Peter Paul Rubens: Loyolai Szent Ignác Loyolai Szent Ignác, családi nevén Íñigo López de Loyola (Loyola, 1491., vsz. május 31. – Róma, 1556. július 31.), a Jézus Társasága (jezsuita rend) alapítója.

A De Loyola nemesi család emberemlékezet óta Baszkföldön élt, Guipúzcoa tartományban. Nem ismeretes, hogy Szent Ignác pontosan melyik napon látta meg a napvilágot. A tizenkét testvér közül ő volt a legfiatalabb. Mint a baszk-navarrai Foix Germána aragóniai királyné apródja, s később mint fiatal tiszt, dicső jövőről álmodozott. Később maga is megvallotta, hogy örömét találta abban, hogy gyakorolja a fegyverforgatást, és azt a hiú vágyat melengette a szívében, hogy dicsőséget szerez. Amint későbbi bizalmasai utalnak rá, bátor volt „a játékban, a nők körüli forgolódásban, a verekedésben és a hadakozásban.” 1521. pünkösd vasárnapján a francia tüzérség Navarrában tűz alá vette Pamplona citadelláját, és ekkor Iñigo López de Loyola, a város védelméért harcoló baszk katona megsebesült, egy ágyúgolyó eltalálta a lábát. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában alig számított valamit, de elég indítékul szolgált ahhoz, hogy Iñigo de López „a spanyol király szolgálatát fölcserélje Krisztusnak, az ég és föld Urának szolgálatával".

A sebesülés véget vetett a becsvágyó nemesember katonáskodásának A sebesülés véget vetett a becsvágyó nemesember katonáskodásának. Az egyik lába, hiába tettek meg az orvosok mindent, rövidebb maradt a másiknál. Mivel hosszabb ideig kellett ágyban feküdnie, unalmában olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy kartauzi szerzőtől, Szászországi Ludolftól, és egy Szentek élete című legendárium. A sebesült „először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult", s végül egészen e művek hatása alá került. Maga adott később számot erről a sorsfordulót jelentő új, nagy élményről: Amikor evilági gondolatokat forgatott magában, ezek nagy örömére voltak. De amint elfáradt, és elterelődött róluk a figyelme, kedvetlen lett, és úgy érezte, mintha teljesen kiszáradt volna. Hanem amikor arra gondolt, hogy mezítláb elzarándokol Jeruzsálembe, és vad salátaféléken fog élni, vagy egyéb önmegtagadásokat vállal, ahogy a szenteknél olvasta, akkor nemcsak addig talált vigaszt, míg ezeknél a gondolatoknál időzött, hanem később is megelégedett és vidám maradt, amikor már nem forogtak effélék a fejében. És megtanulta, mi a különbség a Sátán lelke és az Isten Lelke között. És ez volt az első elmélkedése az isteni dolgokról.

Az első hitélmények után azonban még hosszú volt az út, amíg Ignác világosan felismerte, „mit kér tőle az Isten". Amikor félig-meddig már felépült, először egy kartauzi kolostor magányára gondolt. Aztán – még mielőtt tisztába jött volna magával – elzarándokolt Miasszonyunkhoz, Aranzazúba és a Montserrat hegyre. Ez utóbbi közelében fekszik Manresa, ahol először csak rövid ideig akart maradni, de aztán majdnem egy egész esztendőt eltöltött. Ez egyrészt a vigasz ideje volt, másrészt pedig a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődésé, illetőleg a misztikus átalakulásé. Ignác maga később így jellemezte ezt az időszakot: „Manrézában Isten úgy bánt velem, mint egy tanítómester a gyerekkel, és megsérteném Isten fölségét, ha kételkednék benne, hogy Isten így bánt velem.” Itt élte át élete legnagyobb kegyelmét, amelyről harminc esztendővel később így számolt be: „Miután ment egy darabot az úton, leült a Cardoner folyóval szemben.

Ekkor kezdett a szeme megnyílni Ekkor kezdett a szeme megnyílni. Nem mintha valami arcot látott volna, hanem sok mindent felfogott és megértett, a lelki életet, a hitet és a teológiát illetően. Ezt olyan nagy világosság követte, ami mindent más fényben mutatott. Képtelenség részleteiben számot adni arról, amit akkor meglátott. Csak úgy lehet összefoglalni, hogy értelmében nagy világosság támadt. Ha egybeveszi azt a kegyelmi segítséget, amelyet több mint 62 éves koráig élete egész folyamán Istentől kapott, és ehhez hozzáadja, amit valaha is tudott, akkor se tartja ezt annyinak, mint amennyit ekkor egyetlen alkalommal kapott. Az élmény annyira hatott rá, hogy lelkében a fény nem aludt ki. És olyan volt neki, mintha más emberré vált volna.” Itt, Manrézában született a Lelkigyakorlatos könyv, amely segítségére volt „a lelkek megkülönböztetésében és az emberek szolgálatában”. A Loyolai Szent Ignác által alapított szerzetesrendnek volt egy olyan rendelete, amely szerint a jezsuiták felhagynak korábbi szokásukkal, és többé nem vesznek fel soraikba olyan keresztények]]et, akik frissen tértek át az iszlámról, illetve a zsidó vallásról katolikusnak.