A mennyiségi pénzelmélet újrafogalmazása (Friedman) Monetarizmus A mennyiségi pénzelmélet újrafogalmazása (Friedman)

Előzmények: a mennyiségi pénzelmélet különböző változatai A felfedezések során az Óvilágba áramló nemesfém és az ezt követő árszínvonal-emelkedés miatt többen is (elsőként egy spanyol jezsuita, Martín de Azpilcueta de Navarro, majd J. Bodin francia és J. Locke angol filozófusok a 16-17. században) egyenes arányosságot tételeztek a pénzmennyiség és az árszínvonal között. M és P arányosságát egy (Ricardo által is képviselt) direkt mechanizmussal magyarázták, miszerint a fizikailag rendelkezésre álló aranymennyiséget az emberek el akarják költeni és ez túlkeresletet eredményez ↔ kincsképzés

18.sz. A 18. században az ír R. Cantillon és a skót filozófus David Hume a jelenséget már dinamizmusában vizsgálták és különbséget tettek rövid és hosszú táv között. Hosszú távon a pénz semleges, rövid távon azonban a beáramló új pénz kezdetben csak bizonyos csoportok kezébe kerül, s amíg nem emelkedik meg az árszínvonal, addig e rétegek vásárlóereje nő ( nem ua. mint a pénzillúzió), az ő keresletüknek megfelelően változik a termelés szerkezete és nő a jövedelem. Ilyen pozitív hatás érhető el hosszabb távon is, ha a pénzmennyiség fokozatosan bővül. Hume erre alapozva mutatta ki a merkantilista gazdaságpolitika hosszú távú fölöslegességét: az országban felhalmozott sok pénz arányosan megemeli az árszínvonalat, ami megnöveli a nettó importot, a többletpénz visszaáramlik a kereskedelmi partnerekhez.

A 19. században hívták fel a figyelmet a nominálisan rögzített szerződéseknek a pénz rövid távú nem-semlegességében játszott szerepére. H Thorton (1760-1815) írta le először azt az indirekt mechanizmust, hogy a bankjegyállomány növekedése egyúttal a hitelkínálat növekedését és ezzel a kamatláb csökkenését is jelenti, ami a beruházások növekedésén keresztül növeli a keresletet és így az árszínvonalat.

A 18-19. század gazdaságpolitikai vitái Britannia 1797-ben a háborús helyzet miatt, az aranytartalék védelmében felfüggesztette az aranysztenderdet, ami később éles viták tárgyát képezte (az volt-e az oka az inflációnak és a kereskedelmi mérleg romlásának). A bullionista iskola, élén Ricardoval azt állította, hogy az aranyra váltási kötelezettség hiánya miatt a bankok ellenőrizetlen mennyiségben bocsátottak ki bankjegyet, ami leértékelte a bankjegyeket a fémpénzekhez képest, sőt az árak aranyban számítva is nőttek, ami passzív külker mérleget eredményezett. Ricardo elmélete: az arany ki be áramlása teremti meg az egyensúlyt az árszínvonal ingadozásával (Hume)

Az anti-bullionista iskola szerint ha a pénzhelyettesítők teremtésével járó hitelnyújtás mögött reálfedezet van, az nem okoz inflációt, hisz M-mel együtt nő y is (reálváltó-doktrína); az inflációt reálgazdasági bajok okozzák. Fölösleges és lehetetlen is az M szabályozásával elejét venni az inflációnak, mert a pénzmennyiség passzívan úgyis alkalmazkodik a reálgazdaság pénzigényéhez (vagyis M endogén módon határozódik meg) => nincs éles határvonal az (arany)pénz és a pénzhelyettesítők között.

Currency-iskola A bullionisták örökébe lépő currency-iskola (élén R. Torrensszel (1780-1864)) vitte tovább a mennyiségi pénzelmélet álláspontját. Szükséges, de nem elégséges feltétel a bankjegyek aranyra válthatósága, ezen felül elő kell írni a százszázalékos tartalékrátát is, ekkor ugyanis a szűk értelemben vett pénz egyértelműen meghatározza a tágabb értelemben vett pénz mennyiségét is. A szabályozás helyes formája a hosszú távú, változatlan előírások alkalmazása (az ad hoc reagálás a hatás késedelmessége miatt nem kiszámítható, ezért elutasították a diszkrecionális politikát).

A banking-iskola A banking-iskola, élén T. Tookkal (1774-1858) szerint a többletpénz kincsként a forgalmon kívül leülepszik, illetve a fölös M megsemmisül azáltal, hogy a bankjegyekkel hiteleket fizetnek vissza, vagy visszaváltják azokat aranyra A visszaáramlási törvény, akkor is működik, amikor a reálváltó-doktrína nem. Nincs merev határ a pénz és a pénzhelyettesítők között. Következtetéseik: az M szabályozása lehetetlen és fölösleges, és a bankok általános szabályozására sincs szükség.

Eredmény A gazdaságpolitika terén ezt a vitát is a mennyiségi pénzelmélet hívei nyerték meg 1844-ben a Bank Charter Act/Peel-törvény a currency-iskola ajánlásain alapult, és 1914-ig érvényben maradt.

Britannia végül 1821-ben visszatért az aranysztenderdre. Ezt 1825-ben és 1836/37-ben túltermelési válság, ami ellentmondott a közgazdasági felfogásnak (James Mill: az eladások és a vételek „metafizikus egyensúlyban” vannak; Say-dogma: az eladó magával viszi a piacra a vevőt). => Ha a válság nem következhetett a gazdaságból, csak a pénzkibocsátás okozhatta. A Peel-törvény alapján a jegykibocsátó osztály őrizte az aranytartalékot, csak olyan mennyiségű bankjegyet bocsátott ki, amennyi a tartalék s az államadósság összege volt. => ezt követően is jelentkeztek túltermelési válságok, 1847, 1855, 1866, 1914: felfüggesztették a törvényt, 1936-ban fel is függesztették. A pénzmennyiséget ugyanis nem a forgalom szükségleteihez igazították, a túltermelési válságot még pénzválság is súlyosbította. (Marx is ezt mondja)

A mennyiségi pénzelmélet neoklasszikus megfogalmazása A cambridge-i [M=kPy] és a Fischer-féle [MV=PT] egyenlet): P egyenes arányban áll M-mel; az oksági viszony M felől megy P felé; M semleges (nem hat y szintjére és szerkezetére); P-re csak M hat, másból nem magyarázható; M exogén adottság (a modern bankrendszerben intézményi).

A semlegesség A reáltényezők egyensúlyi sorozata (tehát a kamatláb is) már adott a reálrendszer megoldásaként és a pénz csak „fátyol” ezen a rendszeren. A pénzmennyiség megváltozása ebben a modellben ugyanúgy hat mint a pénz újraértékelése. Például ha egy reggel mindenki arra ébredne, hogy 1 új dollár 10 régi dollárt ér, senkinek nem lenne oka megváltoztatnia a pénz iránti keresletét, hiszen minden ár, jövedelem és vagyon értéke 1/10-re csökkenne.

Az újrafogalmazott mennyiségi pénzelmélet (Fiedman) A pénz iránti kereslet három tényezőtől függ: 1. Az összvagyontól (költségvetési korlát), ami a tág értelemben vett aktívákból (pl. az ember produktív kapacitása is) áll (azaz a pénznek mint a vagyontartás egy formájának sok helyettesítője van, de egyik sem közeli helyettesítője); 2. A különböző aktívák hozadékától (a gazdasági alany vagyonportfólió-optimalizálási feladatot old meg; optimum ott, ahol a különböző aktíva-fajták határhozadéka egyenlő); 3. A tulajdonos preferenciáitól.

+ permanens jövedelem és várt infláció Friedman a pénzkeresleti függvényben a permanens jövedelmet használja a vagyon közelítő változójaként és beépíti a várt inflációs rátát. A pénzkereslet nő, ha nő a vagyon; csökken más aktívák hozadékrátája; vagy csökken a várt inflációs ráta. A monetarista elméletben ez a vagyonportfólió-kiigazítási folyamat jelenti a transzmissziós mechanizmust a M és P között. Vagyis a kamatláb és az árszínvonal is változik.

A vagyonhatás Friedman szerint Keynes utalt a vagyonhatásra, csak nem épített be a modelljébe. Pigou-hatás; vagyonhatás: a csökkenő árszínvonal megemeli a magánszektornak az egyéb szektorokkal szembeni követeléseit megtestesítő pénzügyi aktívák (a külső pénzvagyon) reálértékét, ami növeli az autonóm fogyasztást, az IS görbe jobbra tolódik. A likviditási csapda nem érvényes, a monetáris politika hatékony

A keynesi elemzés kiterjesztése-e a koncepció? Friedman így állítja be! Nem, mert a pénzkereslet korlátozott számú változó stabil függvénye lesz. Következtetése is ellentétes a keynesinek: a gazdasági szereplők nominál-jövedelmüknek viszonylag stabil hányadát akarják pénzben tartani (azaz a pénz forgási sebessége konstans  vö. likviditási és beruházási csapda helyzet, amikor LM vízszintes vagy IS függőleges). A pénzmennyiség az alapvető tényező, ami meghatározza a nominál-jövedelmet.

Következtetés A pénzmennyiség exogén, a monetáris politika hatásos és az egyetlen eszköz a nominális jövedelem befolyásolására. Friedman szerint a kiadások erősen kamatérzékenyek, ezért az IS közelít a vízszinteshez, az LM pedig a spekulációs pénzkereslet tagadása miatt függőleges (ky. Friedman gyakorlati megfontolások miatt ellenzi a monetáris politika diszkrecionális, finomhangolásra szolgáló alkalmazását: a hosszú és bizonytalan késések miatt az valószínűleg többet árt, mint használ. Ezzel szemben a stabil, kiszámítható pénzpolitikát ajánlja, amelynek egyszerű szabálya a pénzmennyiség évről évre azonos arányban történő bővítése, amely arány a reáltermelés hosszú távú növekedési rátájának feleljen meg (ezzel biztosítható az árszínvonal stabilitása).

AS-AD Friedman szerint a modellben van egy hiányzó egyenlet. Keynes az árszínvonalat rögzíti; az egyszerű mennyiségi pénzelmélet pedig a reáljövedelmet. Friedman hosszú távra elfogadja, hogy a M csak P-re, és nem y-ra hat (rövid távon viszont a pénz nem semleges).

A várakozásokkal kibővített Phillips-görbe A gazdasági szereplőket a reálbérek érdeklik, így a bértárgyalásokon figyelembe veszik a várt inflációs rátát is A munkanélküliség természetes rátája esetén a várt és a tényleges inflációs ráta, valamint a pénzbér növekedési üteme egyenlő. Monetáris expanzió esetén a múltbeli tapasztalatokból kiinduló alkalmazottak (!) kezdetben a pénzbér-növekedést tévesen reálbér-növekedésnek hiszik (pénzillúzió), ezért fokozzák munkakínálatukat, az adott várt inflációs rátához tartozó Phillips-görbén elmozdul a gazdaság, nő y. Amint a munkavállalók tudatosítják az infláció tényleges nagyságát, csökkentik munkakínálatukat, egy magasabb Phillips-görbén újra egyensúlyba kerül a rendszer. Rövid távon a monetáris politika tehát képes a reálkibocsátás növelésére, hosszú távon viszont csak az ár- és bérinflációt növelheti/csökkentheti, a hosszú távú Phillips-görbe egy függőleges egyenes

Gazdaságpolitikai következtetések: A munkanélküliség természetes rátája alatt tartósan csak akkor maradhat a gazdaság, ha a monetáris hatóság egyre gyorsuló inflációval állandó pénzillúzióban tartja a munkavállalókat. Monetáris megszorítással csökkenthető az infláció, annál gyorsabban, minél hamarabb igazodnak ki a munkavállalók inflációs várakozásai (az intézményrendszer szerepe). A dezinfláció költsége a munkanélküliség átmeneti növekedése, melynek mértéke függ attól, hogy egy csapásra, vagy fokozatosan kívánják letörni az inflációt. => Ha a monetáris hatóság állandó ütemben növeli a pénzkínálatot, az inflációs ráta állandósul és beépül a várakozásokba, így nem lesz pénzillúzió. A piacgazdaság önmagában alapvetően stabil, nem igényel a szabályoktól eltérő (diszkrecionális) beavatkozást. Nem helyes a munkanélküliség szintjét gazdaságpolitikai célul kitűzni, mivel nem ismert a munkanélküliség természetes rátája. A munkanélküliség csökkentésének módja a munkapiac hatékonyabbá tétele kínálati politikákkal (pl. a szakszervezetek letörésével), melyek segítségével maga a természetes ráta csökkenthető.

Friedman kritikája Keynesszel szemben A keynesiánus modellben, ha elvetik a merev bérek feltevését, létezik általános egyensúlyi megoldás. A modell valójában neoklasszikus, a pénzpiac is integrált. Ez a modell már védtelen a monetarista kritikával szemben, (ez a neoklasszikus szintézis). Az árak és bérek merevsége. Keynes valójában csak nominális mennyiségekkel foglalkozott. Ez a keynesiánus elméletet illetően jogos kritika; (Friedman meg is köszönte Leijonhufvudnak, hogy a merev árak jelentőségét a maga teljességében értékelte) Friedman bekapcsolja a vagyonhatást a likviditási csapda cáfolatára. A kötvényeket is a vagyon részévé teszi, de a kamatlábra gyakorolt hatás csak látszólagos, mivel rövidtávú. Csak taktikai lépésről (reál- és nominálkamatláb megkülönböztetése) van szó a likviditási csapda kiküszöbölésére. A reálkamatláb helyett az infláció kap szerepet a mechanizmusban.

Friedman Keynes (félre)értelmezése Keynes "formális elemzése során - eltekintve néhány olyan passzustól, amely az 'igazi' inflációra való hivatkozást tartalmaz - 'reál' és nem 'nominális' mennyiségekkel foglalkozott. (Keynes, 1965). A bérek merevségével indokolta feltevését, amelyet részben a pénzillúzióból, részben a szakszervezetek erejéből származtatott." (Friedman [1986]117. o.) Ugyanezt állítja az árak vonatkozásában is amikor azt írja, hogy Keynes szerint "empirikusan a rövid távú gazdasági ingadozások során az árak merevnek - rendszeradottságoknak - tekinthetők; ennél fogva a reál- és a nominális mennyiségek közötti különbségtételnek, vagyis a mennyiségi pénzelmélet sarokkövének nincs semmi jelentősége". (Friedman [1986]113. o.)

A másik eszköz Friedman kezében a keynesi elmélet cáfolatára a vagyonhatás bekapcsolása. Keynes szerinte 3 fő kérdésben intézett támadást a neoklasszikus elmélettel szemben

"1. Tisztán elméletileg vizsgálva még tökéletesen flexibilis árak mellett sem feltétlenül létezik az erőforrások teljes foglalkoztatásával jellemezhető hosszú távú egyensúlyi helyzet.”

2. Empirikusan a rövid távú gazdasági ingadozások során az árak merevnek - rendszeradottságoknak - tekinthetők; ennél fogva a reál- és a nominális mennyiségek közötti különbségtételnek, vagyis a mennyiségi pénzelmélet sarokkövének nincs semmi jelentősége.”

3. A pénzkeresleti függvénynek - az abszolút likviditási preferenciának megfelelően - létezik olyan empirikus alakja, amelyben a pénz forgási sebessége többnyire fölöttébb instabil, így a pénzmennyiség megváltozása egyszerűen V ellenkező irányú megváltozásához vezet." (Friedman [1986]113.-114. o.) A likviditási csapda ugyanis önmagában elégséges ok (Friedman szerint csak merev árak esetén) az alulfoglalkoztatás igazolására. A vagyonhatás révén a likviditási csapda - vagyis, hogy a kamatláb megrekedhet az egyensúlyi (teljes foglalkoztatáshoz tartozó) szint fölött - logikailag cáfolható.

A vagyonhatásnak van egy szélesebb értelme, ami megegyezik a reálegyenleg-hatással: A pénzmennyiség növekedése például megnöveli a készpénzegyenleget, a fölös pénzt elköltik ami az árszínvonal emelkedését eredményezi. Ez azonban nem alkalmas a likviditási csapda szituáció cáfolatára, mivel a keynesi rendszerben van a kamatlábnak egy kamatrugalmas összetevője, a kötvénypiac kiemelése miatt. A reálegyenleg hatás a pénznek egy közvetlen hatását fejezi ki a gazdaságra.

A friedmani megoldás Friedman legalábbis rövid távon elismeri a kamatlábon keresztüli transzmissziót, jóllehet elméletének lényegi mondanivalója a közvetlen pénzhatás. "Az általunk hangsúlyozott átviteli mechanizmus leírható úgy is, mint amely a vagyonmérlegen és a kamatláb megváltozásán 'keresztül' fejti ki hatását." (Friedman [1986]126. o.) Úgy tudja kiküszöbölni a likviditási csapdát, hogy a kötvényeket is a vagyon részévé teszi. A likviditási csapda ugyanis nyíltan tagadja a reálegyenleg hatás működését, mivel azt mondja ki, hogy ilyenkor a kötvények árfolyamesésének veszélye miatt nem vásárolnak kötvényeket, aminek következtében nem csökken a kamatláb és a beruházás nem nő. Ezért ha feltesszük, hogy a többletpénzt mégis elköltik kötvényekre (is) ez természetesen kiküszöbölhető, viszont a kamatláb változik.

Friedmannál csak látszólagos ez a hatás mivel rövidtávú. Átveszi Fischertől a nominál és reál kamatláb megkülönböztetését és kiderül, hogy csak taktikai lépésről van szó a likviditási csapda kiküszöbölésére. Ezért a maga szempontjából jogosan vonja le a tanulságot: "A reálkamatláb itt ténylegesen csak legfeljebb kisegítő szerepet játszik; a főszerep az inflációé és a deflációé." (Friedman [1986]139. o.)

De ez a taktikai engedmény megkérdőjelezi a pénz semlegességét, ami a neoklasszikus elmélet egyik központi tétele, (a pénz ugyanis hatni fog egy árváltozóra, a kamatlábra) +a vagyonhatás nem tekinthető a likviditási igény, tehát a pénz különleges szerepe cáfolatának. Azzal feltevéssel, hogy a pénzt mégis elköltik, szemben azzal a keynesi feltevéssel hogy nem, ugyanis, nincs semmi sem bizonyítva. Mi sem igazolja ezt jobban, mint az, hogy szélsőséges esetként maga Patinkin is felveti a pénzkereslet végtelenül rugalmassá válásának a lehetőségét. Nem a kötvénypiac révén vezeti be ezt a lehetőséget, hanem a maga általánosságában. Elképzelhetőnek tart olyan esetet, amikor "az árcsökkenés folytán korlátlanul növekvő reálegyenleg egyre nagyobb mértékben herdálódik el a pénzpiacon" (Patinkin [1956] 338.o.) Ez - mint a keynesi kamatelmélet tárgyalásánál láttuk - sokkal inkább megfelel az eredeti keynesi felfogásnak, mivel a kötvénypiac Keynesnél is csak kisegítő szerepet játszik: - a monetáris politika korlátaira hívja fel a figyelmet. A döntő kérdés az, hogy elismerjük-e annak a lehetőségét, hogy "a kereslet zömmel a pénz felé irányulhat" (Keynes [1965] 258.o.), tehát a pénz különleges szerepét.

Az újklasszikus iskola A monetarizmus radikális szárnya?

A monetarizmus radikális szárnya? A keynesiánus elmélet bukását a stagfláció gyakorlati jelensége és a mikroökonómiai megalapozottságra való törekvés elméleti igénye okozta. Amikor a REH-t először a Phillips-görbére alkalmazták, egyfajta radikális monetarizmusnak tekintették; a rövidtávú kínálati görbét felcserélték a (virtuális) VAS görbével (a pénzillúzióból következő, „nagyon rövid távú”). Jellemzője: REH és piactisztulás, plusz mikroökonómiai megalapozása az AS-AD rendszernek.

3 fő ismertetőjegy: A szereplők reálgazdasági döntései csak reáltényezőkön alapulnak. A szereplők, az informáltságuk keretein belül, konzisztens és sikeres optimalizálók – állandó piacmegtisztulás A szereplők nem követnek el szisztematikus hibát a környezetük értékelésében (=REH). Dinamikus problémakezelés (intertemporális optimalizáció, emiatt fontosak a várakozások).

A racionális várakozások hipotézise A koncepció először John Muthnál jelent meg 1961-ben. Lényege, hogy a várakozások, lévén információkon alapuló előrejelzések, nem mások, mint a releváns gazdaságelmélet előrejelzései A várakozások eredménye a körül szóródik, mint a modellé ugyanazon az információhalmazon. Információhalmaz = exogén változók, az endogén változók múltbeli értékei és a modell struktúrája. A szereplők úgy viselkednek/hozzák várakozásaikat, mintha ismernék a modellt. A várakozások hibátlanok egy időben korrelálatlan hibától eltekintve.

A REH két változata: Gyenge: a változó jövőbeli értékére vonatkozó előrejelzést a racionális gazdasági szereplők úgy alakítják ki, hogy a leghatékonyabb módon felhasználják az összes nyilvános információt ama tényezőkkel kapcsolatban, amelyek szerintük befolyásolják az adott változót.

Erős változat (Muth eredeti koncepciója): a gazdasági szereplők szubjektív várakozásai egybeesnek az adott változók objektív, matematikai feltételes valószínűségével/ismerik a modellt. Ez a változat sem jelent tökéletes előrelátást, mert az elérhető releváns változók halmaza nem teljes; de a várakozások nem lehetnek szisztematikusan torzak (a szereplők tanulnak a hibáikból). Az előrejelzési hibák véletlenszerűek, 0 várható értékkel, időben korrelálatlanok és a legkisebb a varianciájuk, minden más előrejelzési módszerrel összehasonlítva.

Kritikák: Nem veszi figyelembe az információszerzés és –feldolgozás költségeit. (A gyenge változat viszont épp azt feltételezi, hogy a szereplők az információszerzés során is optimalizálnak.) A szereplők nem tudják megtanulni a gazdaság helyes modelljét. Az újklasszikusok szerint azonban ha nem is ismerik a modellt, mivel szisztematikusan nem tévednek, úgy viselkednek, mintha ismernék a helyes modellt. A „racionális” kifejezés választásának tudománypszichológiai előnye: így az ellenfeleknek kell védekező pozícióba vonulniuk, mintha nem tartanák racionálisnak a gazdasági szereplőket.

Az állandó piacmegtisztulás feltételezése A walrasi hagyományoknak megfelelően. - A paraméterek minden időpontban az optimális keresleti és kínálati reakciók szerint állnak be, s így a gazdaság rövid és hosszú távon is mindig egyensúlyban van. Kritika: Az árak azonnali és szabad alkalmazkodását számos kritika érte: az árak alkalmazkodása még a monetaristák szerint sem azonnali. A legsúlyosabb kritika a munkapiac megtisztulása ellen: az újklasszikusok szerint ugyanis a munkanélküliség csak önkéntes lehet.

Az aggregált kínálat hipotézise Az első változat(Lucas és Rapping 1969): a munkakínálatot elemzi. A munkavállalóknak van elgondolásuk egy normál/elvárt ill. egy átlagos reálbérről. Ha az aktuális reálbér ennél magasabb, akkor az optimalizáló munkavállaló növeli a munkaidejét a szabadidő rovására, ugyanis a munkavállaló a jelen- és jövőbeli szabadidejét (ill. jövedelmét) mint különböző jószágokat egymással helyettesíti (intertemporális szubsztitúció).

2. változat Lucas 1972) a cégek kínálati viselkedését vizsgálja. A cég rendelkezésére álló információhalmaz időszerkezetére jellemző, hogy saját termékfajtájuk árának változását a cégek azonnal megtudják, az általános árszínvonalat azonban csak késve állapíthatják meg. Árváltozás esetén kérdéses tehát, hogy a saját termék relatív ára, vagy az általános árszínvonal emelkedett. Ez a jelkinyerési (signal extraction) probléma, amely annál nehezebb, minél nagyobb az árszínvonal változékonysága, (nagy a zaj) azaz ekkor valószínűbb, hogy az árváltozás elsősorban árszínvonal-változás miatt következett be, tehát kisebb lesz az árváltozásra adott kínálati válasz.

Meglepetés kínálati fg. A fenti gondolatmenet alapján állítja elő Lucas a „meglepetés” kínálati függvényt. Ha az árszínvonal helyett az inflációs ráta szerepel, eljutunk a várakozásokkal kibővített Phillips-görbe koncepciójához (Friedman az 1977-es gondolatmenetében szintén az árszínvonal-változás árarányként történő észlelésével magyarázza a rövid-távú Phillips-görbét, holott 1968-ban még teljes egészében az adaptív várakozások szellemében érvelt.)

Az egyensúlyelméletbe igyekeznek beépíteni, Hayek (1933) szellemének megfelelően. A ciklusok léte és az állandó egyensúly közötti látszólagos ellentétet Lucas (1975, 1977) a váratlan keresleti sokkokra hivatkozva igyekszik feloldani, melyek elsősorban a pénzmennyiség váratlan változásaiból adódnak. A meglepetésből fakadó tökéletlen informáltság miatt a cégek az árszínvonal-változást árarány-változásnak, a munkavállalók pedig reálbérváltozásnak nézik, így pedig a meglepetésszerű pénzmennyiség-növekedésnek reálkibocsátás-növekedés lesz az eredménye. A kibocsátás véletlenszerűen ingadozhat a természetes szint körül; a tartós eltéréseket/ciklusokat nem magyarázza. Az erre vonatkozó kiegészítő magyarázatok a kibocsátás reagálásának késleltetettségén, a tőkejavak tartósságán és a hosszabb távú szerződések alkalmazkodás-lassító hatásán alapulnak. + unholy alliance - Reálcikluselmélet

Lucas kritika Az ökonometriai modellek elvben használhatatlanok, mert azt feltételezik, hogy a kiszámított paraméterek változatlanok maradnak a gazdaságpolitika megváltoztatása után is, és ezért a modellben megváltoztatva a politikától függő változót, előre lehet jelezni annak hatását. Lucas szerint azonban a múltbéli idősorokból számított paraméterek meg fognak változni azáltal, hogy a racionális szereplők, reagálva az új intézkedésre, megváltoztatják viselkedésüket. Ebből az következik, hogy csak a legalapvetőbb paraméterek maradnak változatlanok.

Reálciklus elmélet A ciklusok kiváltó impulzusának a véletlenszerű technológiai változásokat tartja az eredeti újklasszikus meglepetés helyett, a terjedési mechanizmus tekintetében azonban megtartja és tovább finomítja a korábbi újklasszikus gondolatmeneteket. A reálciklus elmélet hívei azt a gazdaságpolitikai filozófiát vallják, hogy a kormányzatnak vétek beavatkoznia a konjunktúra menetébe, hiszen a ciklusok a racionális gazdasági szereplők optimális reagálásai a gazdasági környezet változásaira.

Jellemzői: a gazdasági szereplők hasznosságukat, illetve profitjukat igyekeznek maximalizálni, nem szenvednek információs aszimmetriában, az információkinyerési probléma ugyanakkor továbbra is fennáll, az árszínvonal változásának pályájára vonatkozó információ nyilvános, az abszolút rugalmas árak folyamatosan biztosítják a piacok megtisztulást, azaz állandó egyensúlyi állapot áll fenn, az aggregált termelés és foglalkoztatottság hullámzásának oka nagymértékű, véletlen technológia változás, a monetáris politika hatástalan.

Gazdaságpolitikai következtetések Sargent és Wallace (1975) tehetetlenségi tétele a gazdaságpolitika hatástalanságáról. Eszerint a bejelentett gazdaságpolitikai lépések rövid távon sincsenek hatással a reálváltozókra (a Phillips-görbén is csak felfelé mozog). Az ismert gazdasági paramétereken alapuló nyilvános vagy kikövetkeztethető visszacsatolási szabály szerint alakított gazdaságpolitika is hatástalan. A reálváltozókra csak a meglepetésszerű gazdaságpolitikai lépések gyakorolnak hatást, a meglepetési kínálati függvénynek megfelelően.  (Friedmannél hasonló volt a rövid táv, hosszú táv megkülönböztetés) Emiatt az inflációcsökkentés reálköltsége nulla, a monetáris hatóságnak elvben elég bejelentenie a szükséges mértékű pénzügyi megszorítást.  (A monetaristák szerint fokozatosan lehetséges)

Folytatás Mivel a kormányzat intelligens „ellenfelekkel” szemben alakítja a gazdaságpolitikát, azok igyekeznek az ő céljait a maguk javára kikövetkeztetni és felhasználni. Ha tudják, hogy elérhető a kormány számára kedvező állapot, akkor az ahhoz szükséges intézkedéseket beépítik a várakozásaikba, nem csak a bejelentetteket. (A kormányzat szavahihetőségének kérdése) Az ún. időinkonzisztens intézkedések ezért, amikor a szándékolt hatást elérve már egy másik helyzet tűnik kedvezőbbnek, hiteltelenek és így kivihetetlenek. A munkanélküliséget kizárólag mikroökonómiai szintű, kínálatoldali gazdaságpolitikákkal lehet csökkenteni. Az infláció letörését pedig egy kormányzattól független, politikasemleges (szavahihető) központi bankra kell bízni.

A fizetési mérleg monetarista elmélete Már Hume szerint is a külkereskedelmen keresztül nemzetközileg is kiegyenlítődik az árszínvonal. Az ortodox monetarizmus harmadik összetevője. Először Johnson (1972) és Frenkel & Johnson (1976,1978) műveiben került kifejtésre. Fő következtetése: a fizetési mérleg monetáris jelenség, van automatizmus, amely egyensúlyba hozza.

ahol y és r exogén módon adott (munkanélküliség természetes rátája, illetve a nemzetközileg kialakult kamatlábszint miatt). a hazai hitelállomány (hitelpénz miatt) és a nemzetközi tartalékokkal összefüggő pénz (külföldiekkel szembeni követelés). Ha megnő a pénzállomány (D), a gazdasági szereplők a növekményt a keresletükhöz képest fölösnek tekintik, és külföldi árukra és értékpapírokra költik (nettó import nő, R csökken).

Árfolyamelmélet Rugalmas árfolyam esetén a fizetési mérleg mindig egyensúlyban van. Ha nő a pénzmennyiség, nő a hazai árszínvonal, ami importtöbblet irányában fejt ki nyomást, túlkínálat lesz hazai valutából a nemzetközi pénzpiacokon, ezért az leértékelődik. Azon országok valutája értékelődik le, melyek (ceteris paribus) a reáljövedelmük növekedéséhez képest túl gyorsan növelik a pénzállományt, pénzpiaci túlkínálatot teremtenek.

Rögzített árfolyam esetén is működik A leértékelődést megakadályozandó, a monetáris hatóság kénytelen interveniálni és hazai valutát venni, csökkentve ezzel a pénzkínálatot. A fizetési mérleg tehát hosszabb távon automatikusan kiegyenlítődik, sőt a leértékelés is csak átmenetileg teheti aktívvá azt. D minden változása azonos mértékű, ellenkező előjelű változást okoz R-ben. A monetarizmusra érvényes elv: hosszú távon a stock változók határozzák meg a flow változók nagyságát.