Hyde park lakók… folytatás 2008.

Sziasztok! Én is írok magamról néhány sort, ahogy ti is megtettétek én születtem Pécsen. Nyitott hátgerinccel születtem, ebből kifolyólag kerekesszékes vagyok. Alapjába véve egy vidám természetű személy vagyok, de könnyen megsértődöm, ha épp olyanom van. Nagy állatbarát vagyok, van két kutyusom. Az idősebbik Lassie, ő már 13 éves, a fiatalabb Jenny, ő 4 éves. Általános iskolát itt végeztem a falunkba Geresdlakon, aztán két évig jártam Pécsváradra, ahol virágkötészetet, meg játékkészítést tanultam. Mindeközbe megtanultam 10 ujjal gépelni, kosarat fonni, és a falunkba 3 évig tanultam angol nyelvet, de azt sajnos már elfelejtettem, mert abba maradt és nincs kivel gyakorolnom. Van egy nővérem, ő már külön lakik tőlünk, én szüleimmel élek. Nagyon szeretek kirándulni, bulizni, táncolni, ezt láthatjátok majd a képen is amit küldök, kutyáimat imádom, és ami a legfontosabb számomra, most fogok kezdeni dolgozni. Röviden ennyit magamról.

Önbemutató Egy név, Bedő Julianna – néhány betű meghatározott sorrendben, most éppen ezek jelölnek engem, segítenek megkülönböztetni másoktól. Aki találkozott már velem, annak a következő juthat eszébe a nevemről: egy középkorú bicegő nőszemély, farmernadrágban, vagy más lezser öltözékben, kezében fényképezőgéppel lesi az alkalmas pillanatot, hogy mikor exponáljon. Nem vagyok hivatásos fotós, nem is tanultam intézményes formában fotózni, csak szeretem és nagyon élvezem mind a fotózást, mind a digitális utómunka végzését. Életem első évében nem sok szerepet kapott a fényképzés, bár mindig vágytam rá, hogy a felvételeimet saját magam dolgozhassam ki – ez utóbbi elég furán, de megvalósult, hiszen a digitális sötétkamrában a hagyományos laboráláshoz képest más módon ugyan, de én szabom meg a végső kép kinézetét. Sorsom úgy alakult, hogy sok év kihagyás után 1999-ben ismét fényképezőgépet vettem a kezembe. Eleinte a természet-, és tájfotózás kötött le, embereket csak ímmel-ámmal fotóztam a családi albumok kedvéért. Ekkor autodidakta módon elkezdtem tanulgatni, vagyis a könyvtárunkban fellelhető fotós témájú könyveket bújtam. Eljutottam odáig, hogy a technikai résszel már nem volt különösebb gondom, de megakadtam. Fogalmam sem volt róla, hogy amit csinálok, az jó-e, vagy csak az elfogult ismerőseim szerint az.

Egy újabb sorsforduló újabb változásokat hozott a fotózás terén is: áttértem a digitális gépre, az internet révén pedig számos emberrel - köztük olyanokkal is, akik később igazán jó barátoknak bizonyultak - kerültem kapcsolatba. Ezek a kapcsolatok áttörést hoztak minden téren – egyrészt önbizalmat kaptam új barátaimtól, és a honlapom vendégkönyvébe író látogatóktól, másrészt félénkségemet legyőzve elkezdtem embereket is fotózni. Első „áldozataim” a Gördülő Tánccsoport tagjai voltak, és mivel kedvezően fogadták ténykedésemet, ezért fellépéseiken azóta is rendszeresen jelen vagyok és fotózom őket. Hogy miért is fotózok, arra egyszerű a válasz – boldognak érzem magam közben. Olyankor számomra megszűnik a világ, minden ami nincs kapcsolatban a témával, vagy a fényképezőgéppel. Akkor már nem töprengek, csak várom a megörökítésre alkalmas pillanatokat. Ezt az érzést talán képeim is őrzik, képesek közvetíteni. Minél jobban elárasztanak minket a negatív események hírei, annál erősebben fordulok a számomra szép és jó dolgok felé. Szerintem az ilyen pillanatokat érdemes megőrizni, hogy szükség esetén legyen miből erőt meríteni. Kiskunlacháza július 3.