecsapolását és művelésbe vonását. Az így nyert területre az udvar idegen telepeseket ültetett. 1793 és 1802 között épült meg a Dunát és a Tiszát összekötő 120 km hosszúságú bácskai Ferenc-csatorna Bezdán és Bácsföldvár között, amely 227 km-rel rövidítette le a Baja és Zenta közötti hajóutat.

A csatornaépítéssel összefüggő belvízrendezés közel 70 000 ha bácskai föld művelésbe vonását tette lehetővé. A XVIII. században került sor a Száva és a Kulpa szabályozására is. A folyamszabályozási munkák tudományos alapját, szellemi bázisát a II. József által Pesten 1782-ben létrehozott Institutum Geometrico-Hydrotechnicum, a világ első mérnökképző intézete teremtette meg. Az ország déli részén a legjelentősebb vízrendezési munka a reformkorban, 1830 és 1848 között Széchenyi kezdeményezésére és Vásárhelyi tervei alapján az Al-Duna szabályozása volt. Az Al-Duna 120 km hosszú szurdokvölgye, a sellők, vagyis a mederben lévő sziklák és az általuk keltett örvények miatt akadálya volt a hajózásnak.

A szabályozás során eltávolították a szirteket a mederből, egyenletes, a hajók számára megfelelő mélységű medret kotortak és megépítették az ún. vontatópartot. A később Széchenyi-útnak nevezett, 122 km hosszú és 8-10 m széles hajóvontató és áruszállító utat a sziklafalak oldalába vágták. A vízi közlekedésben forradalmi változást jelentett gőzhajózás megindulása 1830-ban. A magyar hajógyártás Óbudán 1836-ban vette kezdetét. A változás a menetidő csökkenésében és a szállítókapacitás növekedésében nyilvánult meg. Például Pesttől Bécsig a hajóút vontatással 28-35 napig tartott, míg a gőzhajók már két-három nap alatt megtették a 280 km-es távolságot.

A gőzhajózás néhány éve alatt a hazai gabonakereskedelem legfontosabb központjává fejlődött Győr, amely a pesti kikötőnél közel négyszer nagyobb forgalmat bonyolított le. A török kor és az azt követő időszak az etnikai és településföldrajzi viszonyok gyökeres megváltozását idézte elő. 1686 és 1711 közt a hódoltság visszafoglalása, a hegyaljai felkelés, majd a Rákóczi szabadságharc idején az ország jelentős része, különösen a sokat szenvedett középső és déli területek újra több évtizedre hadszíntérré váltak. A pusztulást még tetézte az 1708-tól 1712-ig dühöngő pestisjárvány.

A hosszú háborús pusztulásra és nyomorúságra 1711-től kezdődően békés időszak következett. Ezt a XVIII. század folyamán alig zavarta meg más, mint III. Károly, majd II. József török elleni háborúi (1716-18; 1737-39;1787-88) és a parasztmozgalmak. A háborús állapotok és a kedvezőtlenebbre fordult éghajlati viszonyok ellátási válságok éhínségek kialakulásához vezettek. Ennek következtében a népességet 1738 és 1744 között ismét súlyos pestisjárvány tizedelte.

A szatmári békét követő évtizedekben a magyar parasztság tömegei áramlottak a körülvevő területről a leginkább megfogyatkozott népességű s legsúlyosabb pusztulásra jutott középső és déli országrész felé. Helyére a hegységkeret magasabban fekvő völgyeiből szlovákok, ruszinok és románok vándoroltak be. Szervezett telepítések keretében főleg németekkel gyarapodott az ország lakossága. Az udvar által lértehozott újszerzeményi bizottság (Neoaquistica Commissio) csak azoknak a magyar nemesi családoknak juttatta vissza birtokaikat, akik a tulajdonjogot adománylevelekkel hitelt érdemlően igazolni tudták. Ennek hiányában a birtok királyi tulajdonba került és általában megbízható (német) kézbe jutott.

A visszafoglalt részeken újonnan birtokot szerzett s a régi családi jószághoz újra hozzájutott földesurak igyekeztek gyéren lakott birtokaikat „svábok” behívása révén benépesíteni. Ehhez a bécsi udvar a német birodalom délnyugati részén az áttelepülésre biztató pátensek kihirdetésével adott segítséget. Az 1720-as években az állam költségén is hoztak le a Dunán jelentős számú telepest. Az állami telepítés lényegében a Bánságra irányult, melyet 1778-ig mint az uralkodó személyes birtokát kezeltek. Katolikus németek odatelepítése a népesség növelésén túl azt a célt szolgálta, hogy a Temesköz megbízható németsége és az ortodox vallású szerbek elszigeteljék a magyarokat a törökkel való kapcsolat fölvételtől.

Sokkal megalapozottabbnak és gyümölcsözőbbnek bizonyult a magyar kamara elnöke, Grassalkovich által előzőleg a Bácskában, illetve a Harrucken és Wenckheim által Békésben és Csongrádban megvalósított telepítés, amely ahelyett, hogy a lakosság számának mindenáron való növelésére törekedett volna németek mellet főképp magyar parasztok letelepítése és szilárd gazdaságok létrehozása révén elsősorban az elpusztult kultúrtáj a helyreállítását tűzte célul. A XVIII. századi telepítések és belső vándormozgalmak átalakították az ország településhálózatát, a települések térszerkezetét.

A falvak, az alföldi mezővárosok határában tanyák épültek A falvak, az alföldi mezővárosok határában tanyák épültek. A tanyafejlődéssel egyidejűleg a középkori eredetű kertes, ún. kétbeltelkes településeink a gazdasági funkció megváltozásának megfelelően átalakultak. A dombsági és középhegységi területek aprófalvas településhálózata fennmaradt és a gazdasági érdekek szerint kiegészült. A hegyvidékek nyersanyag- és energiaforrásaira épülő manufaktúrák a korábban lakatlan területek benépesülését segítették elő. A XVIII. században a kamarai és a magánföldesúri kolonizáció a legjobban elpusztult és a szántógazdálkodásra legkedvezőbb délvidéki tájakon, a Bácska és a Bánát területén volt a legintenzívebb.

Ezeken a vidékeken szinte kivétel nélkül az ún Ezeken a vidékeken szinte kivétel nélkül az ún. sakktáblás alaprajzú telepesfalvak és városok épültek. A Marostól északra ritkábban fordulnak elő a sakktáblás falvak (pl. Balmazújváros, Fegyvernek, Hejőpapi, Kondoros, Nagyszénás, Pitvaros, Sándorfalva, Téglás, Törökszentmiklós stb.). A telepítések a nemzetiségi viszonyokat is megváltoztatták: a XVIII. századi falu- és várostelepítések következtében az Alföld korábban homogén magyar népessége más etnikumokkal (pl. délen német, a középső területeken szlovák, román stb. nemzetiségi elemekkel egészült ki.