Elégikus létszemlélet Berzsenyi Dániel lírájában „S szolgáid félve és juházva vártak:/A bús magyar szók, sok kevély oroszlán/Magányod vén barlangján, Dániel!” (Tóth Árpád) Elégikus létszemlélet Berzsenyi Dániel lírájában

Berzsenyi művészete, jelentősége Berzsenyi két korszak határán alkotott: a klasszicizmus és a romantika egyidejűleg határozta meg művészetét: költészete szüntelen sóvárgás az antik világ harmóniája után Költői mintaképe Horatius volt, tőle erednek versformái (alkaioszi, szapphói, aszklepiadészi strófa), műfajai (óda, elégia, episztola), illetve vallott vagy vágyott életelvei (sztoikus megelégedés, arany középszer) Kortársai „niklai remetének” nevezték visszahúzódó természete miatt – sokáig élt Niklán gazdálkodó középbirtokosként – verseinek gyakori témája a magány

Elégikus létszemlélet Ódáiban is megjelenik: nemzethalál-vízió formájában (A magyarokhoz (I.): a spártai erkölcs hiánya a teljes pusztuláshoz vezethet) Osztályrészem című elégikus ódája az elégedettség fátylába burkolt elégedetlenség költeménye: a lírai én elégedettségének okait feltárva boldogtalanságát sejteti, mondván: egyedül a költészet (Camoena) vigasza láttatja vele a kopár tájat „arany kalásszal biztató föld”-nek Elégiáinak gyakori témája a mulandóság (A közelítő tél), a magány (Levéltöredék barátnémhoz), a búcsúzás (Búcsúzás Kemenes- Aljától)

A közelítő tél Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr. Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csalét fedi. A hegy boltozatin néma homály borong. Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tünő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész. Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait. Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! Sem béhunyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke!

A közelítő tél A mulandóság egyetemes élményének költeménye A címet Kazinczy javasolta – az eredeti címnél (Az ősz) szemléletesebben érzékelteti az idő múlását, a végzet elkerülhetetlenségét Klasszicista a forma (aszklepiadészi strófa) és a szerkezet is: a hármas számra épülő kompozíciós harmónia jellemzi a verset A schilleri elégia-értelmezésnek megfelel a vers építkezése: eszményt és valóságot szembesít benne a költő az évszakok (tavasz, ősz) és a nekik megfeleltethető ontológiai alapértékek (élet, halál) szintjén

Az első három versszak tárgyias leírást tartalmaz: a természeti környezet elértéktelenedését ábrázolja az évszakváltáshoz kapcsolódó képekkel A költő negatív festéssel érzékelteti a kiüresedést, a tél közeledését A negatív festés alkalmat ad az értékteli múlt, az élettel teli tavasz-nyár szépségeinek szemléltetésére: hangsúlyos kontrasztot teremtve múlt és jelen között A hiányérzet nyomatékosítására szolgálnak: A tagadó igék, a tagadószók (nincs, nem) Az összes érzékterületre ható képek (látás: tarlott, hallás: zörög, szaglás: balzsamos, ízlelés: gerezd, tapintás: durva) A szinesztéziás képek (pl. néma homály)

Külön szerkezeti egységet alkot a negyedik versszak: Általánosítja a természeti változás által tükrözött léthelyzetet Megfogalmazza az elmúlás törvényszerűségét Központi képe a „szárnyas idő”, mely az idő megállíthatatlanságát szemlélteti (ld. Horác) A virágmotívum (kis nefelejcs) az egyedi lét törékenységét érzékelteti

Az utolsó két versszak a személyes lét szintjére emeli a mulandóság problémáját: Az E/1. személyű közlésmód erősíti a személyes érintettséget A meg nem valósuló jövőt, a be nem teljesíthető vágyakat sirató lírai én képe formálódik meg az utolsó versszakokban A korábbi képek új képekbe oltva jelentkeznek – utalva Berzsenyi képi világának komplexitására (kis nefelejcs: bimbaja, nektárját: gerezd) A záró képek a természet és a benne élő ember egységét, sorsközösségét érzékeltetik (Itt hágy szép tavaszom), a romantikus világszemléletre jellemző módon (!)

Levéltöredék barátnémhoz Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,      S távolléted alatt kedvem miben lelem! Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,      Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem. Lefestem szüretem estvéli óráit,      Ha már cselédimet nyugodni eresztem, És csak alig hallom a vígság lármáit,      Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,      Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merűlök,      S egy szebb lelki világ szent óráit élem. Az őszibogárnak búsongó hangjai      Felköltik lelkemnek minden érzéseit, S az emlékezetnek repdező szárnyai      Visszahozzák éltem eltűnt örömeit. Életem képe ez. - Már elestvéledtem,      Béborúlt az élet vidám álorcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem:      A szelíd szerelem hamvadó szikrája      S bús melancholiám szomorgó nótája.

Levéltöredék barátnémhoz Episztola és elégia egyben: a levélszerű nyitány a vallomásos hangvételt készíti elő a versben (Ne kérdezd, barátném!) Létösszegző és egyben ars poétikus vers: a bemutatott mindennapos szituációban a költő önmagára és költészetére ismer; feltárja egyedüllétének és mulandóságának fájdalmát, de közben verseinek fő ihletőforrásait is megjelöli Végső vigaszként az Osztályrészemhez hasonlóan a költészetet nevezi meg (bús melancholiám szomorgó nótája)

Összegzés Berzsenyit Kazinczy a klasszikus ódaköltő polcára helyezte – ennek az elvárásnak a niklai remete soha nem tudott teljes egészében megfelelni Elégiái a saját léthelyzetét folyamatosan értékelő- elemző ember alakját rajzolják meg, aki egyszerű gazdálkodóként, illetve alkotó művészként sem tudott igazából elégedett lenni az életével Állandó útkeresése emelte a költészetben a legnagyobb nyelvművészek közé, melyre „a méltó utód”, Tóth Árpád is figyelmeztet Berzsenyi című versében