Az előadás letöltése folymat van. Kérjük, várjon

Az előadás letöltése folymat van. Kérjük, várjon

Nicaragua fővárosa Managua. 1972. december 23-án 23 óra 23 perckor a Richter-skála szerinti 6,3-es erősségű földrengés rázta meg a várost: az első horizontálisan,

Hasonló előadás


Az előadások a következő témára: "Nicaragua fővárosa Managua. 1972. december 23-án 23 óra 23 perckor a Richter-skála szerinti 6,3-es erősségű földrengés rázta meg a várost: az első horizontálisan,"— Előadás másolata:

1 Nicaragua fővárosa Managua december 23-án 23 óra 23 perckor a Richter-skála szerinti 6,3-es erősségű földrengés rázta meg a várost: az első horizontálisan, míg a következő kettő vertikális irányban fejtette ki erejét, amelynek következtében 13 négyzetkilométeres területen valamennyi lakóház összedőlt, tágabb területen pedig jelentős pusztítást okozott. A romok alatt húszezer ember lelte halálát, miközben negyedmillió másik hontalanná vált. Nicaragua földrengés sújtotta fõvárosában, Managuában még füstölögtek a romok, amikor az angol alsóházban kínos kérdéseket tettek fel a belügyminiszternek.

2 A kérdések egy férfira vonatkoztak, aki az adott pillanatban (1973 elején) a londoni Park Lane egyik legelõkelõbb szállodájának, a vadonatúj, Inn on the Parknak két teljes emeletét bérelte. Az illetõt Howard Hughesnek hívták, s a parlamenti kérdés feltevõi (meg a választók is) jól tudták, hogy a félhivatalos statisztikák szerint Paul J. Getty, az olajmágnás után õ lehet a világon a második leggazdagabb amerikai… A kérdések a brit parlamentben akkor arra vonatkoztak, hogy az útlevél és minden személyes okmány nélkül érkezõ Howard Hughes, a romokban heverõ Managuából jövet, miképpen nyerhetett bebocsátást Nagy-Britanniába. A kérdést feltevõ munkáspárti képviselõ megállapította, "úgy látszik, egyes esetekben elég, ha az utas a csekk könyvét mutatja fel, s akkor eltekintenek a törvényesen megkívánt okmányoktól…" Utóbb kiderült, hogy valóban az angol illetékes hatóságok hunyták le fél szemüket, a londoni Rothschild bankház közbenjárására engedték be a milliárdost és kíséretét minden papír nélkül Nagy-Britanniába miután a Rothschildok felhívták az angol kormány figyelmét arra, hogy Hughes legalább 130 millió dollárt akar beruházni Angliában.

3 Az utazás Semmivel sem volt kevésbé rejtélyes Hughes átszállása Miami nemzetközi repülõterén. A milliárdos ugyanis egy kis lökhajtásos magánrepülõgépen érkezett Nicaraguából, amely akkor még az amerikai monopóliumok és Somoza diktátor családjának vadászterülete volt. Ahhoz, hogy átkeljen az óceánon, természetesen egy nagyobb gépre kellett átszállnia. Persze nem menetrendszerû gépre, hanem saját légiflottájának szalonnal és kórházi berendezésekkel felszerelt "zászlóshajójára". Ebben az idõben az Egyesült Államok nagy hatalmú és külön nyomozó hálózattal rendelkezõ adóügyi hatósága már évek óta hajszolta Hughest, miután óriási érdekeltségeinek labirintusában részvény és adócsalások egész légióját gyanították. Ezért a milliárdos 1970 óta nem is lépett az Egyesült Államok területére. Elõbb a Bahama szigeteken vásárolt egy luxusszállodát, utána Nicaraguába ment, onnan Kanadába, majd ismét Nicaraguába. Most is csak a földrengés kergette ki a Somoza család vendégszeretõ karjai közül. Így rövid idõre, arcát beborító szakáll, fejébe húzott széles karimájú, fekete kalap és betegség gyötörte termetét borító takaró rejtekében, mégiscsak kénytelen volt Miami repülõterén amerikai földre lépni. A vámhatóság egyik tisztje felismerte, és nyomban értesítette az adóügyi nyomozás washingtoni központját. A központ emberei azonnal felvették az érintkezést az igazságügy minisztériummal. Ott azonban meglepõ választ kaptak, méghozzá magától a minisztertõl. Az utasítás úgy szólt; hogy az adóügyi nyomozók szabadon vadászhatnak Hughes minden cégtársára, de magát a milliárdost hagyják békében… Így Miamiban a rejtélyes férfiú zavartalanul átsétált kisebbik repülõgépébõl a nagyobbikba, hogy London felé induljon, ahol már a Rothschildok jóindulata várta.

4

5

6 Ifj. Howard Robard Hughes (1905. dec ápr.5.) Texasban nõtt fel. Apjáé volt a Hughes Tool Company nevû szerszámgépgyár, s Hughes tizenkilenc éves volt, amikor apja halála után örökölte, az akkor félmillió dollár értékûre becsült gyárat. A szerszámgépgyár legfontosabb terméke egy speciális olajfúró berendezés volt, amely évekig nagy bevételt biztosított. Késõbb a Hughes Tool Company, a második világháborút közvetlenül megelõzõ, majd azt kísérõ konjunktúra közepette, még jobban kivirágzott. Ez lett Howard Hughes vagyonának egyik alapja. Leányvállalatai szerte a világon megtalálhatók. Továbbra is elsõsorban olajfúró berendezéseket gyárt, de helikoptergyártó részlege is van. Az ifjú Hughes, röviddel az örökség átvétele után Hollywoodba ment, és 1930-tól kezdve, a szakemberek általános meglepetésére, sikeres producer lett belõle. Õ pénzelt néhány híressé vált filmet (A pokol angyalai, A vágott arcú, A kiközösített). Finanszírozási tevékenysége nemcsak a filmekre, hanem a filmsztárokra is kiterjedt. Õ indította útnak egyebek között Jean Harlow és Jane Russel karrierjét. Hollywood "intimpistái" szerint nagy szerelmeinek sorában ott volt Lana Turner, Línda Darnell, Ginger Rogers és Ava Gardner. (Ez utóbbit egyszer felpofozta veszekedés közben, mire a színésznõ hozzávágott Hugheshoz egy réz hamutartót, s a milliomost két hétig ápolták Los Angeles egyik kórházában…) Egyes életrajzírói szerint ekkortájt bukkant fel elsõ különös, patologikus vonása, a "tisztaságfetisizmus". Egy ízben találkája volt egy híres filmszínésznõvel, akit nem talált elég tisztának. Utána utasítást adott inasának, hogy égesse el mindazokat a ruhákat, amelyeket aznap hordott, a kalaptól a cipõig. Akkoriban az embereket négy "tisztasági csoportra" osztotta, koszos, piszkos, mérsékelten piszkos, mérsékelten tiszta. Katherine Hepburnrõl, a nagyszerû színésznõrõl, akihez jó barátság fûzte, egyszer így beszélt: "Nagyon szerettem, mert tiszta asszony volt, aki négyszer is fürdött. naponta…"

7 A harmincas évek közepén fordult Howard Hughes a repülés felé, és a légügyi szakembereket ugyan olyan meglepetés érte, mint korábban Hollywood filmszakértõit. Hughes, formális szakképesítés nélkül, nagyszerû és fantáziadús repülõgép tervezõnek bizonyult. Ekkor vetette meg a Hughes Aircraft Company alapjait. Ez a nagyszabásúvá fejlõdött repülõgépkonszern lett pályafutásának e korszakában a Hughes Tool Company mellett gazdagságának és hatalmának második fõ bázisa. Röviddel az után, hogy birodalmának ezt a második erõdjét felépítette, Roosevelt elnök 1936-ban tervezési érdemeiért magas kitüntetésben részesítette (Hughes volt az elsõ, aki süllyesztett szegecsekkel összeállított gépet tervezett, s ezzel a levegõ ellenállását csökkentve, nagyobb utazósebességet tett lehetõvé.) 1937-ben többször is gyorsasági rekordot állított fel az Atlanti óceán átrepülésében, majd három nap és tizenkilenc óra alatt körülrepülte a Földet, ami akkor világrekordot jelentett… A második világháború persze felduzzasztotta a Hughes vállalatok vagyonát, a tervezésben azonban e különös milliárdos munkáját már nem kísérte szerencse. Fantáziája elragadta. Nem vette figyelembe az akkori idõszak technológiai lehetõségeit, és olyan nyolcmotoros, 200 tonnás szállító repülõgépet térvetett, amely 700 katonát szállíthatott volna. A gépet Spruce Goose-nak (Takaros Liba) keresztelték. Ez a madár azonban csak egyszer emelkedett a levegõbe. Amikor az amerikai kongresszusban azzal vádolták Hughest, hogy a prototípus építésére 18 millió dollárt pazarolt el az állam pénzébõl, maga ült a Takaros Liba pilótafülkéjébe. A gép azonban Los Angeles kikötõje felett alig két kilométeres utat tudott megtenni, mindössze 35 méter magasságban. A „Takaros Liba” a hangárban.

8 A madarat ettõl kezdve Hughes szigorú õrizet alatt tartotta egy külön hangárban, amelynek csak az évi bére 46 ezer dollár volt. Életének egyes krónikásai szerint ez a madár "a valóságtól való makacs elszakadásának" jelképe volt. A második világháború utolsó éveiben és közvetlenül a háború után Hughes egy ideig még egyszerre foglalkozott repüléssel és filmgyártással. A "valóságtól való makacs elszakadása", úgy látszik, nem akadályozta meg abban, hogy fel ne duzzassza vagyonát. Legkalandosabb vállalkozásai is mind busás haszonnal végzõdtek. Egy idõben övé volt a híres RKO filmgyár, s noha minden üzleti éve veszteséggel zárult, a gyárat mégis több tízmilliós haszonnal sikerült továbbadnia. Hasonló volt a helyzet a Trans World Airlines (TWA) légitársasággal, amely 1948 és 1966 között ugyancsak Hughes birodalmához tartozott. Amikor 1966-ban hosszú pörlekedés és számos bírói ítélet utón eladta TWA részvényeit, egy összegben 546 millió dollárt kapott. Amerikai pénzügyi szakemberek szerint ez volt a legnagyobb összeg, amelyet egyetlen ember egyetlen alkalommal, valaha is felvett…

9 Las Vegas A TWA-val való szakítás után a részvényekért kapott hatalmas összeg egy részét bölcsen "visszapumpálta" a két családi alapvállalatba, másik felét pedig (körülbelül 250 millió dollárt) az amerikai mulató és szerencsejáték paradicsom, Las Vegas felvirágoztatására fordította. Pénzügyileg ez is zseniális húzásnak bizonyult. Las Vegas fellendülése, a szállodák, a mulatók, a játékkaszinók sora és nem utolsósorban a hozzájuk kapcsolt telekspekulációs tevékenység újabb számlálatlan milliókat hozott Hughesnek. A 60-as évek közepére így alakult ki nagyjából a Hughes birodalom eredeti képe, amelynek a szerszámgépgyár és a repülõgépkonszern mellett Las Vegas kalandorokkal és gengszterekkel zsúfolt világa lett a harmadik támaszpontja. A Hughes sztori eddig a pillanatig még nem lépte át a szuper gazdagok világának szokásos és egyáltalán nem merev normáit tót kezdve azonban a titok és a fantasztikum légköre úgy megsűrűsödött Hughes körül, hogy sokan azt kezdték fontolgatni nem õrült-e vajon meg ez a különös milliárdos ? A rejtõzködés Ekkoriban kezdõdött ugyanis Hughes elzárkózási korszaka, amely halála pillanatáig tartott tól kezdve tíz esztendõvel késõbb bekövetkezett haláláig, gyakorlatilag nem lehetett látni a nyilvánosság elõtt. Ez alatt alig fél tucat emberrel beszélt személyesen öt percnél hosszabb ideig. Pénzügyi birodalmának ügyeit általában külön telefonján intézte. (Munkatársai féljegyezték: elõfordult, hogy egy-egy beszélgetés kilenc óra hosszat tartott…)

10 Hughes egymást követõ rejtekhelyein megszûnt az idõ. Sem naptárt, sem órát nem tûrt meg, és szobáit vastag függönyök védték a nappali világosságtól. Közvetlen munkatársai háromszor nyolcórás mûszakban dolgoztak. Ez lehetõséget adott a milliárdosnak arra, hogy a napszakok változásától függetlenül akkor dolgozzék (telefonon), egyék és aludjék, amikor éppen kedve tartja. E titokzatos korszak nyitánya az volt, hogy november 27-én bútorszállító teherautó állt meg a Las Vegasban levõ Desert Inn (Sivatagi Fogadó) nevû luxusszálloda személyzeti bejárója elõtt. A teherautó belsejében, a deszkákra dobott matracon feküdt a milliárdos. Majd feltápászkodott, belépett egy külön liftbe, amely egyenesen a valóságos erõddé kiépített legfelsõ emelet 12 szobás lakosztályába röpítette. Ezen az estén Howard Hughes eltûnt a világ elõl. A lakosztály a mormon szekta válogatott tagjaiból álló felfegyverzett testõrség, az úgynevezett mormon maffia õrizte. Különös figurák voltak ezek a mormon testõrök, félig üzletemberek, félig ápolók, de egy kissé gengszterek is. Õk mérték jóformán óránként Hughes vérnyomását, mosdatták és öltõztették, megmelegítették rendszerint dobozos leves konzervbõl álló, egyszerû ebédjét. Ahogy múltak az évek, s amiképpen hanyatlott a hajdan dáliás Hughes egészsége, a lassan élõ csontvázzá soványodó és veseelégtelenséggel küzdõ milliárdos mellett szörnyû feladatokat is kellett végezniük. Eleinte õk látták el a feltehetõen lassan õrületbe csúszó Hughest kábítószerekkel. (Késõbb õ maga injekciózta magát, mert állandóan attól rettegett, hogy a mormon maffia tagjai fertõzött tût használnak...)

11 Tisztaság mániája, amely korábban egyszerû különcségnek tûnt, betegségének szerves részévé vált. Állandóan sterilizált, dobozokba zárt papírkendõk hevertek körülötte. Egyetlen kilincshez, pohárhoz, evõeszközhöz, okmányhoz nem nyúlt puszta kézzel. A légkondicionáló berendezést leállíttatta, mert úgy vélte, hogy az halált hozó bacilusokat áramoltat a szoba levegõjébe. Az emberi ruházatot is bacilusfészeknek tekintette, fokozatosan rászokott arra, hogy mezítelenül heverjen szobájában, egy gondosan fertõtlenített lepedõn. Ruhát csak akkor vett magára, amikor, alig néhány alkalommal, megváltoztatta rejtekhelyét. Amikor vesebaja már elõrehaladott állapotban volt, a kábítószerek roncsoló hatása is mindjobban érzõdött rajta, egyre nehezebb helyzetbe hozta a mormon testõrség személye körül szolgálatot teljesítõ tagjait. Azt senki sem tudja pontosan, hogy mikor lépett át Howard Hughes az õrület határán, s hogy üzleti szempontból egyáltalán átlépett-e. Életrajzírói szerint az a legvalószínûbb, hogy félig öntudatlan idõszakait állapotának ideiglenes javulása idején, erõteljes és sokszor zseniális húzásokat eredményezõ üzleti tevékenység kísérte. Egyesek szerint egészen haláláig, tehát 1976-ig, mások szerint 1974-ig, megtartotta a tényleges ellenõrzést üzleti birodalma felett.

12 Az elsõ rejtekhely A rejtõzés elsõ állomásán, a Desert Inn kilencedik emeletén, amikor szervezete még aránylag épségben volt, a hatalmas lakosztályba több százezer dollár értékû elektronikus felszerelést zsúfoltak össze, amely azonnali és közvetlen rádiótelefon kapcsolatot biztosított a milliárdosnak minden üzleti érdekeltségével. Külön felszerelés gondoskodott arról, hogy telefonbeszélgetéseit senki se hallgathassa ki. Éjszaka a lakosztály tizenegy erkélyét fényszórók világították meg, s a falakra kívülrõl televíziós kamerákat szereltek, hogy az õrség szobájából az épület körüli minden gyanús mozgást figyelemmel lehessen kísérni. A Desert Inn kilencedik emeletén négy évig rejtõzködött Hughes. Egészen addig, amíg az adóügyi hatóságok nyomozóinak megjelenése után úgy vélte, egyszerûbb és kényelmesebb, ha külföldrõl irányítja vállalatait. Az elektronikus felszerelésék minden rejtekhelyre elkísérték, a Bahama szigetektõl Nicaraguáig. Itt, Nicaraguában történt meg elsõ ízben, hogy Hughes maga beszélt különös életmódjáról, mégpedig egy Somoza diktátorral folytatott, három percig tartó találkozás során. Kissé zavaros tekintettel azt mondta, "Találmányokon dolgozom, de folyton zavarnak. Így hát megmondtam az embereimnek, hogy senkit sem akarok látni. Lehet, hogy kissé túlzásba vittem…"

13 Londonban 1973-ban a londoni búvóhely (amelyet utóbb, még a Bahama-szigetek és Mexikó követett) szálloda lévén, fényszórókkal, s falakra szerelt televíziós kamerákkal nem dicsekedhetett. De azért Londonba is megérkeztek Hughes külön lakberendezõi, hogy a milliárdos nyugodt idegállapotának biztosítására a falakat és az ablakokat fekete tapétával és függönyökkel takarják el. A mormon maffia, itt is az elõszobában tanyázott (alkalmazottait Hughes azért választotta e vallási közösség körébõl, mert általában megvesztegethetetleneknek tartják õket). A szálloda személyzete nem léphetett be a lakosztályba, csak az ágynemû váltását intézhette egy szobalány, de azt is két fegyveres õr kísérte. Az ajtókra természetesen külön biztonsági zárakat szereltek, a régi kulcslyukakat pedig betömték… Így hát London kellõs közepén is biztonságosan mûködtek a Hughes birodalom császárának biztonsági rendszabályai. A nagy angol lapok hiába béreltek hosszú hetekre méregdrága lakosztályokat a szomszédos Londonderry szállodában, s teleobjektívjeiket hiába irányították a lakosztályok ablakából a milliárdos szállodája felé, Hughesrõl nem sikerült fényképet készíteni. Életének utolsó tíz esztendejében a nagy amerikai és angol lapok általában ezer dollárt kínáltak egy Hughes fényképért. Senki sem akadt, aki a megrendelést teljesíteni tudta volna… Amikor a milliárdos halála után életérõl könyvek jelentek meg, az 1966 utáni idõszakról szóló fejezeteket nem fényképek, hanem a hajdani testõrök leírása alapján készített rajzok illusztrálták…

14 A rejtõzés hullámzó, szörnyû fájdalmakkal és kábítószeres kábulattal mind sûrûbben terhelt éveiben is tovább folytatódott a Hughes birodalom építése. Ehhez, úgy látszik, az egyre ritkábbá váló világos idõszakok is elegendõnek bizonyultak. Hughes mindenekelõtt arra vigyázott, hogy a hatalom csúcsaihoz fûzõdõ szálakkal akkor is biztosítsa pénzügyi befolyását és homályos manõvereinek sérthetetlenségét, amikor mezítelenül hevert fertõtlenített lepedõjén az elsötétített szobákban. CIA Ennek a kapcsolatrendszernek két döntõ vonulata volt a szokásos üzleti húzásokon kívül. Az egyik Hughes kapcsolata a Nixon családdal. A másik és ettõl nem teljesen független együttmûködése a CIA-val, az Egyesült Államok Központi Hírszerzõ Ügynökségével. Ami a Nixon kapcsolatot illeti, õ volt az elsõ, aki már 1956-ban, még a rejtõzés korszaka elõtt felismerte az akkor alelnöki tisztséget betöltõ Nixon személyében rejlõ "politikai fantáziát" és nem kevesebb, mint 200 ezer dolláros, soha vissza nem fizetett személyes kölcsönt nyújtott az alelnök fivérének, Donald Nixonnak, aki egy homályos sikkasztási ügy miatt pénzzavarba került. A Nixon kapcsolat igazi mélységét azonban csak az emlékezetes Watergate ügy során sejtették meg az amerikai törvényhozás vezetõi. Csak sejtették, mert a teljes igazság mindmáig ismeretlen. Annyi bizonyos, hogy igen sok szakértõ véleménye szerint az amerikai politikát és társadalmat alapjaiban megrendítõ, és Nixon példátlan bukását okozó Watergate ügy, voltaképpen a Hughes Nixon kapcsolat miatt robbant ki !

15 (Emlékeztetõül: a Watergate eredetileg csupán egy Washingtonban épített luxusszálloda neve volt. Az 1972-es választási kampány során a köztársaságpárti Nixonnal szemben álló demokrata párt nemzeti bizottságának irodája tanyázott ebben az épületben. A Fehér Ház vezérkara Nixon tudtával felbérelt néhány CIA ügynököt, akik iratok és titkok után kutatva, betörtek a Watergate házba. A betörõk egyik csoportja azonban lebukott. Ezzel elindult a lavina, amely elõbb Nixon alacsonyabb rendû munkatársait sodorta el, majd a hatalom centruma felé haladva végül az elnököt is megsemmisítette politikailag és erkölcsileg. A Watergate ügyet kísérõ kongresszusi vizsgálatok tárták fel elsõ ízben a CIA számos gyilkossági vállalkozásának részleteit is, döntõ hatást gyakorolva ezzel a világpolitikára.) Voltaképpen mindig rejtély volt, hogy Nixon és emberei miért szervezték meg ezt a betörést, amikor az elnök biztos lehetett újjáválasztásában. Egyébként meg is választották, a botrány csak a választási gyõzelem után vált tûrhetetlenné. Mindmáig az egyetlen logikusnak tûnõ magyarázat: a Hughes kapcsolat... A Watergate ügyit kísérõ kongresszusi vizsgálatok során ugyanis kiderült, hogy nemcsak a fivér, Donald Nixon kapott pénzt Hughestõl, hanem maga az elnök, Richard Nixon is. Százezer dollárról volt szó, amelyet az akkor már rejtõzködõ Hughes megbízásából dolláros bankjegyekben - a mormon maffia egyik tagja vitt el Nixon legbizalmasabb barátjának, egy Charles, Rebozo nevû üzletembernek. Az nem derült ki, hogy a pénzt mire költötték. "Jóindulatú" kombinációk szerint felhasználták az es elnökválasztási kampányban. Mások viszont úgy vélik, hogy Nixon részben ebbõl a kegyes adományból vásárolta fényûzõ kaliforniai birtokát a Csendes óceán partján.

16 Csakhogy, s ez a sors különös fintora volt, a demokrata párt nemzeti bizottságának élén is Hughes embere állott ! Lawrence O'Brien, a bizottság nagy tekintélyû elnöke korábban a Hughes érdekeltségek propagandairodáját vezette Washingtonban. A Watergate házban az õ irodájába törtek be a Fehér Ház-béli vezérkar és a Nixon által felbérelt CIA ügynökök. A kongresszusi vizsgáló bizottságok elõtt elhangzott vallomások szerint egyszerûen azért, mert Nixon attól rettegett, a demokrata pártnak dolgozó O'Brien, Hughes hajdani alkalmazottja, esetleg tud a százezer dolláros vesztegetésrõl, meg a testvérének korábban küldött 200 ezer dollárról. Ezért szánta rá magát arra, hogy felbérelt ügynököket bízzon meg, kutassák át O'Brien irattárát, és szobájában helyezzenek el lehallgató készülékeket. Az ügyet teljes világossággal sohasem tisztázták. Mindenesetre ez volt az egyetlen ésszerû magyarázat, amely a kongresszusi bizottságok elõtt az egész világpolitikát megrengetõ Watergate ügy, illetve a betörés okáról elhangzott. Mindmáig ez marad a leglátványosabb példája azoknak a pénzügyi kapcsolatoknak, amelyek az amerikai üzleti és politikai világ fõszereplõit összekötik, és amelyek csak nagy politikai katasztrófák alkalmával, s akkor sem egész mélységükben, bukkannak elõ a bizalmas kapcsolatok jótékony homályából. A második kapcsolatlánc a CIA csúcsaihoz fûzte e rejtélyes szuper gazdagot és birodalmát. A kapcsolatteremtés alapja a Hughes Aircraft Company volt, amely elektronikus kémkedés céljait szolgáló számítógépeket gyártott, és a legkifinomultabb kémmûholdak különbözõ alkatrészeit is és 1975 között a CIA 32 szerzõdést kötött Hughes repülõgépgyárával, több mint hatmillió dollár értékben rendelt mûszereket elektronikus kémkedés céljaira.

17 A Hughes Aircraft Company építette 50 millió dollárért a CIA megbízásából a Glomar Explorer nevû óriási mélytengeri kutatóhajót. Ezt úgy konstruálták, hogy hatalmas acél állkapcsokat ereszthessen a tengerfenékre. Kettõs feladata volt a hajónak, azt remélték, hogy a tenger mélyérõl kiemelhetik egy szovjet nukleáris tengeralattjáró roncsait, amely, legalábbis a CIA ügynökeinek információi szerint, akkoriban állítólag elsüllyedt. Különösképpen azokát a fedélzeti számítógépeket akarták volna megszerezni, amelyek a nukleáris irányítás rejtjelkulcsait õrizték. A kísérlet nem sikerült, s miután szigorú titoktartás övezte, azt sem lehet tudni, hogy a CIA eredeti értesülése a tengeralattjáró állítólagos elsüllyedésérõl több volt-e egyszerû blöffnél. A Hughes halála után napvilágra hozott okmányok inkább arról tanúskodnak, hogy a Glomar Explorer igazi feladata az volt, hogy a CIA számára atom tengeralattjárók felderítésére szolgáló mûszereket és jelzõberendezéseket helyezzen el a tenger mélyén. Egy dolog biztos: a Hughes Aircraft Company volt a titkosszolgálat és a milliárdos kapcsolatának alapja és a Glomar Explorer e kapcsolat leglátványosabb bizonyítéka.

18 Feltűnik Maheu Szövõdtek azonban más szálak is. Hughes oldalán megjelent egy titokzatos "üzletember", név szerint Robert Maheu. (Onassis ügyben már találkoztunk vele.) Ez a Maheu eredetileg CIA ügynök volt, és a Watergate ügy után tartott kongresszusi vizsgálatok során kiderült, már a 60-as években is a kémszolgálatnak dolgozott, és részt vett azoknak az egymást követõ gyilkossági kísérleteknek a megszervezésében, amelyek során Fidel Castrót a CIA emberei, nyilvánvalóan nem a Fehér Ház tudta nélkül, el akarták pusztítani és 1970 között kilenc ilyen kísérletre derült fény az amerikai kongresszus vizsgálóbizottsága nyomán. Maheu és Hughes késõbb egymásnak ugrottak elsõsorban azért, mert Maheu ki akarta használni Hughes fizikai hanyatlását. Elõbb az elzárkózottan élõ milliárdos valóságos "világi helytartója" lett, majd különbözõ üzleti manõverekkel meg akar kaparintani a Hughes érdekeltségek egy részét. Az ellenfél azonban súlyos betegen, és feltehetõen már az elmebaj felé haladva, keményen visszaütött. Maheu-t egyik napról a másikra elbocsátotta, mire az beperelte volt fõnökét. Ennek a pernek a során Hughes CIA kapcsolat újabb részletei kerülte nyilvánosságra. Maheu például okmányokat mutatott be. Ezek arról tanúskodtak, hogy Hughes elsõsorban üzleti okokból keresett kapcsolatot hazája kémszolgálatával. Elgondolása az okmányok szerint az volt, hogy ha CIA kapcsolatait erõsíti, titkos információk birtokában zsarolhatja az amerikai kormányt, és megakadályozhatja, hogy adócsalási ügyekben, meg különbözõ trösztmanipulációkban a körmére nézzenek…

19 Ennek a pereskedésnek a során vált ismeretessé a Hughes CIA kapcsolat harmadik eleme. Amikor O'Brien, a Hughes érdekeltségek washingtoni képviselõje a demokrata párt nemzeti bizottságának elnöke lett, utódjául egy Robert Bennett nevû embert jelöltek ki. A Fehér Ház rövidesen megbízottat küldött Hugheshoz, akivel az ekkor már elzárkózottan élõ milliárdos, házi telefonon tárgyalt… Ennek a megbeszélésnek az eredményeképpen Bennett, persze Hughes pénzén, megvásárolt egy washingtoni reklámcéget, a Mullen és Társa nevû vállalatot. A Mullen cég már 1962 óta valójában a CIA egyik fedõszerve volt. Stockholmtól Szingapúrig a világ tucatnyi városában tartott fenn képviseletet. Ezek a helyi irodák az amerikai kémszolgálat kirendeltségei voltak. (Egyébként Bennett, a Mullen cég elnöke, egy személyben a Hughes érdekeltségek egyik vezérigazgatója is.) Ily módon aligha túlzás, amit a milliárdos halála után megjelent, A Hughes okmányok címû könyv szerzõi, Davenport és Eddy írtak le végkövetkeztetésként: "Nem vitás, hogy Hughes üzleti tevékenységében a CIA fedõszerveként szerepelt. A kínzó kérdés csak az, miegyebet tett még a CIA megbízásából, amirõl nem tudunk ?…„ A holding Szigorúan üzleti szempontból Hughes nem sokkal halála elõtt még egy nagyszabású átcsoportosítást hajtott végre. Ez akkor történt, amikor Maheu-t eltávolította, és meg akarta szilárdítani személyes hatalmát. Az átcsoportosítás lényege az volt, hogy az összes, ekkor körülbelül 3 milliárd dollár értéket képviselõ Hughes érdekeltségeket egyetlen óriási holding társaságba vonták össze. Ennek egyetlen részvényese, tehát százszázalékos ura, Hughes volt, s a társaság a Summa Corporation nevet kapta. Mintegy jelezvén, hogy a milliárdos minden érdekeltségét összefogja.

20 A Summa Corporation legfontosabb vállalatai a következõk voltak: 1. a Hughes Airwest Légitársaság ; 2. a KLAS-TV televíziós hálózat; 3: hét játékkaszinóból és luxusszállodából álló hálózat Las Vegasban; 4. szállodák és földbirtokok a Bahama- szigeteken, valamint Nevada, Arizona és Kalifornia államban; 5. arany és ezüstbányák; 6. a Hughes Helikoptergyár. Ezen kívül a milliárdos birodalmához tartozott még a már említett Hughes Aircraft Company. Ez adómanipulációs okokból és a CIA kapcsolatok hatásosabb elrejtése végett a milliárdos által létesített "orvosi intézet" tulajdona volt. Az intézet ügyeit azonban egy végrehajtó bizottság élén, Hughes irányította, fõmegbízotti rangban.

21 Az utolsó napok Ilyen kalandok és rejtélyek sorozata után köszöntött be a vég, amely a "szuper gazdagok klubjának" egyik legkülönösebb figuráját Mexikó elegáns fürdõhelyén, Acapulcóban érte. Vándorlásai során, az immár szörnyû állapotban lévõ Hughes, a Bahama szigetekrõl költözött Mexikóba, és a fürdõhelyen kibérelte az Acapulco Hercegnõje nevû szálloda legfelsõ emeletét. Krónikus vesebaja fokozatosan elhatalmasodott rajta. Alig vett magához táplálékot, és még desztillált vizet sem volt hajlandó inni április 4-én a Summa Corporation floridai fõképviselõje váratlanul mentõrepülõgépet rendelt. Á pilóták és az orvos, utasítást kaptak, hogy repüljenek Acapulcóba. Ugyanakkor a texasi Houston városában, a Standard Oil felhõkarcolójának két emeletét bérlõ Hughes iroda riasztotta a város legjobb kórházát. Azt mondták a kórház vezetõjének, hogy rövidesen egy intenzív kezelést igénylõ, súlyosan beteg érkezik, akit "John Connover" -nek hívnak. Április 5-én délben lezárták az Acapulcó Hercegnõje valamennyi kijáratát, és a tiltakozó szállodavendégeket szobáikba terelték. Röviddel utóbb hat ember jelent meg a szálloda hallban. Kerekes hordágyat toltak, amelyen egy csonttá soványodott, 40 kilós öregember feküdt. Arcát oxigénmaszk borította. A repülõgép felszállt Acapulcóban, de Hughes Connover mégsem érkezett meg élve, az Egyesült Államok területére. A levegõben halt meg. Apja mellé temették egy jeltelen sírba. Összesen 16 ember vett részt a szertartáson. Másnap megírták a lapok, hogy az amerikai hírszerzõ szolgálat szürke eminenciása, a CIA szervezetén belüli kémelhárítás vezetõje, a rettegett James Angleton sírt, amikor hírt vett Hughes haláláról. Így kiáltott fel: "Howard Hughes! Ha meg kellett védeni a haza érdekeit, ez az ember tudta, hol a helye. Szerencsések lehettünk, hogy õ a miénk volt…"

22 Spring Mountain Ranch, amit Hughes Vera Krupptól vásárolt a felesége Jean Peters részére, de az asszony soha nem költözött Las Vegasba.

23 A hotel és kaszinó mogul.

24 A Desert Inn, medencéje. Howard Hughes a szálloda legfelső emeletén lakott.

25 A Howard Hughes Strip tulajdonok: Silver Slipper, Desert Inn, Frontier és a Sands.

26 1953-ban a Flamingót új homlokzattal látták el és tatarozták a híres campagne-tornyot. Howard Hughes 1953-ban a Flamingóban élt.

27 A Landmark Hotel, a kiemelkedő fehér elefánt. Robert Maheu és mindazok, akik értettek a szálloda és kaszinó szakmához, azt tanácsolták, nem szabad megvenni ezt a szállodát, de Howard Hughes nem hallgatott a szavukra és megvásárolta az épületet.

28 „Az volt életem problémája, hogy soha nem gondoltam arra, hogy valaha is íróasztal mögé kényszerítenek. Valószínűleg sokkal boldogabb lennék ha pilótaként dolgoznék valami kis légitársaságnál, olyan pilótaként, aki egyszerűen csak megpróbálja jól végezni a dolgát.” -Howard Hughes-

29 A második világháború alatt a Hughes Aircraft négyszemélyes műhelyből egy alkalmazottat foglalkoztató óriássá nőtte ki magát. Howard Hughes a Hughes Aircraft felosztásaként létrehozta a Hughes Electronics részleget és az új részleg a légierő (U.S. Air Force) és a haditengerészet ( U.S. Navy) legnagyobb fegyverszállítója lett.

30 1948 elején a Hughes Aircraft két kiváló mérnöke Simon Ramo és Dean Wooldridge kidolgozott egy elektronikus rendszert, ami egy radar és egy számítógépes egység kombinációján alapult, ez az eszköz a pilótáknak segített abban, hogy bármilyen időjárási körülmények között bemérjék és megsemmisítsék az ellenséges repülőgépeket. A Hughes Aircraft az áttörő jelentőségű termék gyártásával mérhetetlen profitot zsebelt be. Elektronikus berendezések a légierő szolgálatában

31 Hughes 1960-as évek kezdetétől vizsgálta az ionmeghajtás lehetséges használatát. A korai kutatások a Cézium gázra koncentrálódtak, de ezt agresszív maró természete miatt később kivonták a kutatási programból. Xenon Ion Sugárhajtómű Rendszer Impulzusüzemű elektromágnesek gyorsítják az ionizált üzemanyagot a turbinák felé. A turbinák speciális turbó ioninjektorral rendelkeznek...

32 A Jennifer-akció 1992 októberében Robert Gates, a CIA akkori főnöke egy különös ceremóniáról készült filmfelvételt ad át Oroszország elnökének, Borisz Jelcinnek. A film hat szovjet tengerész búcsúztatási ceremóniájáról, majd az azt követő, tengerészhagyományoknak megfelelő tengeri temetéséről készült egy amerikai hajó fedélzetén, 1974-ben. A fenti gesztust az Egyesült Államok kormánya egy, a két ország közti viszonyt évtizedek óta terhelő esemény lezárásának szánta. Az esemény, amelyet Jennifer Project néven ismert meg a világ, a hidegháborús korszak egyik legtitokzatosabb, egyben egyik legköltségesebb hírszerzési akciója. A nyilvánosság és az orosz hatóságok előtt minden részletében a mai napig sem feltárt eseménysor bepillantást enged a hidegháborús színfalak mögött folyó lázas hírszerzési tevékenység egy szeletébe, egyben az ezzel kapcsolatos hatalmi viszonyok működésébe az USA-ban. A nagy jelentőségű eseménysorozat első epizódjának időpontja március 8., helyszíne a Csendes-óceán térsége, Hawaiitól mintegy 1700 tengeri mérföldre, északnyugatra. Ezen a napon az amerikai tengeralatti lehallgató rendszer, a SOSUS (Sea Spider) hidrofonhálózat tengeralatti robbanás hangját regisztrálja. Hasonló megfigyelésről tanúskodnak egy amerikai műhold és egy tengeri kutatóhajó műszerei is. A SOSUS-rendszer már egy ideje nyomon követte a K–129 jelű szovjet tengeralattjáró nyugtalanságra okot adó mozgását. A K–129, az amerikaiak által Golf II-classnak nevezett osztályba sorolt tengeralattjáró nem a legújabb szovjet típus, de nukleáris robbanófejekkel ellátott rakétákat és torpedókat hordozott, valamint el volt látva a legmodernebb kommunikációs, irányító és kódoló berendezésekkel. A szovjet tengeralattjáró egyre jobban megközelítette Hawaiit és az itteni amerikai haditengerészeti létesítményeket.

33 A SOSUS elemző tisztjei a robbanás pontos helyét az észlelt adatokból nem tudták egyértelműen megállapítani, de a korábbi megfigyelések alapján biztosak voltak abban, hogy a robbanás a már észlelt szovjet tengeralattjáró fedélzetén történt, amely ezt aligha élhette túl. Egy elemzőnek, aki a szerencsétlenül járt szovjet tengeralattjáró maradványainak lokalizálásával foglalkozott, végül sikerült a SOSUS-rendszer és egy másik megfigyelő rendszer észlelési adatainak egybevetésével megállapítani a robbanás hozzávetőleges koordinátáit. A szovjet tengerészeti hatóságok nem bizonyultak ilyen szerencsésnek. Több kiterjedt keresési kísérlet után sem voltak képesek az elveszett K–129 nyomára bukkanni – nyilvánvalóan nem ismerve ennek tartózkodási helyét és útvonalát. A szovjet hatóságok végül reménytelennek tartva a további kutatási tevékenységet, feladták a tengeralattjáró utáni kutatást, belenyugodva a súlyos veszteségbe. Nem így az amerikai haditengerészet, amelynek hírszerző részlege azonnal belátta az információ birtoklása által nyújtott hatalmas lehetőségeket. Világos volt, hogy a szovjet K–129 tengeralattjárón lévő, nukleáris robbanófejjel ellátott ballisztikus rakéták és torpedók, valamint a fedélzeten szükségszerűen megtalálható kódkönyvek, kódgépek és egyéb technikai és kommunikációs információk olyan hadászati értéket jelentenének az USA számára, amelyeknek a Szovjetunió tudta nélküli megszerzése stratégiai előnyhöz juttatná az USA-t. A tengeralattjáró értékes titkainak megszerzéséért tett első lépésként az amerikai Tengeralatti Hadviselés Hivatala (Office of Underwater Warfare) javaslatot tett a haditengerészet illetékeseinek az elsüllyedt tengeralattjáró helyének pontos felderítésére és ennek megközelítésére. A feladatot az ilyen célokra felszerelt USS Halibut tengeralattjáró hajtaná végre a javaslat szerint. A javaslat hamarosan zöld utat kapott Washingtonban.

34 A USS Halibut, valamint az ezt kísérő USNS Mizar felszíni kutatóhajó 1968 májusában már a helyszínen van. Június 15-én a többhetes kutatást siker koronázza: a Halibut műszerei felfedezik a K–129-et! A roncs bármely tengeralattjáró által elérhetetlen, mintegy láb (kb m) mélységben feküdt a tenger fenekén. A következő időszak a K–129-nek a Halibut által nyújtott lehetőségek szerinti feltérképezésével telik. Ennek során mintegy (!) felvétel készül a Halibut által lebocsátott kamerák segítségével. A képek egy csaknem sértetlen hajótestet mutatnak. A felvételek tanúsága szerint a torony közelében egy mintegy 3 m átmérőjű nyílás tátong, a három rakétasiló-nyílás közül kettő nyitva, az egyikben egy deformálódott nukleáris robbanófejű rakétával. (Ez a tény később egy nyilvánosságra hozott elmélet alapját képezi.) A Halibut ezzel sikeresen elvégezte feladatát: lokalizálta az elsüllyedt K–129-et, valamint feltérképezte ennek állapotát. A hivatalának utolsó hónapjait töltő Johnson elnök az elért eredményeket imponálónak tartja, szorgalmazva további felhasználásukat. Ennek végrehajtása már az 1969 januárjában hivatalba lépő Nixon elnök idejére esik. A Nixon-adminisztráció új nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger bemutatja a Halibut felvételeit Nixon elnöknek, vázolva a helyzetben rejlő lehetőségeket. Mindez mély benyomást gyakorol az elnökre, aki a CIA igazgatójának követelésére áthelyezi az ügyet a tengerészeti hírszerzés (Naval Intelligence) felelőssége alól a CIA hatáskörébe. Richard Helms CIA-igazgató a szervezet technikusaihoz fordul, kérve, hogy tegyenek javaslatot a tengeralattjáróban rejlő információk megszerzésének módjára.

35 Az első elképzelések egy távirányítású mini-tengeralattjáró használatát fontolgatják, amely bejutva a K–129 belsejébe, felszínre hozhatná az ott talált tárgyakat. Az elképzelést hamar elvetik a mini-tengeralattjáró lehetőségeinek korlátozott volta miatt. Világossá válik, hogy a valódi eredmény eléréséhez sokkal nagyobb technikai vállalkozás szükséges. Meg kell kísérelni az 5 km mélyen fekvő szovjet tengeralattjárót teljes egészében a felszínre hozni és amerikai felségterületre juttatni, mindezt titokban. A rendkívüli feladat technikai megoldásának létrehozásáért a CIA a különc milliárdoshoz, egyben technikai zsenihez, Howard Hugheshoz fordul. A tengeralattjáró titkos felszínre hozatalának tervezete a Jennifer Project nevet kapja. Ezzel megindul a hidegháborús korszak egyik legköltségesebb és legkomplikáltabb titkos akciója. A milliárdos különc ember hírében áll, különcsége a 30-as évek végétől egyre jobban elhatalmasodik. Mindamellett súlyt helyez arra, hogy a legfelsőbb politikai körökkel jó kapcsolatot ápoljon. Az események idején jó kapcsolatok fűzik Nixon elnökhöz, akinek megválasztásához nagyon komoly anyagi adományokkal járult hozzá. Titkos kapcsolatok fűzik a CIA-hoz is, amely számára vállalatai a kémműholdak elektronikus alkatrészeit szállítják. CIA-kapcsolatai azonban ennél is sokkal jelentősebbek. Többek között ő a tulajdonosa a világ jelentősebb nagyvárosaiban irodákat fenntartó reklámcégnek (Mullen & Co), amely valójában a CIA fedőszerve.

36 Howard Hughes gyors fizikai hanyatlását mintha az elmebaj jelei is kísérnék. Az ban bekövetkező haláláig rejtőzködő milliárdos azonban a szellemi hanyatlás állapotában is világosabb periódusokat él át, amelyek alatt sikeresen, sőt zseniálisan irányítja üzleti birodalmát. A 70-es évek elején összevonja kiterjedt érdekeltségeit egyetlen holding vállalatba, amely a Summa Corporation nevet viseli. Ez a vállalat, pontosabban üzleti birodalom kapja – feltehetően 1970-ben – a CIA megbízását az elsüllyedt K–129 kiemelésére. A feladat nem akármilyen technikai követelményeket állított a tervezők elé. A kiemelendő test hossza 98,4 m, szélessége mintegy 8 m, súlya 3500 tonna (vízben tonna emelő erőt igényelve). Hughes és vállalata 1971-ben fog neki a feladat tervezésének, 1972-ben a tervek készen állnak. Az eredmény méltó a technikai zsenialitással megáldott Hughes híréhez. A jóváhagyott tervek 1974-ben, kétévi megfeszített munka után válnak valósággá. A műszaki apparátus legfőbb eleme egy tenger alatti talajkutató- és fúróhajónak álcázott hajóóriás, amely a Glomar Explorer nevet kapja. A 188 m hosszú, 35 m széles hajó fedélzetén fúrótornyokhoz hasonlatos berendezések, valamint sajátos daruszerkezetek láthatók. Nem láthatóak azonban a külső szemlélő számára a hajótest féltve őrzött titkai, a tengeralattjáró kiemelésére szolgáló fantasztikus technikai berendezések.

37 A Glomar Explorer fenékrésze szétnyitható, a hajótest hatalmas raktárteret (Moonpool) rejt, amely a nyitható nyíláson át beemelt tengeralattjárót hivatott magába fogadni. Maga a hajó oldalirányú meghajtással is rendelkezik mindkét végén, amelynek szerepe a hajótest stabil helyzetének biztosítása – a szél és a tengeráramlatok hatásait ellensúlyozva – a kiemelés érzékeny művelete alatt. Mindezt számítógépek vezérlik, a már ekkor működő műholdas haditengerészeti helymeghatározó rendszer, a NAVSTAR szolgáltatta adatok alapján. A fedélzeti felépítmények valójában egy csőrendszer szakaszonkénti összeszerelését és lebocsátását hivatottak szolgálni. Az elképzelés szerint a kiemelést egy óriási távirányítású karomszerkezet, a „Clementine” végzi. A Clementine vagy a „Claw” (karom), ahogy az akció résztvevői elnevezik, a technika csodája. A közel 100 m hosszú és 30 m magas szerkezet nyolc darab hidraulikusan működtetett karomból áll (3 pár és 2 db egyedi karom az egyik oldalon), amelyek a kiemelés előtt rácsukódnak a tengeralattjáró testére. Az óriás karmokat egy keretszerkezet foglalja magába, amely maga is saját meghajtással rendelkezik, a rákapcsolódás szükséges precizitását elősegítve. A keretszerkezet kamerákat, reflektorokat és hidraulikus berendezéseket is rejt, amelyek a karmok manőverezését segítik elő. A „Claw” egy 5200 m hosszú csőszerkezettel hivatott kapcsolódni a Glomar Explorer emelő berendezéseihez. Ez a csőrendszer viselné a „Claw” és a tengeralattjáró súlyát, egyben gondoskodna a karom elektromos és hidraulikus kapcsolatáról az anyahajóval. Maga a csőrendszer mintegy 300 db változó hosszúságú és átmérőjű, rendkívül erős anyagú csődarabból szerelendő össze.

38 Ezek mozgatására szolgálnak a fedélzeti daruk, a csőszakaszok összeszerelése és mélységbe bocsátása a fúrótoronyszerű fedélzeti felépítmény segítségével történik. A kiemelés folyamata fordított sorrendű, az emelés során a felszín fölé került csőszakaszokat leszerelik. Mindez azonban még nem minden! A „Claw” súlya és méretei nem teszik lehetővé ennek a Glomar Explorerben való szállítását, erre külön vízi szállító eszköz kell szolgáljon. Erre a célra tervezik és építik meg a HMB–1 (Hughes Mining Barge) névre keresztelt uszályszerű járművet, amely a helyszínre szállítja a „Clementine”-t. A HMB–1 maga saját meghajtással, távirányítással, valamint nyitható tetővel rendelkezik, és terhével a felszín alá süllyeszthető.

39 1974 nyarán minden készen áll az akció végrehajtására. A hatalmas technikai apparátus júniusban már a helyszínen van. A HMB–1 terhével lesüllyed a kellő mélységbe, teteje kinyílik. A Glomar Explorer elfoglalja helyét a HMB-1 felett, fenékkapui kinyílnak, és létrejön a mechanikus összeköttetés a HMB–1-ben elhelyezett „Claw” és a Glomar Explorer emelő berendezése között. Ezzel a HMB–1 betöltötte feladatát. Ezután a karmot hordozó első csőszakaszt hozzákapcsolják a Claw”-hoz, és megkezdődhet a karom süllyesztésének hosszadalmas és nagy precizitást igénylő folyamata. Az akció első fele, a süllyesztés és a „Claw” rákulcsolódása a tengeralattjáró testére sikerrel jár. Megkezdődhet a kiemelés folyamata. Ez már jóval érzékenyebb a leeresztésnél, hiszen az emelőszerkezetet már a tengeralattjáró közel 2000 tonnás súlya is terheli. Fontos a felemelt hatalmas test egyensúlyi helyzetének megőrzése is, a karmok egyenletes terhelésének érdekében. Valószínűleg itt történik a baj! Augusztus 12-én a tengerfenék feletti 5000 láb (kb m) magasságban a tartó karmok közül három eltörik. (Ebben szerepet játszhat, hogy a „Claw” talajt érése a süllyesztés befejező szakaszában túl keményen történt, ami feltehetően sérüléseket okozhatott a karmok anyagszerkezetében.) A K–129 testének nagyobbik része kisiklik a karmok közül, darabokban visszahullva az óceán fenekére. Legalábbis ez a hivatalos verzió, amely évtizedek múlva napvilágot lát. Eszerint végül csak a tengeralattjáró első, 38 láb hosszú részét sikerül beemelni a Glomar Explorer rakterébe, a „Moonpool”-ba. Ezután a Glomar Explorer értékes terhével elhagyja a helyszínt.

40 A mintegy egy hónapig tartó akció eszerint nem jár teljes sikerrel, de a K–129 megmentett orr-része is értékes okmányokat, kódberendezéseket, műszaki információkat és több nukleáris torpedót tartalmaz. A kiemelt roncsdarab hat szovjet tengerész földi maradványait is magában rejti. (Az ő búcsúztatási szertartásukról és tengeri temetésükről szóló felvételeket juttatják el Oroszország elnökének 1992-ben.) Végül a mai napig sem egyértelmű, valójában milyen információkhoz jutott az Egyesült Államok a Jennifer-akció során. Sem a tengeralattjáróról készített mintegy felvétel, sem a kimentett berendezések és eszközök részletes listája, ill. ezek bizonyítékai nem láttak napvilágot a mai napig. Az akció hatalmas költségekkel járt. Csak a Glomar Explorer megépítése mintegy 200 millió dollárt emésztett fel. A „Claw” és a HMB–1 építésének, valamint az egész akció teljes költségének végösszege mintegy 550 millió dollárra becsülhető (1974-es értéken). Itt kell megjegyezni, hogy a hidegháború során a Szovjetunió hasonló célokat az USA- val szemben jóval eredményesebben és mindenekelőtt jóval olcsóbban ért el. Ennek eszköze a hagyományos kémkedés volt. Az 1985-ben leleplezett John A. Walker és az általa kiépített „családi” kémhálózat (Walker fia, testvére és egyik barátja – mind a haditengerészet alkalmazottai) működésének 18 éve alatt az US Navy legfontosabb titkait leleplező információkat juttatott el a szovjet KGB számára. Ezek az információk tartalmaztak többek között az USA flottája által használt kódokat, a kódoló gépek műszaki adatait és más életbevágóan fontos kommunikációs és kriptográfiai adatokat, amelyek segítségével a Szovjetunió csaknem két évtizeden át akadálytalanul olvashatta az USA haditengerészeti információs forgalmát.

41 Hasonló információ birtoklása a 2. világháború alatt (a német ENIGMA kódgép titkának megfejtése, valamint a japán haditengerészeti kód feltörése) döntő fontossággal bírt a szövetségesek részére az Atlanti-óceánon folyó tengeralattjáró- háború, valamint a csendes-óceáni háború megnyerésében. Borisz Alekszandrovics Solomatyin, a KGB volt tábornoka a KGB, egyben a hidegháború történetének legfontosabb szovjet információs forrásának nevezte Walkert és csoportját. E kitérő után térjük vissza a Jennifer-akció eseményeihez. A hidegháború e legszigorúbb titoktartást igénylő eseménye végül nem sokáig maradt titkos! Már 1974 első felében tudomást szerez a New York Times egy kutató riportere az akcióról. A nyilvánosságra hozatal ezúttal elmarad, az USA kormányának közbelépése nyomán, amely nemzetközi konfliktus kirobbanásának veszélyével érvel. A történet mégis nyilvánosságot lát február 7-én, a Los Angeles Times hasábjain. A publikáció előzményei maguk is egy kémregény lapjaira illenének június 5-én éjszakai betörést hajtanak végre Howard Hughes Los Angeles-i főhadiszállásának helyiségeiben. A betörés során féltve őrzött dokumentumok tűnnek el, többek között a Jennifer-akciót érintő iratok. Gyanús körülmény az ügyben, hogy 10 nappal korábban egy Nevada államban folyó jogi eljárás során megidézték (bemutatásra rendelték) ezeket az iratokat. A jogi eljárás Howard Hughes üzleti tevékenységét, politikai kapcsolatait és a Watergate-betöréssel esetlegesen fennálló kapcsolatát vizsgálta.

42 Azok az eltűnt dokumentumok, amelyek a Jennifer-akció tényeit tartalmazzák, végül a Los Angeles Times birtokába jutnak, amely ezek tartalmát nyilvánosságra hozza február 7-i számában. A CIA kísérletet tesz a további publikációk leállítására, ez azonban már nem jár sikerrel. Az év folyamán a New York Times is megszellőzteti az ügyet. A történet sajtóban való megjelenése után egy újságíró (Harriet Ann Philippi) nyilvános kérdést intéz a CIA-hoz az információk szabadságáról szóló törvény (Freedom of Information Act) alapján: létezik-e bármilyen feljegyzés, okmány az akcióval kapcsolatban. A válasz, amely szerint a CIA sem megerősíteni, sem tagadni nem óhajtja ilyen okmányok létezését, új szavakat honosít meg az angol nyelvben: a „Glomar response” vagy a glomarizáció kifejezést. Az évek során több mű jelenik meg a tárgyban, amelyek részletesen foglalkoznak a K–129 szerencsétlenségének okaival, a kiemelési művelet eseményeivel és technikai részleteivel, valamint az akció során megszerzett információval. A szerencsétlenség okait illetően az akkori szovjet álláspont egy amerikai tengeralattjáróval (USS Swordfish) történt víz alatti ütközésben valószínűsíti a katasztrófa okát. (Tény, hogy a Swordfish a szerencsétlenséget követő napokban feltűnt egy japán kikötőben, kisebb sérülésekkel.) A hivatalos amerikai vélemény a K–129 fedélzetén történt hidrogénrobbanásban valószínűsíti az okot. (Az akkumulátorok töltésekor ugyanis hidrogén szabadul fel.)

43 Figyelemre méltó az a vélemény is, melyet Kenneth Sewell szerző vet fel 2005-ben kiadott Red Star Rogue című könyvében. Eszerint a katasztrófa a szovjet vagy amerikai álláspontnál jóval komolyabb esemény következménye. A K–129 valójában egy fedélzetén lévő ballisztikus rakéta sikertelen kilövési kísérletének áldozata. Erre utalnak egyéb körülmények mellett a rakétasiló nyitott kapui, valamint az egyik siló nyílásába beszorult, sérült rakéta, amelyet a Halibut felvételei világosan mutatnak. Más művek annak lehetőségét valószínűsítik, hogy a valóságban sikerrel járt a Jennifer-akció, és az egész tengeralattjáró az USA birtokába került. Ez Clyde W. Burleson szerző álláspontja, amelyet az 1977-ben kiadott The Jennifer Project című könyvében fejt ki. A közvélemény többsége ma elfogadja azt a „hivatalos” állítást, hogy csak a tengeralattjáró orr-részét sikerült kiemelni, amely erősen korlátozott értékű információval szolgált. Maga a Glomar Explorer az akciót követő hosszú pihenő után költséges átalakításon esett át, és manapság olajfúró kutatóhajóként szolgál a Mexikói-öbölben. A HMB–1 sem tétlen, úszó dokk-ként szolgál az amerikai flotta tengeralattjárói számára. A „Claw” sorsáról nincs hivatalos információ. Vége a tizenhetedik résznek


Letölteni ppt "Nicaragua fővárosa Managua. 1972. december 23-án 23 óra 23 perckor a Richter-skála szerinti 6,3-es erősségű földrengés rázta meg a várost: az első horizontálisan,"

Hasonló előadás


Google Hirdetések