Az Észak-alföldi és Dél-alföldi régió Elmaradottság vagy „másság”?

A régiók bemutatásának szempontjai Az alföldi régiók bemutatásnak szempontjai: Ma az alföldi régiókat általában az „elmaradott” jelzővel azonosítja a közvélemény. Hogyan lehet árnyalni ezt a sötét tónusú képet?. Hogyan lehet megérteni az Alföld sajátos vonásait, az alföldi „másság” okait? Beluszky Pál A Nagyalföld történeti földrajzában hat lehetőséget vázol föl a „másság” magyarázatára: a természeti táj, az „alföldi út” – a nomád örökség, az Alföld – megkésett („elmaradott”) táj, az Alföld – periféria, az Alföld – frontier, az Alföld – sajátos társadalomfejlődési út régiója.

Az Alföld határai Ha a régiók határához rögzítjük az Alföldet, akkor a lehatárolással nincs gond – de vannak más lehetőségek is. Természetföldrajzi határok: hagyományosan a 200 m-es szintvonalhoz kötik. Ez esetben az Alföld átlépi a Duna-vonalát nyugat felé (Mezőföld, Tolnai-Sárköz, Drávaszög, Ormánság), illetve dél felé (a Duna–Száva közti Szerémség is az Alföld része). Az így lehatárolt Alföld területének a fele a mai országhatárokon kívül van (Érmellék, Bánát, Bácska) A „közfelfogás” (a társadalomtudományi elemzés): Az Alföld nem lépi át a Duna vonalát, a Bánát, Szerémség sem része („Délvidék). Bánát: magyarok az újjátelepítés óta erős kisebbségben vannak, más társadalmi képletek jellemzik Az északi peremtájakon (Bodrogköz, Szatmár, Tiszahát stb.) fennmaradt a tradicionális településszerkezet, a „jobbágyvilág”.

Az Alföld határai és tájbeosztása Beluszky Pál szerint BELUSZKY Pál – FRISNYÁK Sándor – HAJDÚ Zoltán – SZÖRÉNYINÉ KUKORELLI Irén: Tájak. In: ENYEDI György – HORVÁTH Gyula (szerk.): Táj, település, régió. MTA Társadalomkutató Központ, Kossuth Kiadó, Bp. 2002. pp. 19–124.; p. 23.

Az alföldi sajátosságok magyarázata: I. a természeti táj Az Alföld „végtelen térségei” tették lehetővé a sajátos településhálózat és társadalmi vonások kialakulását? Nincs tagolt domborzat, ami megszabja a települések fekvését – határát, nincsenek markáns vásárvonalak, amelyek a városok kialakulását elősegítik, maguk a települések is elterülhetnek stb.. A Kisalföldön vagy a Bánátban hasonló természeti adottságokon más társadalomföldrajzi jellegzetességek alakultak ki. Mennyire befolyásolhatja maga a természeti táj, a mentalitást, a „lelki alkatot”? A táji adottságok szerepet játszottak az alföldi vonások kialakításában, de nem determináló szerepet. A vízrendezések előtt négy jellegzetes térszín: a sárrétek, mocsarak, állandóan vízzel borított alacsony árterek területe (fokgazdálkodás, vízi utak stb.): Kis- és Nagy-Sárrét, Bodrogköz, Rétköz, Ecsedi-láp stb.; a magas árterek, a vízállások, laposok területe (rétek, legelők): Nagykunság, Duna-völgy, Tiszazug stb.

Az alföldi sajátosságok magyarázata: I. a természeti táj ármentes területek I.: löszfelszínek (kitűnő szántók): Hajdúhát, Békés, Bácska, a Jászság magasabb térszínei stb.; ármentes területek II.: homokhátságok (félig kötött homokfelszínek, elinte silány szántók, később szőlők, gyümölcsösök): Kiskunság, Delibláti puszta stb. Ezek a tájhatárok gyenge vásárvonalként is szolgáltak. A táji adottságok a letelepedésnél nem voltak vonzók (szemben a Dunántúllal) – alacsonyabb népsűrűség, ritkább településhálózat Kunok, jászok letelepedése: sajátos csoportok, életformák továbbélése. Az alföldi földhasználat mindig eltért az ország többi részétől: nincs nyomáskényszer, helyette autonóm, legelőközösség van stb.

Az alföldi sajátosságok magyarázata: II. az alföldi út – nomád örökség? Györffy István: a kétbeltelkes (ólaskertes) település a nomád téli szállásból keletkezett, és később a tanya ennek örököse. (Mendöl Tibor is ezt fogadja el.) László Gyula: a kertesváros avar örökség. Erdei Ferenc: a kunok felelevenítették a nomád hagyományt. Hermann Ottó: a tanyarendszer a magyarság „megfagyott nomádságának” az eredménye. Nincs közvetlen bizonyítéka a „nomád örökség” elméletének. Az Alföld településrendje a középkor folyamán nem különbözött az ország többi részétől.

Az alföldi sajátosságok magyarázata: III Az alföldi sajátosságok magyarázata: III. az Alföld - megkésett („elmaradott” táj)? Az Alföld már a rómaiak idejében is hátrányban van a Dunántúllal szemben, ezt csak megerősítette a honfoglalás betelepülése, és török hódoltság. Enyedi György: „az Alföld egyik átfogó vonása, hogy elmaradott terület.” Ezt a nézetet osztja Tóth József is. Viszont, ha a gazdálkodás módját az alacsony népsűrűséggel és nagy földbőséggel vetjük össze, akkor az alföldi gazdálkodás az adott korokban a „legésszerűbb” volt (a külterjes állattartás éppúgy, mint a kaszás aratás, vagy a tanyarendszer). Az Alföld társadalma sem mutat archaikus jegyeket (korai polgárosulás stb.)

Az alföldi sajátosságok magyarázata: IV. az Alföld – periféria? A centrum hatalmi eszközökkel vagy fölényét kihasználva elvonja periférián képződött javak egy részét. Ebben az asszimetriában az Alföld helyzete egy folytonosan újratermelődő gazdasági szerkezet folyománya. Tóth József: „az Alföld a centrumhoz képest mindig periféria maradt, egyes térségei pedig a ‘periféria perifériái’ lettek”. Kettős periféria pl. a török hódoltság korában? Egyes alföldi jelenségeket magyarázhat Az alföldi sajátosságok magyarázata: V. az Alföld – frontier? A frontier elsősorban társadalmi képlet, a határvidék szabadsága, az önigazgatás lehetősége, a társadalom mobilitása stb. Az Alföldre bizonyos mértékig igaz.

Az alföldi sajátosságok magyarázata: VI Az alföldi sajátosságok magyarázata: VI. az Alföld – sajátos társadalomfejlődési út régiója? Beluszky Pál véleménye szerint a fenti okokból nem vezethetőek le egyértelműen az alföldi jelenségek, de mindegyik hozzájárult az „alföldiség” alakításához. Az „alföldi út” egyedi. A környezeténél „nyugatiasabb” modell, amely a XIX. század közepéig biztosít kiemelt helyzetet az Alföldnek. Az alföldi dinamika a XX. század elejéig tart, de a gabonakonjunktúra vége és az első világháború utáni piacvesztés válságba sodorja az Alföldet. A szocializmus időszaka pedig különösen sújtotta az Alföldet (tanyafelszámolás stb.) Az Alföld „elmaradottsága” csak a XX. század második felétől igaz.

Dél-Alföld: a Bácska Bács-Bodrog vármegye Magyarországon maradt része. Területének legnagyobb részét a löszhát teszi ki, kiváló szántóföldekkel; a táj peremén, a homokon szőlők. A török hódoltság után német, sokác, bunyevác, horvát, magyar telepesek veszik művelés alá a területet. A XIX. században, a XX. század első felében virágzó mezőgazdaság, polgárosodó települések jellemezték a tájat. 1945 után a német lakosság többségét kitelepítik, a délszlávok egy részét internálják: helyükre Csehszlovákiából kitelepített magyarok, alföldi szegényparasztok érkeztek. A mezőgazdaság kollektivizálása után mintaszerű nagyüzemeket hoztak létre – a ’70-es években (a terméshozamokat tekintve) az ország egyik kiemelkedő agrártája. Ugyanakkor igen erős elvándorlás jellemezte a tájat. A nagyüzemi mezőgazdasága a rendszerváltáskor válságba került: kistérségei ma LHH-kistérségek között! A kiutat a helyiek a mezőgazdaságban látják ma is.

Dél-Alföld: a Bácska A táj központja: Baja (L. [2006]: 37,5 e. fő.) A XVIII. század végi gabonakereskedelem virágoztatta fel a várost, de vasútépítések korában már vesztett jelentőségéből. Az első világháború után lett megyeszékhely (és maradt 1950-ig). A szocializmus korában iparosították, de 1990 után ipari keresőinek a száma a felére zsugorodott Középvárosi funkciói (Kecskemét megyei „ellenpólusaként”, a nagy távolságnak is köszönhetően) erősek. Bácsalmás (L. [2006]: 7,2 e. fő.), Jánoshalma (L. [2006]: 9,5 e. fő.) Telepített városok, némileg eltérő karakterrel. A nagy népességű, telepített falvak (Vaskút, Gara stb.) mellett rohamosan fogyatkozó tanyaközségek jellemzik a tájat. Rém, Borota, Kéleshalom stb. Tompa, Kelebia, Csikéria - Szabadka Magyarországon maradt határrészeiből szerveződött községgé.

Dél-Alföld: a Duna-mellék Területe a Duna és a tőle 20-35 km-re lévő Duna-völgyi-főcsatorna között húzódik: alacsony és magas értéri terület, egykor kiterjedt vízi világgal; a vízrendezés után szikesedéssel tarkítva. Az ármentesítésig elsősorban legelőterület. Településeinek többsége a török hódoltságot a vízi világ védelmében túlélt falu (Uszód, Dunapataj, Fajsz stb.), de van néhány német (Harta, Hajós), szlovák és délszláv telepesfalu is. A falvak a XIX. század végétől zöldség- és fűszernövény-termelésre specializálódtak (kalocsai paprika). A táj közlekedésileg elzártabb terület: az iparosítás is jobbára elkerülte, a települések egy részének a népessége már a XIX. század vége óta csökken.

Dél-Alföld: a Duna-mellék A táj központja Kalocsa (L. [2006]: 17,8 e. fő.) Szent Istváni alapítású érseki székhely, ami a hódoltság korában vált igazi mezővárossá. Tanyái csoportosan ülték meg a város határát (szállások), és korán önállósodtak. Ezután Kalocsa agrárkarakterét el is veszítette: kulturális, egyházi központtá, iskolavárossá vált. Gyengén iparosodott, ipara ma is jelentéktelen. Solt (L. [2006]: 6,7 e. fő.) városi funkciói csekélyek.

Dél-Alföld: Kiskunság Kiskunság mint történeti tájnév Mindössze nyolc település tartozott a kiváltságos területhez: Felső-Kiskunság (Lacháza, Kunszentmiklós, Szabadszállás, Fülöpszállás), Alsó-Kiskunság (Félegyháza, Halas, Majsa, Dorozsma) a városokkal szomszédos és azoktól távoli pusztákkal együtt. A kunok kiváltsága a XIII. század közepi betelepítésükhöz köthető: nemzetségi szerveztük alakult át egyfajta kollektív nemességé (székek). Kiskunság, Nagykunság, Jászság = Hármas Kerület. A XVIII. században a református „őslakosság” mellé katolikus betelepülők érkeznek a Jászságból, a Palócföldről (Kiskunmajsa, Kiskunfélegyháza), a táj peremére pedig szlovák (Kiskőrös) és német (Soltvadkert) telepesek. Kiskunság mint természetföldrajzi tájnév A Duna–Tisza közi homokhátság Gyenge termőképességű talajok, futóhomok. A futóhomok-mozgás utolsó fázisa antropogén eredetű: a török hódoltság erdőirtásaihoz köthető. A homok megkötése a XVIII. század végétől folyik, szőlő-, gyümölcsös- és erdőtelepítéssel.

Dél-Alföld: Kiskunság A „Kiskunság” ma általában a Duna–Tisza közének középső részét jelenti. Kiskőröst, Kecelt, Izsákot, Soltvadkertet stb., illetve néha Kecskemétet is ide számítják. A Kiskunság agrárvidék volt, és fő karakterét tekintve ma is az. Intenzív szőlő- és gyümölcskultúrája miatt sűrű tanyavilág alakult ki. A tanyai lakosság aránya még 1960-ban is 40% fölött volt, és ma is az ország tanyákkal legsűrűbben megült vidéke (tanyaközségek stb.). A rendszerváltáskor a mezőgazdasági keresők aránya 1990-ben a 40%-ot közelítette, és ma is a legmagasabb az országban. A táj nyugati felén gazdag bortermelő és gyümölcstermesztő települések (Kiskőrös, Izsák, Kecel, Soltvadkert). A táj keleti felén kiterjedt puszták maradtak meg (Kiskunsági Nemzeti Park).

Dél-Alföld: Kiskunság A táj városi központjai: Kiskunfélegyháza (L. [2006]: 31 e. fő.) Szeged és Kecskemét közti fekvése gátolja városi funkcióinak kibontakozását (középvárosi szintről „szállt alá” a kisvárosi szintre). Ugyanakkor ez a fekvés számos előnnyel jár: jó közlekedési, munkaerő-piaci helyzet stb. Kiskunhalas (L. [2006]: 29 e. fő.) Elhelyezkedési folytán is (távolabb a nagyobb központoktól) megőrizte középvárosi szerepkörét. Gazdaságán azonban érződik, hogy távolabb fekszik a dinamikus zónától. Mindkét város valamelyest iparosodott a szocializmus időszakában, az ipar ma inkább Félegyházán van jelen. A táj keleti, északkeleti részének városi hasonló méretűek, és egymáshoz közel fekszenek. Városi funkcióikat megosztják (egymást kölcsönösen gyengítik is). Kiskőrös (L. [2006]: 15 e. fő.), Soltvadkert (L. [2006]: 7,5 e. fő.), Kecel (L. [2006]: 9 e. fő.) Szabadszállás (L. [2006]: 6,5 e. fő.), Kunszentmiklós (L. [2006]: 9 e. fő.), Izsák (L. [2006]: 6 e. fő.)

Dél-Alföld: A „Háromváros” - Kecskemét Kecskemétet, Nagykőröst, Ceglédet (és Abonyt) sorolják tradicionálisan e tájegység alá, a hasonló múltjuk, pályájuk miatt. Ezek közül ma csak Kecskemét (és tágabb környéke) van a Dél-Alföldön, bár Nagykőrösön időről-időre felmerül a megye- és régióváltás ötlete. Kecskemét (L. [2006]: 110 e. fő.). A XVIII. századtól a XX. század közepéig az ország egyik legnagyobb városa volt: lakosságának többsége (1930-ban) a külterületen élt. Intenzíven gazdálkodó agrárváros volt már a XIX. század végén, szőlő- és gyümölcstermesztésének a filoxéravész adott újabb lendületet. Emellett markáns városi funkciói is voltak (vasúti csomópont stb., némi gyáriparral [élelmiszeripar]), de közigazgatási funkciót nem töltött be. Impozáns városközpontja is e kor öröksége: a mezővárosi jellegzetességek megőrzésével épült ki. Hatalmas – egy kisebb megyével fölérő – településhatárán (a Tiszától Fülöpszállásig) a II. világháború után számos tanyaközséget szerveztek: Lakitelek, Nyárlőrinc, Városföld, Helvécia, Bugac, Ágasegyháza stb.

Dél-Alföld: A „Háromváros” - Kecskemét 1950-ben lesz megyeszékhely, az 1970-es években jelentős iparosításon esik át. Az itt is jelentős lakótelep-építés ellenére megőrzi régi arculatát. A rendszerváltást kevésbé szenvedi meg: kiváló fekvését a város gazdasága sikerrel kamatoztatja (pl. a tervezett Mercedes-gyár). Emellett városi (pl. felsőoktatási, kereskedelmi) pozícióit, idegenforgalmi vonzását is megerősíti. Lakossága a rendszerváltás óta is növekszik, a város és környéke az Alföld kevés prosperáló vidékéhez tartozik: A mezőgazdaság is jelen van a városban, lakosságának bő tizede ma is tanyán él. Sűrű és élő a tanyavilág a város környékén. Az egykori tanyaközségekben a külterületi lakosság aránya 50% körül. Kecskemét szuburbiájába ma számos olyan város, község is beletartozik, aminek korábban nem volt köze Kecskeméthez. Lajosmizse (L. [2006]: 11 e. fő.), Kerekegyháza (L. [2006]: 6,2 e. fő.) egykori jász pusztákból lettek önálló falvakká, kis mezővárosokká. Ma ezek a települések és a tanyák is szuburbanizációs célpontok.

Dél-Alföld: Szeged környéke Szeged környéke a város (és Kiskundorozsma) egykori tanyavilágát fogja át. (Felső- és Alsótanyák: Szegedtől északra és nyugatra) A tanyás területet az 1950-es években szervezik községekké. Néhány tanyaközség időközben város lett – ezek ma is kiterjedt tanyavilággal rendelkeznek (intenzív mezőgazdaság, kertészkedés, gyümölcstermesztés) és a szuburbanizáció célpontjai. A későbbi községek belterületének a helyét gyakran a vasútállomás, illetve annak közelébe települt csárda, bolt, iskola, közigazgatási kirendeltség („kapitányság”) jelölte ki (pl. Szatymaz, Balástya stb.). Mórahalom (L. [2006]: 5,9 e. fő.) – az egykori ún. Alsóközpont. Kistelek (L. [2006]: 7,5 e. fő.) – a szegedi pusztát a Tápió-vidékéről és a Felföldről telepítették meg a XVIII. században. A Tisza-menti terület a Pallavicini-uradalom része volt, uradalmi falvakkal és nagyüzemi mezőgazdasággal. Pl. Ópusztaszer, Baks stb.. A Marostól délre (az egykori Torontál vm-ben) délszláv telepesfalvak és kertészközségek találhatók (pl. Deszk szerb telepítés). Algyő: az ország legjelentősebb kőolaj- és földgáz lelőhelye.

Dél-Alföld: Dél-Tiszántúl: a Viharsarok Történelmi múltját tekintve nem egyveretű táj: több vármegye (Békés, Csongrád, Arad, Csanád) eltérő arculatú területeit egyesíti. Békés: a XVIII. században főként szlovák és német telepesekkel újjátelepített, gazdag, tanyás mezővárosok vidéke. Csongrád keleti fele. Nagy, tanyás mezővárosok (Szentes, Hódmezővásárhely), de mellettük kiterjedt nagybirtokos övezet. pl. Fábiánsebestyén, Derekegyháza stb. Arad, Csanád: szegényebb kertészközségek, uradalmi falvak tája. Kertészközség pl. Pitvaros, Csanádapáca stb.; Mezőhegyes: az állami ménesbirtok központja. Természetföldrajzilag homogénebb: a Körös–Maros közének lösztáblája – az Alföld egyik legjobb termőtalaja. A táj elnevezése Féja Géza 1937-ben megjelent szociográfiája után terjedt el. A századforduló agrárszocialista mozgalmaira utal: a városok (elsősorban Csongrád, Vásárhely, Orosháza, Csaba) külső részén élő és növekvő számú szegénységre (kubikusok, mezőgazdasági bérmunkások stb.) hívja föl a figyelmet.

Dél-Alföld: Dél-Tiszántúl: a Viharsarok Az előző századforduló óta süllyedő táj (ezt a népességvesztése is jelzi) bizonyos területei periférikus, hátrányos helyzetűnek minősített zónák. A trianoni határmegvonással kerül perifériára. Agrárvidék: a szocializmus első szakaszában kimarad a fejlesztésekből. A ’70-es, ’80-as években a nagyüzemi gazdálkodás hozamnövelő sikereinek köszönhetően pozíciója javul. A rendszerváltás után nehezen talál magára, fekvése, közlekedési helyzete előnytelen (autópálya hiánya stb.). Hódmezővásárhely (L. [2006]: 47,5 e. fő.). A XX. század elején félmegyényi területű mezőváros, határában később is csak néhány tanyaközség alakult ki. Ennek köszönhetően ma a legnagyobb területű vidéki város. Lakossága 1900-ban már meghaladta a mait! Gabonatermelő agrárváros volt, szinte „szigetszerűen” élt, vonzáskörzetet, kiemelkedő városi funkciót nem alakított ki, ipara jelentéktelen volt. A város számos furcsa, „deviáns” vonással rendelkezik: pl. a magyar öngyilkossági statisztika egyik vezetője.

Dél-Alföld: Dél-Tiszántúl: a Viharsarok Bár a szocializmus időszakában erősen iparosították (több mint 10 ezer ipari munkahely a rendszerváltáskor), sem akkor, sem pedig ma nem mutatott fel különösebb dinamikát. A régi vármegyeszékhely: Szentes (L. [2006]: 30 e. fő.). A XIX században alakul át mezővárosból adminisztratív központtá. Ekkor épülnek ki városi intézményei, vasúti csomópont lesz stb. Már a II. világháború előtt kialakul specializált mezőgazdasága (koraizöldség-termesztés, virágkertészet), ami szocializmus időszakában tovább gyarapszik (termálvíz-fűtésű üvegházak stb.). Csongrád (L. [2006]: 18 e. fő.) A megye szegényebb mezővárosa volt.

Dél-Alföld: Dél-Tiszántúl: a Viharsarok Csanád központja (a vármegye egykori székhelye): Makó (L. [2006]: 25 e. fő.). A XIX. században Makó agrárvárosi funkcióit jól kiegészítette közlekedési (átkelőhely) közigazgatási funkciókkal, és sikeresen bekapcsolódott az agrárkonjunktúrába is. A két világháború között specializálódott gazdasága a hagymára (elsősorban a szegényparasztok révén). A trianoni határmegvonással Makó is perifériára került, 1950-ben megyeszékhely-szerepkörét is elveszítette. A szocializmus korában és ma sem tekinthető dinamikus városnak. A városnak 1870-ben is (!) több lakosa volt mint ma. Csanád nagyobb része a rendszerváltozáskor is agrártáj volt: 1990-ben a keresők fele a mezőgazdaságból élt, a mezőgazdaság részaránya ma is kiemelkedő. A művelés alatt álló terület szinte egésze szántó. A mezőgazdaság itt is küzd az átalakulás problémáival.

Dél-Alföld: Dél-Tiszántúl: a Viharsarok Mezőhegyes (L. [2006]: 5,7 e. fő.) A kiterjedt állami birtok központjaként jelentős élelmiszeriparral (cukor, szeszgyár, kenderfeldolgozó) bírt. A város és a környék lakosságának jó része a nagybirtokos majorokban lakott / lakik. Battonya (L. [2006]: 6,7 e. fő.) Szerb, román és magyar lakosságú mezőváros. Lakossága az 1941-es állapothoz képest kevesebb mint a felére (!) csökkent – ez jellemző a tájra is. Békés megye a török hódoltság idején elpusztult; szlovák, német telepesekkel (elsősorban evangélikusokkal), magyar és román betelepülőkkel éledt újjá. A táj a XIX. századi gabonakonjunktúra egyik nyertese, gazdag, tanyás mezővárosaival (sortanyák), a nagyobb városokban élelmiszeriparral. A XX. században is végig agrártáj – ennek minden előnyével és hátrányával.

Dél-Alföld: Dél-Tiszántúl: a Viharsarok A táj központja: Békéscsaba (L. [2006]: 65 e. fő.) Békéscsaba jó fekvésénél, közlekedési pozíciójánál fogva nőtt megyei vetélytársa, Gyula fölé: 1950 óta megyeszékhely. A századfordulón „a legnépesebb szlovák város”, kiterjedt tanyavilággal. Helyzete a szocializmus alatt sem volt rossz: új megyeszékhelyként városi funkciói növekedtek, és megyei beruházásokból is bőséggel részesült (lakótelep-építés, a tradicionális élelmiszeripar mellet új ipartelepítés) Lakossága is folyamatosan gyarapodott. Regionális szerepkört nem tudott kiépíteni, városi szerepkörét is korlátozzák környező versenytársai. Békés tradicionális központja: Gyula (L. [2006]: 32,2 e. fő.) A török hódoltságot „túlélő” település, de a XVIII. században magyar lakossága mellé német és román betelepülők érkeznek. Ma a magyarországi román kultúra, a román ortodox egyház központja. Városi szerepköre korábbi megyeszékhely-funkcióiból táplálkozik (megyei kórház, levéltár stb.), amit élelmiszeriparral, és az utóbbi évtizedekben egyre jelentősebbé váló idegenforgalommal egészít ki.

Dél-Alföld: Dél-Tiszántúl: a Viharsarok Békés megye egymáshoz közel fekvő kisvárosainak városi funkciói gyengék, városi vonzáskörzetük alig van. Békés (L. [2006]: 21 e. fő.), Mezőberény (L. [2006]: 11 e. fő.), Szarvas (L. [2006]: 18 e. fő.), Gyomaendrőd (L. [2006]: 15 e. fő.) A Békéshez csatolt egykori bihari terület központja Sarkad (L. [2006]: 11 e. fő.) Orosháza (L. [2006]: 31 e. fő.). A megye kevés, magyar telepesekkel újjáépített városa közé tartozik (a dunántúli Zombáról érkeztek evangélikus telepesei). A ’70-es években a helyi földgázkészletre telepítettek jelentős ipart (pl. üveggyár), ami a rendszerváltást is hellyel-közzel túlélte.

Észak-Alföld: a Nagykunság A Nagykunság történelmi tájnév, ami a természetföldrajzi tájfelosztásokba is bekerült. A Tisza és a Berettyó árterülete magas és alacsony ártéri szintekkel. A terület kiváltságai a XIII. századra nyúltak vissza, de a török hódoltság után mindössze két lakott helyet regisztráltak. Az újjátelepülés után hat mezőváros éledt újjá. Kunmadaras, Kunhegyes, Túrkeve, Karcag, Kisújszállás, Kunszentmárton. A terület református vallású, a katolikusok (pl. Kunszentmárton lakosai) a Jászságból érkeztek. A vízrendezés után tértek át a külterjes állattartásról a gabonatermesztésre, de a terület gyors szikesedése nagy hozamokat nem tett lehetővé. A XX. században a magyar rizstermelés egyik fontos helyszíne lett. A szocializmus korában a városokba ipart telepítettek, a mezőgazdaság jelentősége lecsökkent (a terület tanyavilága is jóformán felszámolódott). A rendszerváltás után az ipar leépülésével a térség depressziós területté vált.

Észak-Alföld: a Nagykunság A táj népessége már az 1930-as évek óta csökken! A süllyedés a városok külső képén is meglátszik. A táj egymással szomszédos városai kisvárosok maradtak, városi funkciókat egymás rovására építették ki. A táj központja Karcag (L. [2006]: 21,5 e. fő.): A Nagykunság tradicionális „fővárosa”, középvárosi intézményeinek (kórház stb.) székhelye. A többi település közül Túrkeve (L. [2006]: 9,5 e. fő.), Kisújszállás (L. [2006]: 12 e. fő.) és Kunszentmárton (L. [2006]: 9 e. fő.) tölt be városi funkciókat. A Nagykunság ma nem képez semmilyen statisztikai stb. egységet: nagykun települések négy kistérségben találhatók.

Észak-Alföld: a Jászság A Jászság múltja (kiváltságos terület stb.) a Nagy- és Kiskunsággal közös. A török hódoltság alatt viszont csak kisebb pusztulást szenvedett (illetve az északi betelepülők egyik célpontja is volt): a katolikus jászok nagy mértékben vettek részt az Alföld újratelepítésében. A Jászság jó része az alföldi ártéri világhoz tartozott, amit ármentes löszfelszínek, és a táj peremén (erdős, később szőlőkkel telepített) homokhátak tagolnak. A vízrendezés után szinte egyöntetűen szántóvá vált a táj búza-, kukoricatermesztéssel, baromfitartással. A kollektivizálás után a lakosság egy része ingázóvá vált (Budapest relatív közelségét kihasználva), illetve a frissen betelepülő helyi iparban helyezkedett el. A rendszerváltás után a Jászság relatív jó helyzetben maradt, ipara nem épült le.

Észak-Alföld: a Jászság A táj népessége 1980-ig gyarapodott, azóta viszont rohamosan fogy (elvándorlás, elöregedés), illetve kicserélődik (romák egyre magasabb aránya). Etnikai feszültségek. Mezőgazdasága a rendszerváltást is sikeresen átvészelte. Tanyavilága viszont szinte teljesen felszámolódott. A Jászság központja: Jászberény (L. [2006]: 27,5 e. fő.). A Jász kerület székvárosa volt, ma gyenge középváros-kisváros. Szocialista iparosítása sikeresnek mondható (hűtőgépgyár stb.) – igazából ma is „iparváros”. A kisebb jász városok: Jászárokszállás (L. [2006]: 8 e. fő.), Jászapáti (L. [2006]: 9,5 e. fő.), Jászfényszaru (L. [2006]: 6 e. fő.), Jászladány (L. [2006]: 6 e. fő.), Jászkisér (L. [2006]: 5,5 e. fő.) Lényegében városi funkció nélküli órásfalvak, egyik-másik némi iparral

Észak-Alföld: a Sárrétek A vízrendezések előtt a Nagy- és Kis-Sárrét hordalékkúpok és folyóhátak közé zárt lefolyástalan ártéri teknő volt (Berettyó, Sebes-Körös, tiszai erek). Közigazgatásilag Békés és Bihar megye területéhez tartozik. A falvak elhelyezkedését, alaprajzát stb. a vizek futása és a domborzati különbségek határozták meg. Pl. a falu belterületétől távolabb fekvő temető. Mocsárvilág: legeltetés, ártéri haszonvételek jellemezték. A tájon (védettsége miatt is) fennmaradt a középkori faluhálózat: jellegzetes mezőváros sem alakult ki (kisebb városok a táj peremén), a lakosság a közeli nagyobb városok piacait látogatta. Egyoldalú agrártáj, az Alföld legszegényebb vidékeihez tartozott (nagy arányú elvándorlás stb.). Nagyvárad elvesztése és a trianoni határmegvonás fokozta periférikus helyzetét.

A Nagy- és Kis-Sárrét a folyószabályozások előtt SZILÁGYI Zsolt: Sárrét posztmodern perspektívában. A táj történeti földrajza: az egységesülés és széttagolódás formái. Tér és Társadalom 2009. (XXIII. évf.) 2. pp. 113–134.; p. 120.

Észak-Alföld: a Sárrétek Két nagyobb városa a Nagy- és Kis-Sárrét közti „folyosó” északi és déli kapujában fekszik. Berettyóújfalu (L. [2006]: 16 e. fő.). Csonka-Bihar megye székhelyeként kapott jelentősebb városi funkciókat. Szeghalom (L. [2006]: 10 e. fő.). Ettől a két központtól méretükben alig maradnak el a nagyobb, de falusias jellegű települések: Dévaványa (L. [2006]: 8,5 e. fő.), Vésztő (L. [2006]: 7,5 e. fő.) Komádi (L. [2006]: 6 e. fő.) A Sárréttől délre, a táj peremén található a vidék gyenge középvárosi centruma, Mezőtúr (L. [2006]: 19 e. fő.).

Észak-Alföld: a Hajdúság A Hajdúság történelmi tájnév, eredete a XVII. századba nyúlik vissza. Bocskai István adományozta kiváltságait: a Jászkun Kerülethez hasonló jogállással rendelkezett az 1870-es évekig. A hajdúvárosok száma folyamatosan változott (bizonyos települések megkapták, majd elvesztették a kiváltságot) Debrecen nem volt hajdúváros (Bihar megye része volt), a dualizmuskorban vált Hajdú vm. székhelyévé. Természetföldrajzilag a Hajdúhát a termékeny lösztáblát jelenti. A hajdú városok és Debrecen határa kiterjedt a Hortobágyra is: a Tisza és a Hortobágy árterére. A Hajdúság a XX. században agrárvidék volt. Viszonylag külterjesebb gazdálkodás jellemezte, tanyavilága inkább ideiglenesen lakott volt, és gyorsan számolódott fel. Jelentős volt az agrár-túlnépesedés, a szegénység és az elvándorlás A XX. század második felében csak gyengén iparosodott (ez az örökség mára jóformán el is tűnt), jelentős a Debrecenbe történő ingázás.

Észak-Alföld: a Hajdúság A hajdúvárosok Debrecen árnyékában és egymás közelségében nem építettek ki erős városi funkciókat. Hajdúböszörmény (L. [2006]: 32 e. fő.). A Hajdú Kerület „székvárosa” volt, ma a táj „süllyedő” középvárosa. Hajdúszoboszló (L. [2006]: 23,5 e. fő.). Helyzetét az idegenforgalom változtatta meg: ma az ország egyik legnagyobb vendégforgalmat lebonyolító fürdővárosa. Hajdúdorog (L. [2006]: 9 e. fő.) A magyarországi görögkatolikus püspökség székhelye. Püspökladány (L. [2006]: 15,5 e. fő.). Vasúti csomópontként erősítette meg városi pozícióit. Hortobágy Az ármentesítés előtt legelőterület volt, gyakorlatilag települések nélkül. Az ármentesítés nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket: a szikesedő pusztát nem volt érdemes szántóként hasznosítani (halastavak stb.). 1973 óta nemzeti park

Észak-Alföld: Nyírség - Szabolcs Hosszú idők óta Magyarország legrosszabb helyzetű térsége. A török pusztítás inkább csak a keleti részét érintette, jobbára fennmaradt a középkori településhálózat, közepes vagy nagyméretű falvakkal. Református, magyar népessége mellé a XVIII. században jelentős számú ruszin (görögkatolikus), a XIX. században pedig zsidó népesség vándorolt be. Területén igen magas volt a nagybirtok aránya: egyes járásokban a mezőgazdasági keresők több mint a fele cseléd volt. Magyarország legmagasabb természetes szaporodást felmutató tája. Már a XX. század elején túlnépesedett, népességkibocsájtó terület. Az agrár-túlnépesedést az 1960-as évektől a távolsági ingázás oldotta, a ’70-es évetől pedig a helyi ipartelepítés. A rendszerváltozás mind a távolsági ingázást, mind a helyi ipart megszüntette, magasra szökött és ezen a szinten stabilizálódott a munkanélküliség. Jelentős a roma népesség részaránya.

Észak-Alföld: Nyírség - Szabolcs A történeti Szabolcs megye szinte teljes egészében a nyírségi homokháton fekszik. Szabolcs északi része a Rétköz ártéri tájához tartozik. Gyenge termőképességű talajok: a burgonya és a dohány mellett az alma az I. világháború óta jelent meg tájon. A szocializmus időszakában felfutott, a keleti piacokra alapozott mezőgazdasága is megsínylette a rendszerváltást. Ugyanígy megszűnt az a relatív fekvési előnye, amivel a XX. század második felében rendelkezett (a Szovjetunió felé tartó, keleti útvonalak). Pl. csökkent a záhonyi vasúti átrakókörzet szerepe, munkaerő-felvevő képessége. A Nyírség központja: Nyíregyháza (L. [2006]: 116 e. fő.). Nyíregyházát szarvasi szlovák telepesek, a „tirpákok” alapították újjá a XVIII. század közepén. Terebélyes városhatárában sajátos formájú tanyásodás zajlott (bokortanyák).

Észak-Alföld: Nyírség - Szabolcs A város a XIX. század második felében lett a vidék központja: a vasútépítések emelték központi településsé. Az 1870-es években lett megyeszékhely. A korábbi megyeszékhely Nagykálló (L. [2006]: 10 e. fő.) városi funkciói ezután teljesen eljelentéktelenedtek. Nyíregyházát a XX. század közepéig elkerülte az ipar: agrárváros és kereskedelmi, igazgatási központ volt egyszerre. A szocializmus időszaka alatt folyamatosan gyarapodó település volt, jelentős ipartelepítés, lakótelep-építés zajlott a városban. Lélekszáma is több mint megduplázódott az elmúlt fél évszázadban. Nyíregyháza a rendszerváltás után is jó helyzetű város maradt, ipara csak részben épült le (új befektetők is érkeztek), központi szerepkörei gyarapodtak, logisztikai funkciókkal gazdagodott. Köszönhetően a város jó fekvésének, közlekedési helyzetének (autópálya), illetve a közeli vetélytársak hiányának. A rivális Debrecennel szemben is megerősödött. Szabolcs általános rossz helyzetével szemben Nyíregyháza kiemelkedik a környékéből.

Észak-Alföld: Nyírség - Szabolcs Kisvárda (L. [2006]: 18 e. fő.). Szabolcs északi részének tradicionális kisvárosa, majd középvárosa. A várostalan tájon versenytárs nélkül építette ki központi pozícióit. Záhony (L. [2006]: 4,5 e. fő.). A korábban jelentéktelen község a II. világháború után vált Közép-Európa egyik legnagyobb vasúti átrakó körzetévé. A szűkebb környékének egyetlen nagy munkaadója volt. A rendszerváltozás után jelentősége csökkent, de kilátásai nem rosszak (tervezett és folyamatban lévő ipari beruházások stb.) Nyírbátor (L. [2006]: 13 e. fő.). Szabolcs keleti részének kisvárosi központja. Tiszavasvári (L. [2006]: 13,5 e. fő.). A szocialista iparosítás hozta létre máig működő gyógyszergyárát. Szabolcs (népesebb) települései közül az elmúlt másfél évtizedben másfél tucatot várossá nyilvánítottak, többségük semmilyen városi jelleggel, funkcióval nem rendelkezik. Újfehértó (L. [2006]: 13,5 e. fő.), Ibrány (L. [2006]: 7 e. fő.), Nagyhalász (L. [2006]: 6 e. fő.), Balkány (L. [2006]: 6,7 e. fő.) stb.

Észak-Alföld: Szatmár-Bereg Bár a köztudatban Szabolcs és Szatmár(-Bereg) többnyire összemosódik, de ezt a tájat mind természeti viszonyai, mind történeti tradíciói (társadalomtörténete is), mind településhálózata és gazdaságának jellege is elkülöníti a Nyírségtől. Természetföldrajzilag egy holtágakkal, vízfolyásokkal sűrűn átszőtt, lápokkal (Ecsedi-láp), alacsony és magas ártéri területekkel, folyóhátakkal (Tiszahát, Szamoshát, Túrhát) jellemezhető táj. A pusztító árvizek e vidéken ma sem ritkák (vagy egyre gyakoribbak?). A településhálózat az Alföldön itt őrzött meg a legtöbbet a középkori állapotból (a táj a török hódoltság határán kívül esett): az apró- és kisfalvak sűrűn ülik meg a tájat. Református, birtokosparaszti lakosság, sok kisnemesi faluval. Közigazgatásilag Szatmár és Bereg vármegye része volt: Trianon után a táj központjai mind a határ túloldalára kerültek: Szatmárnémeti, Nagykároly, Beregszász stb. Ekkortól datálható igazi periféria-helyzete, ami a szocializmus időszakában még inkább fokozódott.

Észak-Alföld: Szatmár-Bereg Ez a periférikus helyzet a szocializmus alatt az aprófalu-szindróma jelenségeivel csak tovább erősödött. Ma az egész vidék hátrányos helyzetű terület: magas a munkanélküliség, rosszak társadalomstatisztikai mutatók. Magas a romák aránya is. Innen is igen nagy arányú volt a távolsági ingázás, ipari munkaalkalmakat nem nagyon kínált a vidék. A Nyíregyházától való nagy távolság (és a kulturális stb. kapcsolatok) miatt a táj erősen kötődik Debrecenhez is. Szatmár „túlsó végéből” tömegközlekedéssel szinte lehetetlen volt egy nap alatt oda-vissza megjárni a megyeszékhelyet. A táj hagyományait tekintve és ma is agrárkarakterű, kiugró a gyümölcsösök aránya. A jelenlegi rossz helyzetből a kivezető utat jelenthet a falusi turizmus fellendülése is.

Észak-Alföld: Szatmár-Bereg A táj legfontosabb központja: Mátészalka (L. [2006]: 18 e. fő.) A település városi múltja nem jelentős, viszont a két világháború között Csonka-Szatmár megye székhelye (ekkor jön létre városi intézményeinek a többsége). Markáns középvárosi funkcióinak kialakulásához és fennmaradásához hozzájárult, hogy Szatmár térségében nem volt vetélytársa. A ’70-es évek iparosítása Szatmárban főként Mátészalkát érintette, a rendszerváltás után ipara erősen összezsugorodott. A kisebb központok közül erős kisváros Fehérgyarmat (L. [2006]: 8,5 e. fő.) és Vásárosnamény (L. [2006]: 9 e. fő.). A többi városa – talán a határ mentén fekvő Csenger kivételével (L. [2006]: 5 e. fő.) – inkább csak „címében” város.

Észak-Alföld: a Tisza-vidék A tág határok között értelmezett Tisza-vidéken sok közigazgatási egység, és több régió osztozik; a táj zöme azonban Jász-Nagykun-Szolnok megyébe esik. Az egykori ún. Külső-Szolnok vm., illetve Heves megye bizonyos részei. Egyveretűséget elsősorban természeti adottságai adják (alacsony és magas ártéri terület). Társadalomföldrajzi jegyeiben is sok közös vonás van: Falvainak jó része (főleg a református falvak) a folyó védettségében vészelte át a hódoltság időszakát. Ezek mellett néhány (jobbára katolikus) uradalmi község is van a tájon. A XX. században a Tisza inkább gátja volt a közlekedésnek, a vidéket a fontos vasútvonalak, főutak is elkerülték: az Alföldön belül belső perifériának számít. A falvak inkább szegénységükről (és bizonyos devianciákról [pl. tiszazugi arzénos asszonyok] voltak ismertek.

Észak-Alföld: a Tisza-vidék Az ún. Közép-Tiszavidék arculatát megváltoztatta a mesterséges Tisza-tó kialakítása. A parton fekvő települések mindegyike igyekszik bekapcsolódni az idegenforgalomba. A Közép-Tiszavidék városi centruma: Tiszafüred (L. [2006]: 12 e. fő.). A vidék tradicionális kisvárosa, a Tisza-tavi fürdőélet központja. A Tisza-vidék és JNSZ megye központja Szolnok (L. [2006]: 76 e. fő.). A Tiszán található legfontosabb átkelőhelyen alakult ki a város, ahol a Tiszántúl, Észak-Erdély (és a Kárpátalja) felé vezető utak összefutottak. Ez a fekvés már a középkorban is jelentős települést hozott lére (vár, az erélyi só szállításának kulcsállomása stb.) A vasúthálózat kiépültével Szolnok lett az ország egyik legfontosabb csomópontja. Szerepét növelte az 1870-es években megszerzett megyeszékhely-funkció. Népességének növekedése ettől az időszaktól a rendszerváltásig töretlen (1870-ben még csak 16 e. lakosa volt.)

Észak-Alföld: a Tisza-vidék A közlekedési pozíciója már a II. világháború előtt jelentős ipart telepített a városba, ami a szocialista iparosítás során tovább növekedett. Szolnok az Alföld egyik legfontosabb iparvárosává vált (vegyipar, cukor- és malomipar, faipar stb.), ezt az örökségét – némi leépülés árán – a rendszerváltozás után is sikerült megőriznie. Ennek is köszönhető népességnövekedése, a jelentős lakótelep-építés, ami a város régi arculatát is megbolygatta. A város közvetlen környéke agglomerálódó-szuburbán zónává alakult át, miközben Szolnok a budapesti agglomeráció legtávolabbi részévé is vált. Törökszentmiklós (L. [2006]: 22,5 e. fő.). Martfű (L. [2006]: 7 e. fő.) Sajátos szocialista iparváros: kezdetben a Tiszaföldvár külterületén létrejött cipőgyár lakótelepe volt. Később más üzemekkel gyarapodott (pl. növényolajgyár), ma is a környék fontos munkaadója. A Tiszazug a Közép-Tiszavidékkel mutat hasonlóságot. A XX. század végéig agrártáj, egyre több kiingázóval és fogyatkozó népességgel. A Tiszazug központjai Kunszentmárton és Tiszaföldvár (L. [2006]: 12 e. fő.).

Irodalom BARANYI Béla (szerk.): Észak-Alföld. (A Kárpát medence régiói 8.) MTA RKK  – Dialóg Campus Kiadó. Pécs-Budapest. 2008. BELUSZKY Pál: A Nagyalföld történeti földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Bp. – Pécs. 2001. BELUSZKY Pál: Vég kiárusítás I–II. (Válogatott társadalomföldrajzi tanulmányok). MTA RKK, Pécs 1994., 2002. CSATÁRI Bálint (szerk.): Dél-Alföld. (A Kárpát medence régiói.) MTA RKK  – Dialóg Campus Kiadó. Pécs-Budapest. 2010. – Megjelenés alatt. ENYEDI György – HORVÁTH Gyula (szerk.): Táj, település, régió. MTA Társadalomkutató Központ, Kossuth Kiadó, Bp. 2002. ERDEI Ferenc: Futóhomok. Cserépfalvi, Bp. é.n. FÉJA Géza: Viharsarok. Cserépfalvi, Bp. é.n.