Wass Albert: Mese az erdőről (Ormos Lili)
„Tudnod kell, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és mindennel készen volt, ráült egy nagy csillogó felhőre, bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából, és jóságosan mosolygott alá. Aztán magához hívta három legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ igazi kincseit. Az egyiknek a jóságot adta, a másodiknak a szeretet, a harmadiknak a békességet.”
„Mozdulatlanul álltak a nagy fák „Mozdulatlanul álltak a nagy fák. A legvastagabb és legmohosabb fa mögül előlépett az Öreg Csönd. Borzolt zuzmószakállából kirázott néhány apró csigát. A madarak a fákon elkezdtek csivitelni, csicseregni, énekelni. A hajlott hátú, csúnya, vénséges boszorkány morogva és sántikálva jött. Előtte járt a Köd, mögötte kígyók kúsztak a nyirkos avarban. Egyetlen nagy hegyes foga mérgesen vicsorgott elő szájából.”
„Fent a sziklán egy szőke, kék szemű, kék ruhás kislányka lóbálta a lábát. Ő volt a Visszhang, az Öreg Csönd idősebbik lánya. Kiáltására innen is, onnan is álmosan kecmeregtek elő a kismanók.”
„Az angyal ott maradt a kis tündérekkel, a manókkal a kis napos tisztáson, és hozzálátott az erdő megszépítéséhez. Megérintette a sziklát, s abban a pillanatban csillogva gyöngyözött elő a kövek közül a csobogó vízesés. A legmagasabb fa tetejére felröppent egy sárgarigó, és egy nagyot füttyentett.”
„A negyedik angyal leszállt egy tisztásra „A negyedik angyal leszállt egy tisztásra. Elővette aranyruhája ráncaiból a virágokat, és telehintette velük a rétet. Egyszeriben jókedvük lett a kis tündéreknek. Mindegyik beleköltözött egy-egy virág kelyhébe.”