Európai Politikai Integráció Az EU jövője

Az Európai Unió növekedése a hat alapító tagtól a 27 jelenlegi tagállamig. A csatlakozni kívánó tagállamoknak bizonyos gazdasági és politikai feltételeknek kell megfelelniük (koppenhágai kritériumok), valamint minden tagállamnak és az Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia a csatlakozási kérelmet május 9-én a francia külügyminiszter, Robert Schuman bemutatta előterjesztését az egyesült Európáról, amit Schuman deklarációként ismerünk. Ezt tekintjük a mai EU kezdetének ben az EU előfutárát, az Európai Szén- és Acélközösséget alapították meg a Benelux államok (Belgium, Hollandia, Luxemburg), az NSZK, Franciaország és Olaszország.

1958-ban a hat ESZAK állam létrehozta az Európai Gazdasági Közösséget, a későbbi Európai Közösséget ban Dánia, Írország és Nagy-Britannia csatlakozott (első bővítés) ben Görögország csatlakozott (második bővítés) ben Grönland a hat évvel korábban Dániától kapott önrendelkezési jogával élve népszavazást követően kilépett az EU-ból ban Spanyolország és Portugália csatlakozott (harmadik bővítés) ben az NDK és az NSZK egyesült, ezzel a volt NDK területe és lakossága is uniós taggá vált.

Magyarország már 1988-ban felvette a diplomáciai kapcsolatokat az EK-val. A Phare-program pénzügyi segítséget nyújtott a jövőbeni csatlakozóknak a gazdasági reformjaik végrehajtására ben Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozott (negyedik bővítés) ben Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia csatlakozott (ötödik bővítés, első rész) január 1-jén Bulgária és Románia, miután április 25-én aláírták a csatlakozási szerződést, az Európai Unió teljes jogú tagjává váltak (ötödik bővítés, második rész) július 1-jén Hollandiához csatlakozott 3 kis karibi sziget, így bővült az EU területe.

A második világháború utáni fejlemények Az európai egyesülés megvalósul, a nagy gondolkodók álmából egyre inkább valósággá válik. Már nem csak egyesülésről, hanem integrációról kell beszélnünk. A folyamatok tanulmányozására különféle integrációelméleti iskolák jönnek létre, az európai egyesülés és integráció elemzésére új interdiszciplináris tudományág alakult ki, az „európai tanulmányok”. A második világháború után az európai egység megvalósulásának alapja az integráció folyamata. Az integráció minőségi fordulatot jelent a nemzetközi munkamegosztás jellegében, intenzitásában és szerkezetében (reálintegráció). Az integráció és fejlettség kölcsönösen és szorosan összefügg egymással.

Az európai egyesülési folyamat domináns integrációs keretét a 27 tagúra bővült Európai Unió képezi. Külső kapcsolódásaival már most átfogja a kontinens országainak nagy részét. A nyugat-európai „maradék EFTA” országok (Norvégia és Izland) az Európai Gazdasági Térséggel kapcsolódnak, ami gyakorlatilag az egységes piac kiterjesztését jelenti (Svájc nem ratifikálta az EGT-t, de szerződéses kapcsolatai az egységes piac elemei nagy részére kiterjednek). Bulgária és Románia tagsága megvalósult, őket hamarosan követheti Horvátország. A júniusi thesszaloniki csúcstalálkozó elkötelezte magát a Nyugat- Balkán országainak teljes jogú tagsága mellett.

A következő évtizedekben tagországot magába foglaló Európai Unió alakulhat ki, amely keleten várhatóan a FÁK határait követi. A kibővült EU létrejötte legalább éves távlatban képzelhető el. Ilyen körülmények között a következő évtizedek a folyamatos kibővülések, s ehhez kapcsolódóan a reformok időszaka lehet. Az Unióhoz a jövőben Nyugat-Európából Norvégia, de akár Izland és Svájc is csatlakozhat. Svájc az Európai Gazdasági Térségről szóló egyezmény ratifikálását 50,3 % „igen“, 49,7 % „nem“ arányban utasította el, aminek egyik következménye az lett, hogy Bern 1992 májusában beterjesztett EU-csatlakozási kérelmét felfüggesztették. Kétségtelen, hogy Svájc referendum nélkül nem léphetne be az EU-ba. (1985-ben a szavazók 75 %-a, mind a 26 kanton ellenezte Svájc ENSZ-tagságát, 2002-ben azonban már elfogadta.)

Norvégiában 1972-ben és 1994-ben döntöttek úgy népszavazáson, hogy nem csatlakoznak az EU-hoz, ami a norvég politikai elit számára ellehetetlenítette az európai integrációs projekt előmozdítását. Az Európa szorosabb politikai egységéről szóló Maastrichti Szerződésről megrendezett referendumok, a kormányok támogatása ellenére, hajszál híján elutasították a szerződést. Az 1994 novemberében tartott népszavazáson 52,2 % „igen“ és 47,8 % „nem“ Norvégia arányban elutasította az EU-tagságot.

Az EU hatalmi struktúrájában 3 országcsoport megkülönböztetése indokolt, s ezen a további kibővülések sem változtatnak. 1.) A hat nagy ország (4+2), az Unió nagyhatalmai, amelyek a négy milliós országból, valamint a 40 milliós Lengyel- és Spanyolországból állnak. A hat ország az Unió lakosságának a kétharmadát adja. 2.) A következő tíz országot az Unió középhatalmainak tekinthetjük, lakosságuk 10 és 20 millió körül van, s az Unió összlakosságának egynegyedét képviselik. Közülük kiemelkedik, s különleges szerepet játszik Hollandia 17 milliós, s játszhat majd Románia mintegy 22 milliós lakosságával. A többi ország lakossága egyenként 10 millió körül van. 3.) A tizenegy kis ország közé öt 4 és 5 milliós ország, valamint 6 miniállam (2 millió körüli vagy annál kevesebb lakossal) sorolható, amelyek együttesen az Unió összlakosságának a 6%-át teszik ki.

A következő időszak első számú feladata a 27-re kibővült Európai Unió konszolidálása. A kibővüléseken keresztül születő új Európai Uniónak nemcsak a taglétszáma növekedett meg, hanem belső sokszínűségének nagyarányú változásán keresztül (gazdasági és társadalmi fejlettségben, gazdasági struktúrában, eltérő civilizációs, kulturális és történelmi hagyományokban, stb.) új minősége keletkezett. Ez az intézmények és politikák koherenciáját, hatékonyságát és a koordináció javítását feltételezi. Az egész Unió növekvő gazdasági és politikai ereje szempontjából fontos a belső és külső konvergencia folyamatának fenntartása.

Az EU fejlődésének kritikus szakaszába lépett. A következő időszakban a jelenlegi kibővülések utáni konszolidáció nagyrészt leköti az EU erőforrásait és energiáit. Ennek függvényében dől el, hogy képes- e a folyamaton megerősödötten túljutni, vagy esetleg az egyesülés és integráció folyamata akár hosszabb időre is megtorpan, annak összes negatív következményével együtt. A 27 országon túli kibővüléseket ebbe az összefüggésbe kell helyezni.

Kritikus kérdés Oroszország és Törökország viszonya az európai egyesülés folyamatához. Földrajzilag, területileg mindkettőnek nagyobbik fele Ázsiában fekszik, miközben más-más alapokon, de mindkét ország Európához sorolandó. Törökország a huntingtoni értelemben nem tartozik a „nyugati civilizációhoz”, de része a keresztény-zsidó-iszlám európai vallási és kultúrkörnek. Része történelmi, de része politikai és kulturális vonatkozásban egyaránt.

A 20. század első évtizedeiben Kemal Atatürk (aki 1923 és 1938 között az új, modern Törökország elnöke volt) Törökország élén a felvilágosodás eszméi alapján hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy az országot ázsiai diktatúrából modern európai állammá alakítsa. Az Európai Uniós tagságra való felkészülés jegyében Törökország az elmúlt néhány évben ismételten figyelemre méltó eredményeket ért el. Törökország tagsága kapcsán a tagországok véleménye és érdekei megosztottak, de mellette az Európai Unió alapvető stratégiai-biztonsági érdekei szólnak.

Oroszország kulturális, civilizációs értelemben egyaránt Európa része, még akkor is, ha Huntington nem sorolja szorosan a nyugati civilizációhoz („ortodox” civilizáció). Ugyanakkor Oroszország EU tagsága mellett belátható időn belül nem szól semmilyen stratégiai érdek. Oroszország nagyhatalmi törekvéseit az EU-n kívül fogalmazza meg, s az EU globális stratégiai szerepébe sem illeszkedik az orosz tagság.

Az EU és Oroszország egymás számára stratégiai gazdasági partnerek, Oroszország is részese lehet a kontinenst átfogó gazdasági integrációnak. A reálgazdasági integráció mellett ez szerződéses és intézményes kereteket is ölthet („Új szomszédság”, EGT típusú „norvég modell”), ami megfelelő és vonzó megoldást kínálhat a FÁK más országai számára is (európai vagy kaukázusi köztársaságok). De Oroszország belátható időn belül nem lesz az egyesülési folyamat része.

Ukrajna még messze van a csatlakozási érettségtől, felvételére csak a kibővülések után megerősödött EU gondolhat. A Nyugat-Balkán uniós tagságának megvalósulása szintén legalább évet igényel. Ezúttal elsősorban csatlakozási érettségük a probléma, bár abban jelentős különbségek vannak. Az érintett országok (Macedónia, Albánia, Szerbia és Montenegró, Koszovó vagy Bosznia- Hercegovina) lakossága együttesen valamivel kevesebb, mint 20 millió, vagyis távlati, fokozatos abszorpciójuk az EU számára nem okoz gondot. A balkáni országok (Albánia, Horvátország, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Montenegró) az EU jövőbeni tagjaiként jönnek számításba.

Hol lesznek a jövő Európai Uniójának a határai? Ezt a földrajzi elhelyezkedés, illetve Európa politikai és gazdasági érdekei egyaránt meghatározzák. Az Európai Unió határait illetően a kérdőjelek leginkább Ukrajna, Fehéroroszország, valamint a két keresztény kaukázusi köztársaság (Grúzia és Örményország) körül vannak. Ezek geopolitikai helyzetük, nyelvi, kulturális vagy vallási kötelékeik és érdekeik következtében az elmúlt évszázadokban hagyományosan speciális viszonyt alakítottak ki az ortodox Oroszországgal. Orosz–grúz háború 2008 augusztusában. A jövőben az EU felé fordulhatnak, s kialakulhat olyan helyzet, amikor közeledésüket nem lehet elhárítani.

Az Európai Unió további bővítése A jelenlegi bővítési folyamat megfelel a 2004-ben csatlakozott országokkal kapcsolatban alkalmazott eljárásnak. A tagság feltétele az 1993-ban lefektetett koppenhágai kritériumoknak való megfelelés: A demokratikus intézmények stabilitása, a jogállamiság, a kisebbségi és emberi jogok tiszteletben tartása. Működő piacgazdaság, mely képes helytállni az európai uniós versenyben. A Közösségi joganyag teljes átvétele.

A negyedik kritérium az abszorpciós kapacitást vizsgálja, azaz az Európai Unió képességét az új tagok befogadására. Olli Rehn bővítési biztos szerint az EU az évtized végéig nem fogad új tagokat. A 2010-es dátum mögött az Európa jövőjéről szóló vita, az alkotmányos dilemma és az intézményrendszer, valamint a költségvetés reformja húzódik.

Horvátország Horvátország a délszláv háborúk miatt csak 2003 februárjában nyújtotta be csatlakozási kérelmét az EU-hoz. Az Európai Tanács 2004 decemberében zöld utat adott a tárgyalások 2005 tavaszi (2005. március 17.) megkezdéséhez, azonban ennek feltételéül szabta, hogy Horvátország együttműködjön a hágai nemzetközi törvényszékkel a háborús bűnösök (pontosabban Ante Gotovina tábornok) kiszolgáltatásában. Horvátország a csatlakozási tárgyalásokat október 3-án kezdte meg, 2010–2011-re lehet az Európai Unió teljes jogú tagja. (Esetleg a magyar elnökség idején.)

Stabilizációs és Társulási Megállapodás A Stabilizációs és Társulási Megállapodás (SAA) az Európai Unió és a balkáni országok (Albánia, Bosznia Hercegovina, Horvátország, Macedónia, Szerbia és Montenegró) között kialakított kapcsolat meghatározó mérföldköve. A SAA az első átfogó megállapodás az EU és Horvátország között, amely jellegében a korábbi tagjelölt országokkal kötött Európai Megállapodáshoz hasonlítható.

A Stabilizációs és Társulási Megállapodást az EU október 29-én írta alá Horvátországgal, ám a 2004-es bővítés miatt Bővítési Protokoll elfogadására volt szükség, melyet december 21-én szentesítettek. A megállapodás és a Bővítési Protokoll a március 1-je óta hatályos Interim Megállapodás helyébe lépett.

A megállapodás meghatározza az EU és Horvátország közötti kapcsolatot az előcsatlakozási időszakban: regionális együttműködést irányoz elő, segíti a négy szabadságelv megvalósulását, a horvát jogrendszer Közösségi joghoz való közelítését, különös tekintettel a versenyjogra, szerzői tulajdonjogokra, valamint a közbeszerzésekre, és kiterjedt együttműködést tesz lehetővé a közösségi politika valamennyi területén, beleértve a bel- és igazságügyeket is.

A megállapodás célja, hogy elősegítse Horvátország az EU-tagságra való felkészülését, melynek keretében a Bizottság technikai tanácsokat és pénzügyi támogatást nyújt az országnak. Az együttműködés keretében jöttek létre a Stabilizációs és Társulási Tanács, a Stabilizációs és Társulási Bizottság, valamint megalakultak az operatív szintű albizottságok.

Az EU külügyminiszterei feltételül szabták, hogy Horvátország teljes mértékben működjön együtt a jugoszláviai háborús bűnök kivizsgálására létrehozott hágai Nemzetközi Törvényszékkel. Az Európai Bizottság az Ante Gotovina kiadása körüli viták miatt többször is figyelmeztette Horvátországot. A Bizottság szerint Zágráb szándékosan nem tartóztatta le Gotovina tábornokot, aki 2001 júliusában egy nappal azelőtt tűnt el, hogy a bíróság nyilvánosságra hozta az ellene felhozott vádakat. A tábornokot azzal vádolják, hogy az 1995 augusztusi, a lázadó szerbek elleni utolsó horvát akció alatt és után gyilkosságokat követett el.

A csatlakozási tárgyalások végül nem kezdődhettek meg márciusban, mert Carla Del Ponte, a hágai testület főügyésze nem ítélte együttműködőnek Horvátországot. Végül a Törökországgal kezdődő tárgyalások előtt néhány nappal a horvátok is zöld jelzést kaptak és a tárgyalások október 3-án megindulhattak.

Ausztria ellenezte, hogy a csatlakozási tárgyalásokat előbb kezdjék meg Törökországgal, mint Horvátországgal. Az osztrák ellenkezés a török tárgyalások megkezdését, így az Unió szavahihetőségét veszélyeztette. Bár hivatalosan soha nem jelentették ki, szakértők mégis egyetértenek abban, hogy a gyors horvát tárgyaláskezdés Ausztria megbékítésére szolgált a török kérdésben. Gotovinát végül 2005 decemberben a Kanári-szigeteken tartóztatták le.

A horvát csatlakozási tárgyalások azonban nem kezdődhettek meg a kitűzött időpontban, mert az Európai Unió az utolsó pillanatban a halasztás mellett döntött. Miután a hágai Nemzetközi Törvényszék arról számolt be az EU-tagállamok külügyminisztereinek, hogy Horvátország teljes mértékben együttműködött a testülettel, a török ünnepélyes tárgyaláskezdéssel együtt Zágrábbal is megindultak a tárgyalások. (2005. október 3.)

Törökország Társult tagság iránti kérelmét Törökország ben nyújtotta be az Európai Gazdasági Közösséghez. Az szeptember 12-én aláírt társulási szerződés, az Ankarai Megállapodás évtizedekre meghatározta a török-európai kapcsolatokat. A megállapodás legfontosabb része a három lépcsőben létrehozott vámunió (amely azonban a mezőgazdasági termékeket nem foglalta magában).

Ankarában a felek megegyeztek a kétoldalú kapcsolatokat folyamatosan figyelemmel kísérő Társulási Tanács felállításáról is. Az Ankarai Megállapodáshoz 1970-ben kiegészítő jegyzőkönyvet fűztek, amely részletesen meghatározta a vámok eltörlésének folyamatát. A jegyzőkönyv része a személyek szabad mozgásáról szóló szabályozás is, amely lehetővé tette a török munkaerő korlátozott beáramlását Európába.

A kapcsolatok megszakadása Az 1970-es évek elejére Cipruson, ahol jelentős török kisebbség élt, megerősödött a sziget és Görögország unióját szorgalmazó enosis mozgalom. Az 1974 júliusában bekövetkezett görög belpolitikai válság nyomán a görög Nemzeti Gárda katonai hatalomátvétellel próbálkozott Cipruson is. Válaszul a török hadsereg megszállta Észak-Ciprust. A török-európai közeledés évekre megtorpant.

Az iszlám radikálisok előretörését megakadályozva a török hadsereg szeptember 12-én katonai puccsot hajtott végre. A polgári közigazgatás és jogrendszer visszaállításához és megerősítéséhez fél évtizedre volt szükség ban a Társulási Tanács újra ülésezni kezdett és a Tugrut Özal vezette török kabinet április 14-én benyújtotta az ország teljes jogú tagságot célzó csatlakozási kérelmét.

Tagjelölti státusz Az Európai Bizottság december 20-án tette közzé előzetes véleményét (avis) Törökországról, amelyben a testület a hosszú ideje tartó vita lezárásaként befogadta a török csatlakozási kérelmet.

A dokumentum hangsúlyozza: „Törökország esetében nem célszerű az eddigiekhez hasonló módon lebonyolítani a csatlakozási folyamatot.” A Bizottság gazdasági és politikai problémákra (Törökország és Görögország vitájára, valamint a ciprusi válságra) egyaránt felhívja a figyelmet, de megállapítja, hogy „ennek ellenére figyelembe véve Törökország erőfeszítéseit a Közösségnek nyitottnak kell lennie az együttműködésre. [...] A Közösség alapvető érdeke, hogy a közeledés felgyorsításával segítse az ország politikai és gazdasági modernizációját.”

Az Európai Tanács február 5-én még a bizottsági véleménnyel megegyező tartalmú dokumentumot adott ki, azonban a Bizottság által június 7-én beterjesztett, a vámuniót kiteljesítő és a gazdasági, ipari, kutatási és kulturális együttműködést serkentő Matutes- csomagra (nevét Abel Matutes biztosról, későbbi spanyol külügyminiszterről kapta) már - görög nyomásra - nemet mondott.

Az 1981-es görög csatlakozás Törökországot nehéz helyzetbe hozta, hiszen a ciprusi kérdésen túl számtalan légtér és tengeri határvita nehezítette a két ország kapcsolatát. A csatlakozási folyamat néhány ígéretes év után ismét elakadt, ezúttal azonban a Közösség reformja (a Maastrichtri Szerződés és az egységes piac megteremtése) miatt, hiszen az integráció mélyítése a kilencvenes évek elején prioritást élvezett a további bővítéssel szemben.

Az Európai Tanács Elnökségi Következtetéseivel összhangban a Bizottság 1998 márciusára kidolgozta az „Európai Stratégia Törökországnak” című javaslatcsomagot. Törökország azonban Luxemburgban sem kapta meg a hivatalos tagjelölti minősítést. Erre végül az 1999 decemberi helsinki európai tanácsi ülésen került sor.

A márciusi csúcson az állam- és kormányfők elfogadták az EU-török csatlakozási partnerségi szerződést, mely rögzíti a rövid, közép és hosszú távú célokat. Ezzel párhuzamosan a török parlament elfogadta a jogharmonizációról szóló török Nemzeti Programot, és több alapvető fontosságú alkotmánymódosítás született, melyek lehetővé teszik a koppenhágai politikai kritériumok teljesítését.

A 2002 augusztusában a török parlament által elfogadott új jogszabály az emberi jogok terén is „EU-konform” viszonyokat teremtett. A koppenhágai európai tanácsi ülésen kiadott nyilatkozat szerint „a Bizottság a 2004 decemberi európai tanácsi ülésen beterjeszti a Törökország csatlakozásával kapcsolatos javaslatát, és amennyiben megállapítást nyer, hogy Törökország teljesíti a koppenhágai kritériumokat, a csatlakozási tárgyalásokat haladéktalanul meg kell kezdeni.”

A Bizottsági jelentés 2004 októberében megállapította: „Tekintettel a reformok átfogó előrehaladására, és feltéve, hogy Törökország hatályba lépteti a [...] hiányzó jogszabályokat, a Bizottság úgy ítéli meg, hogy Törökország kielégítő mértékben eleget tesz a politikai kritériumoknak, ezért javasolja a csatlakozási tárgyalások megkezdését.” december 17-i ülésén az Európai Tanács ténylegesen is javasolta a csatlakozási tárgyalások október 3-i megkezdését és felkérte a Bizottságot, hogy továbbra is kísérje figyelemmel a török kötelezettségvállalások végrehajtását és rendszeresen számoljon be az Európai Tanácsnak.

Ausztria az utolsó pillanatig igyekezett az EU tárgyalási álláspontját módosítani, és "különleges partnerségi" státuszt felajánlani Törökországnak. Az osztrák ellenkezést az Unió azzal próbálta tompítani, hogy azonnal megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat Horvátországgal is. Törökország - 42 évvel azután, hogy először jelezte csatlakozási szándékát - elindult a tagság felé vezető úton.

Törökország felvétele stratégiai érdek, a teljes jogú csatlakozás megvalósulása az ország további felkészülése, valamint az Unió belső konszolidációja miatt évet vehet igénybe. Magyarországnak a konszolidált Európai Unióban a török tagsággal szemben nincsen semmilyen stratégiai ellenérdekeltsége. Törökország tagsága legkorábban körül várható, de egyes szakértők ennél is tovább húzódó tárgyalásokra számítanak.

Szerbia 2009-ben uniós tagjelölt lehet Szerbia az Európai bizottság jelentése szerint. Az Európai Bizottság a pozitív értékelés mellett kiemelte, hogy a tagjelöltséghez elvárják Szerbiától, hogy "konstruktívan viszonyuljon Koszovó részvételéhez a nemzetközi, és a regionális fórumokon". Szerbiában erősíteni kell a jogállamot, gyorsítani kell a gazdasági reformokat. Szerbiának kulcsfontosságú szerepe van a régióban, ezért szükséges, hogy Koszovó kérdéséhez, és az EU béketeremtő intézkedéseihez a lehető legkonstruktívabban álljon hozzá.

Szerbia jelentős előrelépéseket könyvelhet el az EU-ba vezető úton, a társulási és stabilizációs egyezmény elfogadását, Radovan Karadzsics, valamint Sztojan Zsupljanin kézrekerítését is pozitívumként emelik ki a dokumentumban, de hozzáteszik, hogy ez az együttműködés továbbra is az egyik legfontosabb feltétele az EU és Szerbia közeledésének.

Montenegró október 27-án a volt jugoszláv tagköztársaság és az EU között aláírt stabilizációs és társulási megállapodás az első lépés lehet Montenegró EU-tagsága felé. A megállapodást, amely fokozatosan közelíti az országot az EU szabadkereskedelmi övezetéhez minden tagállamnak jóvá kell hagynia. A megállapodás megfelelő alkalmazása egy nap a tagjelölti státuszhoz való utat jelentheti Montenegró számára. A volt jugoszláv tagköztársaság és az EU között 2005 októberében kezdődtek tárgyalások, amikor az ország még Szerbia része volt. A tárgyalásokat az EU 2006 májusában felfüggesztette, mert Belgrád nem működött együtt a Hágai Nemzetközi Törvényszékkel júniusában, azonban Montenegró népszavazáson döntött a Szerbiától való különválásról, s így folytatta a tárgyalásokat.

Macedónia Az Európai Unió vezetői 2005 decemberében hivatalosan elfogadták Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság 2004 márciusában benyújtott csatlakozási kérelmét, a tárgyalások megkezdésének időpontját azonban nem tűzték ki.

A Franciaországban és Hollandiában az EU Alkotmányos Szerződéséről rendezett referendumok eredményei arra kényszerítették a kormányokat, hogy tartsák szem előtt a lakosság véleményét, az EU-tagállamok kormányait pedig arra, hogy feltegyék a kérdést: „hogyan tovább?“.

QUO VADIS EURÓPA? Joschka Fischer, német külügyminiszter (2000. május 12., Humboldt Egyetem): „A konföderációról” c., magánemberként megtartott előadása. A konföderációtól az Európai Föderációig: törvényhozó és végrehajtó hatalmat gyakorló európai parlament és kormány, a föderációnak alkotmány érvényű szerződésen kell alapulnia.

Kétkamarás parlament: a nemzeti parlamentek képviselői, az állampolgárok Európáját képviselné. Bekerülés: közvetlen választások útján (az amerikai Szenátus modellje) vagy a tagállamok delegálnák a képviselőket (a német Bundesrat modellje). Végrehajtó hatalom: vagy az Európai Tanács alakulna át a Föderáció kormányává, vagy az Európai Bizottság (széleskörű hatalommal rendelkező, közvetlenül választott elnökkel).

Túllépés a Monnet-féle módszeren A Föderációhoz (politikai integrációhoz) vezető lehetséges út: 1.) megerősített együttműködés (eurozóna, Schengen: már létezik); 2.) „gravitációs központ” létrehozása; 3.szervezeten belül – alkotmány, intézmények). Az integráció alapvető problémája: a nemzeti szuverenitás és a szupranacionalitás viszonya, a működés átláthatósága és a német-francia együttműködés.

A francia vízió: A nemzetállamok föderációja, amely egyesíti a föderációs ideált és a nemzetállami realitást. Domináns a nemzeti elem. Független nemzetek Európája, amely szuperhatalommá válhat, de szuperállammá nem.