Jézus tanítása az irgalomról és a megbocsátásról.
a. A „tékozló fiú” példabeszéde: Lk 15, 11-32. A kisebb fiú – saját hibájából – az elképzelhető legnyomorúságosabb helyzetbe került: még – a zsidók által tisztátlannak számító – sertések eledelével is megelégedett volna. A nagyobb fiú nem tud örülni annak, hogy az apja örül a – másik – fiának. Egyik fiú sem az apa „fiaként” beszél magáról, hanem mindketten a „szolga” szót használják magukra. Az apa ugyanúgy viszonyul mindkét fiúhoz: ő minden ellenére fiainak tekinti őket. Manapság egyesek ezt a szövegrészt az „irgalmas atya” vagy a „tékozló atya” példabeszédének hívják.
b. Az „irgalmas szamaritánus” példabeszéde: Lk 10, 25-36. Jézus valójában egy akkoriban magától értetődő kérdést válaszol meg: a zsidók honfitársaikat tekintették felebarátaiknak. A papok és leviták nem érintkezhettek vérrel, mert tisztátalanná váltak volna: Jézus mégis azt állítja, hogy segíteniük kellett volna. A szamaritánusokat a zsidók lenézték – szinte bálványimádóknak tartották: Jézus mégis egy szamaritánust állít példaképnek. Igazi felebarátaink azok, akikhez az irgalom köt bennünket.
c. A „béna meggyógyításának” története: Mk 2, 1-12. Jézus hallgatósága azért háborodik fel, mert ember nem bocsáthatja meg a bűnöket. Jézus valójában a kisebbel bizonyítja a nagyobbat: valójában könnyebb meggyógyítani egy bénát, mint megbocsátani a bűnöket. Isten igazi hatalma nem a rendkívüli, „csodás” dolgokban van: Isten hatalma abban nyilvánul meg, hogy megbocsát.
d. A megbocsátás feltétlen parancsa: Mt 18, 21-22 (21-35.). Jézus azt a „parancsot” adja a tanítványoknak, hogy mindig – akárhányszor – bocsássanak meg. Ezt azzal indokolja, hogy Isten sokkal több mindent bocsát meg nekünk, mint amit mi megbocsátunk egymásnak.