Az év madara és fája

Az év madara az egerészölyv Egerészölyvvel biztosan mindenki találkozott már, még ha nem is tudott róla. Akár közúton, akár vasúton indulunk az országban bármerre, néhány kilométer megtétele után biztosan látunk az utak mellett kerítésoszlopokon vagy fákon üldögélő ragadozó madarakat. Ilyen esetben szinte biztosak lehetünk benne, hogy egerészölyvet látunk

Nem véletlenül kerül a leggyakrabban a szem elé az egerészölyv: a legnagyobb egyedszámú ragadozó madárfaj Magyarországon, fészkelő állományát tíz-húszezer pár közöttire becsülik. Ez azonban csak az elmúlt évtizedek védelmének köszönhető: a huszadik század első felében ugyanis egyedszámuk jelentősen lecsökkent, köszönhetően a mezőgazdasági területek terjedésének, mely a fészkelésre alkalmas fák kivágását jelentette, valamint az intenzív ragadozóüldözésnek. Így az 1900-as évek közepére az Alföld nagy részéről kiszorult, leginkább a hegyvidéki erdőségekben – így a Bükkben – tudott nagyobb állományuk fennmaradni. Vadászati tilalmat 1933 óta élvez, természetvédelmi oltalom alatt pedig 1954 óta áll, természetvédelmi eszmei értéke példányonként 10.000 forint.

A védelem eredményeként az egerészölyv az elmúlt évtizedekben visszafoglalhatta kedvelt élőhelyeit, az alföldi nyílt gyepeket és mezőket, ahol a mezőgazdasági területek közötti fasorokban, facsoportokban fészkel. Fészkét általában a fák lombkoronájának középső részében rakja. Fészekalja általában 2-3 tojás, de a mezei pockok és más rágcsálók állományától függően ettől kevesebb vagy több fiókát is felnevelhetnek egyszerre. Fészeképítésük nem csak saját állományuk részére jelentős, hanem az egerészölyvek által elhagyott fészkekben gyakran költenek más védett és fokozottan védett fajok is, mint például a kerecsensólyom, a vörös és a kék vércse, az uráli bagoly.

Az egerészölyvet gyakran éri az a vád, hogy jelentős károkat okoz az apróvad állományban. Tény ugyan, hogy időnként kisnyulat, fácáncsibét is zsákmányolnak, a táplálkozáselemzési vizsgálatok alapján azonban étrendjük túlnyomó részét – 70-90%-ban – rágcsálók alkotják, amellyel pedig jelentős hasznot hajtanak a mezőgazdaságnak. A rágcsálókon kívül, illetve rágcsálószegény években 20-40 % arányban fogyasztanak egyéb kisemlősöket, madarakat, hüllőket, kétéltűeket, valamint ízeltlábúakat. Közülük az apróvadak legfeljebb 5 %-ban jelennek meg a táplálékukban, amely látható, hogy nem eredményez jelentős károkozást.

Az év fája a zselnicemeggy A zelnicemeggy lombhullató fa , magassága 10 - 17 méter. Koronája kúp alakú, erősen megnyúlt, később oszlop alakúvá és boltozatossá válik. A kéreg sima, sötét barnásszürke vagy csaknem fekete, megdörzsölve meglehetősen kellemetlen szagú. A levelek szórt állásúak, fordított tojás alakúak vagy elliptikus hosszúkásak, rövid, de karcsú hegybe végződnek. Válluk rendszerint kerek, csak ritkán szív alakú; 5 - 9 centiméter hosszúak és körülbelül 3 - 7 centiméter szélesek, finoman fogazott szélűek, felül fénytelen sötétzöldek, fonákjuk világosabb és olykor elszórtan szőrös. Fehér virágai elálló vagy lehajló fürtökbe tömörülnek, illatosak. A csonthéja termések gömb alakúak vagy kissé hosszúkásak, feketék.

Elterjedése A zselnicemeggy hatalmas területen megtalálható, Eurázsia java részét felöleli. Európában a Skandináv-félsziget északi csücskéig is eljut, délen viszont az Ibériai-, Appennin- és Balkán-félszigeten ritkul. Nyugat-keleti irányban Nagy-Britanniától egészen az Amur-vidékig, Kamcsatkáig és Japán északi részéig nyúlik, érdekes módon Észak-Afrikában az Atlasz-hegységben is megjelenik, s itt éri el legmagasabb előfordulását 2200 m tengerszint feletti magasságon. Közeli rokonai Koreában és Észak-Amerikában élnek, ez utóbbiak közé tartozik a hazánkban idegenhonos fajként terjedő kései meggy (Padus serotina).

Vége