Elméleti koncepciók a pénz funkcióiról és a valutaárfolyamokról Szentes III.f.

Merkantilista és fiziokrata nézetek Merkantilisták Áru = eszköz Pénz = cél A gazdagság a pénz Fiziokraták A pénz csak technikai eszköz A gazdagság az áru=termék Melyik a helyes?

Klasszikusok A pénznek többféle szerepet tulajdonítanak Árucsere közvetítése → újratermeléshez szükséges, munkaerő megvásárlásához kell Alapvető a pénz forgalmi eszköz (tranzakciós) funkciója Mennyiségi pénzelmélet → pénz semlegessége Say-törvény → ugyancsak a tranzakciós felfogáson nyugszik

Előzmények A felfedezések során az Óvilágba áramló nemesfém és az ezt követő árszínvonal-emelkedés miatt többen is (elsőként egy spanyol jezsuita, Martín de Azpilcueta de Navarro, majd J. Bodin francia és J. Locke angol filozófusok a 16-17. században) egyenes arányosságot tételeztek a pénzmennyiség és az árszínvonal között. M és P arányosságát egy (Ricardo által is képviselt) direkt mechanizmussal magyarázták, miszerint a fizikailag rendelkezésre álló aranymennyiséget az emberek el akarják költeni és ez túlkeresletet eredményez.

18.sz. A 18. században az ír R. Cantillon és a skót filozófus David Hume a jelenséget már dinamizmusában vizsgálták és különbséget tettek rövid és hosszú táv között. Hosszú távon a pénz semleges, rövid távon azonban a beáramló új pénz kezdetben csak bizonyos csoportok kezébe kerül, s amíg nem emelkedik meg az árszínvonal, addig e rétegek vásárlóereje nő (pénzillúzió), az ő keresletüknek megfelelően változik a termelés szerkezete és nő a jövedelem. Ilyen pozitív hatás érhető el hosszabb távon is, ha a pénzmennyiség fokozatosan bővül. Hume erre alapozva mutatta ki a merkantilista gazdaságpolitika hosszú távú fölöslegességét: az országban felhalmozott sok pénz arányosan megemeli az árszínvonalat, ami megnöveli a nettó importot, a többletpénz visszaáramlik a kereskedelmi partnerekhez.

A 19. században hívták fel a figyelmet a nominálisan rögzített szerződéseknek a pénz rövid távú nem-semlegességében játszott szerepére. H Thorton (1760-1815) írta le először azt az indirekt mechanizmust, hogy a bankjegyállomány növekedése egyúttal a hitelkínálat növekedését és ezzel a kamatláb csökkenését is jelenti, ami a beruházások növekedésén keresztül növeli a keresletet és így az árszínvonalat.

A 18-19. század gazdaságpolitikai vitái Britannia 1797-ben a háborús helyzet miatt, az aranytartalék védelmében felfüggesztette az aranysztenderdet, ami később éles viták tárgyát képezte (az volt-e az oka az inflációnak és a kereskedelmi mérleg romlásának). A bullionista iskola, élén Ricardoval azt állította, hogy az aranyra váltási kötelezettség hiánya miatt a bankok ellenőrizetlen mennyiségben bocsátottak ki bankjegyet, ami leértékelte a bankjegyeket a fémpénzekhez képest, sőt az árak aranyban számítva is nőttek, ami passzív külker mérleget eredményezett. Ricardo elmélete: az arany ki be áramlása teremti meg az egyensúlyt

Az anti-bullionista iskola szerint ha a pénzhelyettesítők teremtésével járó hitelnyújtás mögött reálfedezet van, az nem okoz inflációt, hisz M-mel együtt nő y is (reálváltó-doktrína); az inflációt reálgazdasági bajok okozzák. Fölösleges és lehetetlen is az M szabályozásával elejét venni az inflációnak, mert a pénzmennyiség passzívan úgyis alkalmazkodik a reálgazdaság pénzigényéhez (vagyis M endogén módon határozódik meg), nincs éles határvonal az (arany)pénz és a pénzhelyettesítők között.

Britannia végül 1821-ben visszatért az aranysztenderdre. 1825-ben és 1836/37-ben túltermelési válság, ami ellentmondott a közgazdasági felfogásnak (James Mill: az eladások és a vételek „metafizikus egyensúlyban” vannak; Say-dogma: az eladó magával viszi a piacra a vevőt). => Ha a válság nem következhetett a gazdaságból, csak a pénzkibocsátás okozhatta. A Peel-törvény alapján a jegykibocsátó osztály őrizte az aranytartalékot, csak olyan mennyiségű bankjegyet bocsátott ki, amennyi a tartalék s az államadósság összege volt. => ezt követően is jelentkeztek túltermelési válságok, 1847, 1855, 1866, 1914: felfüggesztették a törvényt, 1936-ban végleg fel is függesztették. A pénzmennyiséget ugyanis nem a forgalom szükségleteihez igazították, a túltermelési válságot még pénzválság is súlyosbította.

Currency-iskola A bullionisták örökébe lépő currency-iskola (élén R. Torrensszel (1780-1864)) vitte tovább a mennyiségi pénzelmélet álláspontját. Szükséges, de nem elégséges feltétel a bankjegyek aranyra válthatósága, ezen felül elő kell írni a százszázalékos tartalékrátát is, ekkor ugyanis a szűk értelemben vett pénz egyértelműen meghatározza a tágabb értelemben vett pénz mennyiségét is. A szabályozás helyes formája a hosszú távú, változatlan előírások alkalmazása (az ad hoc reagálás a hatás késedelmessége miatt nem kiszámítható, ezért elutasították a diszkrecionális politikát).

A banking-iskola A banking-iskola, élén T. Tookkal (1774-1858) szerint a többletpénz kincsként a forgalmon kívül leülepszik, illetve a fölös M megsemmisül azáltal, hogy a bankjegyekkel hiteleket fizetnek vissza, vagy visszaváltják azokat aranyra A visszaáramlási törvény, akkor is működik, amikor a reálváltó-doktrína nem. Nincs merev határ a pénz és a pénzhelyettesítők között. Következtetéseik: az M szabályozása lehetetlen és fölösleges, és a bankok általános szabályozására sincs szükség.

Eredmény A gazdaságpolitika terén ezt a vitát is a mennyiségi pénzelmélet hívei nyerték meg, 1844-ben a Bank Charter Act/Peel-törvény a currency-iskola ajánlásain alapult, és 1914-ig érvényben maradt.

Marx: a pénz az érték önállósulása = termelési viszony A munka mint értékalkotó, mivel közvetett társadalmi jellege van, nem jelenhet meg közvetlenül, mint például a robotmunka, vagyis személyek viszonyában, hanem csak, mint termékek egymáshoz való viszonya, azaz egy áru az értékét csak egy másik áruhoz való viszonyában fejezheti ki. Az értékforma, vagy csereérték az érték szükségszerű megjelenési formája. Az értékforma legfejlettebb formája a pénzforma, azaz a pénz Marx szerint nem más, mint az általános emberi munka szükségszerű megjelenési formája. Az árukban megtestesült magánmunkák társadalmi jellegének a megjelenítése szükségképpen megfelel pénzként való megjelenítésüknek.

Marx Marx nem fogadja el a mennyiségi pénzelméletet, mert számára az áruk értékei már adva vannak a pénzzel való szembesülés előtt. Ezért, jóllehet az értéknagyságok megjelenítése csak a pénzben történhet, mivel az immanens értékmérő, a munkaidő nem jelenhet meg közvetlenül, az áruértékek határozzák meg a forgalomhoz szükséges pénz mennyiségét, nem pedig megfordítva, a pénz mennyisége az árakat. Ha a pénz maga is értékdolog, vagyis árupénz, pl. arany, akkor az árat a közönséges áruban és a pénzáruban testet öltött munkamennyiségek viszonya szabja meg. Sőt, még ha papírpénzről van is szó, az áruk értéknagysága már adott a pénz közbejötte előtt. Ezért nem a pénzmennyiség határozza meg az abszolút árakat, hanem az áruvilág értékeli a pénzt.

Marx: a pénz eszközből céllá lesz = úgy könnyíti meg a cserét, hogy szétszakítja azt Marx a Say-törvényt a pénz létével cáfolja. Ugyanis az eladás és a vétel szétesése már magában rejti a válság elvont lehetőségét, hogy egyesek eladnak anélkül, hogy vásárolnának. Maga az az ellentmondás, hogy a használati értékeket mint értékdolgokat termelik, csak mozgásformát kap a pénzben, de nem szűnik meg, ezért továbbra is magában foglalja az egyensúlytalanság lehetőségét. A pénz nem közönséges áru, hanem az érték önállósulása. Ez egyenlő azzal, hogy az árut pénzzé kell tenni, csak így igazolható, hogy a használati érték társadalmi szükségletet elégít ki. A gazdagság anyagi tartartalma minden társadalmi formában a használati érték, de a társadalmi formája az érték, azaz a pénzforma. A pénz önmagában gazdagságot képvisel, míg a közönséges áru ezt csak a pénzre történő cserében igazolhatja. A pénz ezért kicsapódhat az áruforgalomból, például ha valaki bevételeit nem költi el teljes egészében, maradék jövedelmét pénzben, kincsként tartalékolhatja.

Marx Marx behatóan bírálta az ún. Peel-törvényt ami a currency iskola mennyiségi pénzelméletére támaszkodott. Az 1844-es Peel-törvény a bankjegykibocsátást a jegybank aranykészleteihez kötötte. A marxi kritika lényege az volt, és ez nagyjából megfelelt a banking iskola álláspontjának, hogy a pénzkibocsátás nem igazodik az áruforgalom szükségleteihez. Ha a gazdaság normálisan működött, a nagy aranykészletek lehetővé tették a nagymennyiségű bankjegykibocsátást, ami ilyen körülmények között meghaladta a forgalom szükségleteit. Ellenben válság idején, mikor a készpénzfizetések szerepe megnő, és az arany kiáramlik az országból, mesterséges pénzhiány keletkezik, ami súlyosbítja a válságot. Valójában a pénzválság, csak megjelenési formája az áruforgalom súlyos zavarainak. A hitelrendszer kitágulása és összehúzódása csak kísérőjelensége az ipari ciklusoknak, nem pedig oka annak. Marx szerint maga a válság, ezért az azon nyugvó pénzügyi válság semmilyen pénzpolitikával nem hárítható el.

Marx A 4 funkció együtt jelenik meg először: Értékmérő Nem a forgalomban levő pénz mennyisége határozza meg az áruk árszínvonalát, hanem az áruk összértéke határozza meg a forgalomhoz szükséges pénz mennyiségét A 4 funkció együtt jelenik meg először: Értékmérő Forgalmi eszköz → papírpénz Kincsképző eszköz → aranyautomatizmus Fizetési eszköz → bankjegy Világpénz

Marx: a tőke, mint önmozgó érték Az érték önállósulása továbbfejlődik a tőkében A használati érték iránti abszolút közömbösség A világpiac megteremtője Civilizációs hatás

Neoklasszikusok Klasszikus pénzelméletre épít. A pénz értékének értelmezésében az az új, hogy a marginalizmus elvét fogalmazza meg, a pénz határ-termelékenységének és a pénz határ-hasznának a fogalmát vezeti be. Ideális a valutapiac teljesen szabad, beavatkozásoktól menetes, spontán működése, az árfolyamot a kereslet és kínálat szabja meg. Árfolyam-elmélet: Abszolút vásárlóerő paritás Relatív vásárlóerő paritás Kamat paritás elmélet: igazodó árfolyam koncepció Portfólió mérleg koncepció

Abszolút vásárlóerő paritás Az egyensúlyi árfolyam a két ország (A és B) árszínvonalának hányadosával egyenlő RAB=PA/PB Az egyetlen ár törvényére épül Figyelmen kívül maradnak a külkereskedelmi forgalomba nem kerülő javak Statikus A tőkemozgásoktól elvonatkoztat

Relatív vásárlóerő paritás Az árfolyam változását az árindexek változásához köti Ez már nem statikus, de az összes előző problémát hordozza

Kamat paritás elmélet Az egyensúlyi árfolyam a nemzetközi kamatlábak eltérésén és a jövőbeni árfolyamokon, ill. a az erre vonatkozó arbitrázson alapul

Kamatarbitrázs Tegyük fel, hogy a következő egyenlőtlenség áll fenn! A0 A1 <B1 A1 + B0B1 +A0 B0 Ez azt, jelenti, hogy az A-ban való betét elhelyezés kevésbé előnyös, mint a B-ben való betételhelyezés egy prompt és termin átváltással kiegészítve. Az egyenlőtlenséget átrendezve kapjuk azt az ügyletsort amely pozitív profitot eredményez. 0< B1 A1 + B0B1 +A0 B0 +A1 A0 Tehát A-ban hitelt veszek fel ezt átváltom prompt B -re, B-ben betétet helyezek el, majd a kamattal megnövekedett összeget termin visszaváltom A -ra.

A jövőbeni dollár megszerzésének két módja van: 1. Prompt dollár vásárlás és dollár betét elhelyezés. 2. Forint betét elhelyezés, termin dollár vásárlás. A két eljárásnak egyenértékűnek kell lennie. Jelöljük a dollár prompt árfolyamát S-sel, a termin árfolyamot F-el, a forint kamatlábát rFt-vel a dollárét r$-vel ! Az első esetben elegendő prompt venni S/(1+ r$) dollárt, a második esetben elegendő F/(1+ rFt) forintot betétként elhelyezni. A két tört egyenlőségéből levezethető a határidős árfolyam képlete:ebből F=S S ugyanígy a jelenlegi árfolyam

A mennyiségi pénzelmélet neoklasszikus megfogalmazása A cambridge-i [M=kPy] és a Fischer-féle [MV=PT] egyenlet): P egyenes arányban áll M-mel; az oksági viszony M felől megy P felé; M semleges (nem hat y szintjére és szerkezetére); P-re csak M hat, másból nem magyarázható; M exogén adottság (a modern bankrendszerben intézményi).

Keynes A pénz különleges, a reálfolyamatokra erőteljes hatást gyakoroló szerepe. Vagyontárgyaknak az értékőrző szerepe → bármikor mobilizálható → pénz, mint likvid jószág Tranzakciós pénzkereslet mellett pénz spekulációs kereslete Mennyiségi: Forgalomban levő pénzmennyiség az áruk árszínvonalát határozza meg. Keynes-i: Az árszínvonal nem feltétlenül reagál a pénzmennyiség változására. A spekulációs pénzkeresletet tételezte fel, mint a nemzetgazdasági viszonyokra ható tényezőt.

Post-Keynesiánusok: A cserepartnerek egyenlőtlenségére helyezik a hangsúlyt, a pénz természetével, funkcióival nem foglalkoznak. Újbaloldali neomarxista koncepciók: Nemzetközi pénzáramlást (a tőkemozgást is) mint az import és az export jövedelmet megtestesítő formának tartja.

Monetarizmus A mennyiségi pénzelméletet eleveníti fel, semleges szerepet tulajdonít a pénznek hosszú távon. A pénznek tulajdonít elsődleges szerep. Hatással van a reálfolyamatokra, a pénzforgalmi sebességet nem tekinti adottnak csak egy viszonylag stabil tényező. A pénzt vagyontárgyként kezeli, realizálója számára a rendelkezésre álló mennyisége és a mással való helyettesítés határozza meg az értékét (portfólió-elmélet). Pénz nemzetközi forgalma: a valutaárfolyamban a vásárlóerő fejeződik ki az adott valuták között. Friedman: a spontán gazdasági mechanizmus a szabadon lebegő árfolyamokat kezeli

Az újrafogalmazott mennyiségi pénzelmélet A pénz iránti kereslet három tényezőtől függ: 1. Az összvagyontól (költségvetési korlát), ami a tág értelemben vett aktívákból (pl. az ember produktív kapacitása is) áll (azaz a pénznek mint a vagyontartás egy formájának sok helyettesítője van, de egyik sem közeli helyettesítője); 2. A különböző aktívák hozadékától (a gazdasági alany vagyonportfólió-optimalizálási feladatot old meg; optimum ott, ahol a különböző aktíva-fajták határhozadéka egyenlő); 3. A tulajdonos preferenciáitól.

+ permanens jövedelem és várt infláció Friedman a pénzkeresleti függvényben a permanens jövedelmet használja a vagyon közelítő változójaként és beépíti a várt inflációs rátát. A pénzkereslet nő, ha nő a vagyon; csökken más aktívák hozadékrátája; vagy csökken a várt inflációs ráta. A monetarista elméletben ez a vagyonportfólió-kiigazítási folyamat folyamat jelenti a transzmissziós mechanizmust a M és P között.

A keynesi elemzés kiterjesztése-e a koncepció? Friedman így állítja be! Nem, mert a pénzkereslet korlátozott számú változó stabil függvénye lesz. Következtetése is ellentétes a keynesinek: a gazdasági szereplők nominál-jövedelmüknek viszonylag stabil hányadát akarják pénzben tartani (azaz a pénz forgási sebessége konstans  vö. likviditási és beruházási csapda helyzet, amikor LM vízszintes vagy IS függőleges). A pénzmennyiség az alapvető tényező, ami meghatározza a nominál-jövedelmet.

Következtetés A pénzmennyiség exogén, a monetáris politika hatásos és az egyetlen eszköz a nominális jövedelem befolyásolására. Friedman szerint a kiadások kamatérzékenyek, ezért az IS közelít a vízszinteshez, az LM pedig a spekulációs pénzkereslet tagadása miatt függőleges. Friedman gyakorlati megfontolások miatt ellenzi a monetáris politika diszkrecionális, finomhangolásra szolgáló alkalmazását: a hosszú és bizonytalan késések miatt az valószínűleg többet árt, mint használ. Ezzel szemben a stabil, kiszámítható pénzpolitikát ajánlja, amelynek egyszerű szabálya a pénzmennyiség évről évre azonos arányban történő bővítése, amely arány a reáltermelés hosszú távú növekedési rátájának feleljen meg (ezzel biztosítható az árszínvonal stabilitása).

A fizetési mérleg monetarista elmélete Már Hume szerint is a külkereskedelmen keresztül nemzetközileg is kiegyenlítődik az árszínvonal. Az ortodox monetarizmus harmadik összetevője, először Johnson (1972) és Frenkel & Johnson (1976,1978) műveiben került kifejtésre. Fő következtetése: a fizetési mérleg monetáris jelenség, van automatizmus, amely egyensúlyba hozza.

ahol y és r exogén módon adott (munkanélküliség természetes rátája, illetve a nemzetközileg kialakult kamatlábszint miatt). M=D+R, a hazai hitelállomány (hitelpénz miatt) és a nemzetközi tartalékokkal összefüggő pénz (külföldiekkel szembeni követelés). Ha megnő a pénzállomány (D), a gazdasági szereplők a növekményt a keresletükhöz képest fölösnek tekintik, és külföldi árukra és értékpapírokra költik (nettó import nő, R csökken). (P, y és r változatlan)

Egyensúlyi árfolyam A pénzpiaci egyensúly ugyanaz, mint a fizetési mérleg egyensúly

Árfolyamelmélet Rugalmas árfolyam esetén a fizetési mérleg mindig egyensúlyban van. Ha nő a pénzmennyiség, nő a hazai árszínvonal, ami importtöbblet irányában fejt ki nyomást, túlkínálat lesz hazai valutából a nemzetközi pénzpiacokon, ezért az leértékelődik. Azon országok valutája értékelődik le, melyek (ceteris paribus) a reáljövedelmük növekedéséhez képest túl gyorsan növelik a pénzállományt, pénzpiaci túlkínálatot teremtenek.

Rögzített árfolyam Ekkor is működik! A leértékelődést megakadályozandó, a monetáris hatóság kénytelen interveniálni és hazai valutát venni, csökkentve ezzel a pénzkínálatot. A fizetési mérleg tehát hosszabb távon automatikusan kiegyenlítődik, sőt a leértékelés is csak átmenetileg teheti aktívvá azt. D minden változása azonos mértékű, ellenkező előjelű változást okoz R-ben.