Énfilozófia Pörczi Zsuzsanna

Antropológiai fordulat: Descartes Az újkori filozófiai gondolkodást az antropológiai fordulat fémjelzi: az elmélkedés homlokterébe az ember kerül. René Descartes szemléletében a gondolkodó én, a tudat az a biztos és rendíthetetlen alap, ami forrása minden tevékenységnek és minden további reflexiónak. R. Descartes az általános módszertani kétely és az önreflexió segítségével tárja fel ezt a bizonyosságot. Megkérdőjelezheti saját létét, kételkedhet a világban és Isten létében, de ebben az általános kételyben nyilvánvaló lesz, hogy kételkedik, és hogy tud kételkedő önmagának a létéről.A tudat önmagáról való bizonyosságának biztos alapjáról azután tovább lehet indulni a tudattartalmak részletes elemzése felé.

Velünk született eszmék Az elemző munka során D. arra a megállapításra jut, hogy tudatunkban vannak olyan eszmék, amelyek nem származhatnak a külvilágból (ideae adventitatiae), de nem tekinthetők tudatunk alkotásainak sem (ideae a me ipsofactae), következésképp velünkszületett eszmék (ideae innatae) kell, hogy legyenek. Ilyen eszme a legtökéletesebb és szükségszerű lényre, az Istenre vonatkozó ideánk is. Ez ugyanis nem származhat a külvilágra irányuló tapasztalatból, de nem is a mi alkotásunk.

Az újkori racionalizmus előfutára D. a tudat önmagáról való bizonyosságából indul ki, de még eljut Istenhez, mert e tudathoz szervesen hozzátartozik az Isten fogalma. Nem ügyel azonban eléggé az érzékelés és a szellemi tapasztalat jelentőségére, s így a fogalmi elemzés valamint a következtető értelmi gondolkodás túlhajtásával az újkori racionalizmus előfutárává válik.

EGY MÁSIK KEZDET. AZ ÉRZÉKI TAAPSZTALAT A bizonyossághoz vezető másik úton indul el az EMPIRIZMUS. Kizárólag a tapsztalatra épít, ami nélkül nem lehet ismeretünk a valóságról. A bizonyosság az érzéki benyomásban, az érzékelésben rejlik, amely közvetlenül adott számunkra, s ezért kétségbevonhatatlan. Az empirizmus számára a természettudományok és azok induktív módszere számít mintaképnek

Uralkodni a természeten Mind a racionalizmus, mind az empirizmus csak különböző válasz egy új, kritikus tudat ugyanazon kérdéseire: a bizonyosság és az ehhez elvezető módszer kérdésére. Közös az óhaj, hogy több tudás révén uralkodjanak a természeten. „A tudomány igazi célja az emberi nem gazdagítása új erőkkel és találmányokkal”.

Az ember ellensége: a természet. Francis Bacon - a természetnek üzen hadat Bacon, amennyiben arra szólítja fel az embereket, hogy ne egymással háborúzzanak és egymást irtsák, „hanem kössenek békét egymással s azután egyesült erővel gyürkőzzenek neki a dolgok természetének, egyék be és hódítsák meg ezek csúcsait és erődítményeit, és az emberi uralom határait addig tágítsák, amíg ezt Isten jósága megengedi”

A belső természet legyőzése nemcsak a külső természetet kell „gúzzsal és kínzással” betörni, saját természetünket is meg kell zaboláznunk „kemény törvényekkel és hatalmas hadsereggel”. Egyedül a siker a fontos, s ehhez az észen, nem az érzéseken keresztül visz az út. A megismerésnek B. szerint az a gyakorlati feladata, hogy az ember életét jobbá tegye. Ahhoz, hogy uralkodni tudjunk a természeten, előbb jobban kell azt ismernünk. Ehhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy megszabaduljunk mind szerzett, mind velünk született előítéleteinktől (az „idolumoktól”)

Bacon B. számára is különleges jelentőségű a módszer, de ő az empirikus utat választja. Megfigyelések, összehasonlítások és mindenekelőtt kísérletek alapján állítandók fel általános tételek, amelyektől azután további indukcióval előre lehet haladni a legáltalánosabb tételekhez és törvényekhez. Bacon maga sem racionalistának, sem empiristának nem nevezhető. „A racionalisták olyanok, mint a pókok, amelyek saját szubsztanciájukból készítik hálóikat. Az empiristák olyanok, mint a hangyák, gyűjtenek és fogyasztanak. „ mintaképe a méh, amely bár összegyűjti anyagait, de „átalakítja és saját képességei szerint rendezi el.” Bacon fellépett mind a tudás intézményesítéséért (1662-ben megalakult a Royal Society of London), mind nemzetközivé tételéért. A Royal Societyhez tartozott akkoriban a vegyész Robert BOYLE, Isaac NEWTON és a filozófus John LOCKE

„Semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna meg előbb az érzékekben” John Locke[1] [1] jogász fiaként született Bristol közelében. Tízévesen élte meg a polgárháborút, majd I Károly király lefejezését. Vegyészetet és orvostudományt tanult. Egy ásványvizes kúra alkalmával ismerkedett meg Lord Ashleyvel, a későbbi Shaftesbury gróffal és két évtizedig volt részese a család változatos sorsának. A gróf családjának barátja, titkára, háziorvosa, nevelője és tanácsosa volt. Amikor Shaftesburynek menekülnie kellett Németalföldre, Locke elkíséri és a gróf halála után továbbra is ott rejtőzött el. Amikor az újabb angliai forradalom után orániai Vilmos lett az angol király, Locke visszatért hazájába. Jövedelmező állami tisztséget töltött be és gyümölcsöző irodalmi tevékenységének szentelte magát.

Míg Bacon az empirikus eljárás módszerét vezette be, Locke a rendszeres ismeretelmélet tulajdonképpeni megalapítójának tekinthető. Célja annak megmagyarázása, hogy miképpen jut az értelem a dolgokról alkotott fogalmakhoz. - megismerésünk bizonyosságának fokát akarja meghatározni, és a vélemény és a tudás közötti határokat megvonni

ÓVATOS BÁNÁSMÓD A TÉNYEKKEL David Hume ugyancsak a tudás biztos alapjait keresi természettudományos módszerrel tájékozódva halad előre, amely empirikus, vagyis a tapasztalatra épül az absztrakció minden fajtáját elutasítja a közvetlen érzékelés, pl. a fájdalom, erősebb int a rá való emlékezés – a költészet mégoly ragyogó színei sem képesek a természetet oly módon érzékeltetni, hogy a leírást valódi tájnak tartsuk. A legelevenebb gondolat sem éri fel a leghalványabb érzetet.

Benyomások, gondolatok, képzetek Az erősség és elevenség különböző foka szerint Hume a tudattartalmakat két osztályba sorolja: benyomások (impressions) és gondolatok vagy képzetek (thoughts,ideas) A benyomások a közvetlen tapasztalatból származnak. „Benyomáson tehát az összes elevenebb képzetünket értem, amelyek akkor keletkeznek, ha hallunk, érzünk, szeretünk, gyűlölünk, kívánunk vagy akarunk valamit.” A gondolatok vagy képzetek a benyomásoknak a leképezései vagy másai (copies), ezeknél kevésbé behatóak és elevenek. Nincsenek eszmék előzetes benyomások nélkül. Még a legelvontabb eszmét is érzékek közvetítik számunkra, s így a tapasztalatból származik.

John Locke R.D-hoz hasonlóan John Locke is a tudat önmagáról való bizonyosságát tekinti a filozófiai vizsgálódás alapjának. John Locke (1632-1704) angol filozófus, az angol empirizmus első képviselője. Műveiben a tudat pszichológiai elméletét dolgozza ki. Az emberi megismerés eredetét, feltételeit és határait kutatja. Főbb művei: Az essay concerning human understanding, The reasonableness of Christianity stb.

Locke 2 – empirista filozófia A szellemi természetű reflexió helyébe az önmagunkra vonatkozó élményt állítja, s ezért elemzései inkább csak lélektani illetve társadalomlélektani jelentőségűek. Szerinte a tudat üres laphoz hasonlít, s erre íródnak a különféle érzéki benyomások. Ismeretünk kizárólagos forrása az érzékelés és a tudatunknak a saját műveleteire vonatkozó figyelme. Velünk született eszmék nincsenek. Az egyszerű eszméket az érzéki tapasztalatból nyerjük. Ezeket az eszméket a tudat a képzettársítás törvényei szerint rendezi illetve összetett eszméket alkot belőlük. Azzal, hogy ismeretünk egyedüli forrásának az érzékelést tartja, Locke erősen leszűkíti a tapasztalat fogalmát, és e szűk horizontú látás (ami jellemzője minden empirista filozófiának) eleve meghatározza az elérhető eredményeket. Nem ügyel a szellemnek az érzékek korlátain felülemelkedő és végtelenbe mutató dinamizmusára, és ezért eleve kizártnak tartja az Istenre vonatkozó tapasztalatot. Az emberi tudat és lét horizontja erősen beszűkül e filozófiában.

MI AZ AMIT TUDHATOK? A KÉRDEZŐ SZUBJEKTUM FILOZÓFIÁJA Az újkor embere: autonóm, elbizonytalanodott, aki csak önmagára van utalva az újkor valamennyi filozófiájában közös: az elfordulás olyan tekintélyektől, mint egyház, állam, metafizika, általában a hagyomány az egyedül elismert tekintély az ész (ratio) az újkor kezdetén folynak a vallásháborúk, a teológiai viták, az ésszerű gazdálkodás kezdete (korai kapitalizmus), a természettudományokban nyert új ismeretek és „világképük”

Új alapok keresése amit évszázadokon keresztül továbbvitt a hagyományos vélemény az erkölcsben és a tudományban, az sem elméletileg, sem empirikusan nem bizonyult szilárdnak új alapokat kellett keresni, amire biztos tudás volt építhető már nem a létre mint létezőre, hanem a létről való tudásra vonatkozó kérdést teszik fel –hogyan megy végbe a megismerés, mi a megismerés helyes módszere,a mely elvisz a bizonyossághoz Ennek az útja a ráció, a módszer mintaképe a matematika- a matematika túl van a nemzeti és vallási sajátosságokon, mértéke a tudománynak és általánosságérvénye a legmagasabb szintű.

Politikai dimenzió: szabadság és egyenlőség Minden embernek része van az észben és igényeli az észt, vagyis igényt tart az ésszerű életviszonyokra. Ezt az észt magában foglalja minden ember gazdasági és politikai szabadságának és egyenlőségének követelését. Ezáltal politikai dimenziót nyer – az ész filozófiája a feltörekvő polgárság filozófiája, amely a francia forradalomban éri el véres csúcspontját és a „német idealizmusban” a beteljesedését.

A természettudományok új gondolkodásmódja A természettudományok új gondolkodásmódja forradalmasítja a természetfelfogást. Jellemző erre GALILEI módszere – eljárásának lényege a nagyszámú tapasztalat- de nem marad meg ezek puszta regisztrálásánál, mert a megismeréshez a jelenségek sokféleségének egységes alapját kell megtalálni, amelyet a jelenségek által meghatározott törvényszerűség szab meg. A feladat tehát: megtalálni a természetet meghatározó törvényeket.

Mennyiség és funkció - szabályszerűségek Az új természettudomány nem a szubsztanciafogalom minőségi elemére kérdez rá, hanem a mennyiségire és a funkciófogalomra. Azokat a mennyiségileg megragadható szabályszerűségeket kell megtalálni és belőlük általános törvényeket levezetni, amelyek a természet körében érvényesülnek. Csak ezáltal válik kiszámíthatóvá a természet, és lehetségessé a racionálisan magyarázó természettudomány. A kísérlet funkciója- amelyet egyáltalán nem Galilei talált fel, de ő vezette be rendszeres alkalmazását- nem valamely tapasztalatnak, hanem egy racionálisan nyert hipotézisnek a felülvizsgálata

Gondolkodom, tehát vagyok Módszeres kétely és nyelvi világosság számítanak a modern gondolkodás lényeges jegyeinek. Ezek először és tipikusan René DESCARTES (1590-1650) francia filozófusnál jelennek meg Hogy eljusson ezekhez az alapokhoz, amelyekre biztos tudás építhető (függetlenül a tanított véleményektől, a hagyományos filozófiától, neveléstől stb.), Descartes a matematika eljárásmódjához igazodik, amely szerinte egyedül nyújt mértéket a tudománynak, míg az aritmetika, a geometria és más efféle tudományok, amelyek a legegyszerűbb és legáltalánosabb dolgokról szólnak és kevéssé törődnek azzal, hogy ezek a valóságban léteznek-e vagy sem, tartalmaznak-e valamilyen bizonyosságot. A megismerés előfeltétele a módszeres eljárás. Ennél az eljárásnál a legfontosabb az egyszerűbb kifejezésekre való visszavezetés, és az egyszerűtől a bonyolultsághoz való felemelkedés. A logikát kitevő nagyszámú logikai előírásból Descartes 4-t választ ki és kijelenti: „szilárdul és állhatatosan el vagyok tökélve, hogy egyetlenegyszer sem vétek ellenük.”

Az előítéletek kétségbevonásától a bizonyosságig Descartes egy tartalmilag biztos alaphoz jut el Arra a meggyőződésre jut, hogy minden megszokott előítélet kétségbe vonható – módszeresen és radikálisan alkalmazza a kételyt – nem véleményekben kételkedik, hanem a megismerés forrásaiban. A cél azonban nem a kételynél való megállás (mint pl. az ókori szkeptikusoknál) – hanem valami kétségbe nem vonhatónak, tehát a bizonyosságnak a megtalálása. A bizonyossághoz vezető út mármost az, hogy a lehető legradikálisabban végigvigyük a szkeptikus kérdezést.

Gondolkodó dolog- kiterjedt dologi világ A kétely a „cogito”-ban jut el határához. Descartes önmagát „gondolkodó dolognak”, res cogitans-nak ismeri meg. Ezzel szembeállítja a kiterjedt dologi világot (res extensa). Míg a res cogitans mint tudat, mint öntudat közvetlenül és kétségbevonhatatlanul adott, addig a test a res extensakhoz tartozik és létezése semmiképpen sem bizonyos. Hogyan juthatok el a külvilág megismeréséhez?

A viaszdarab Descartes egy viaszdarabot hoz fel példaként. Annak a tulajdonságai – mint a szag, alak, szín, íz és nagyság – nyilvánvalóak. De ha a tűzhöz közelítjük, mindezen tulajdonságai megváltoznak. „Megmaradt-e ez a viasz e változás után is annak, ami volt? Nyilván most is ugyanaz; senki sem kételkedik benne, senki sem ítél másképpen felőle. De akkor mit ismertünk meg olyan határozottan e darab viaszon? Bizonyára nem azt, amit érzékeim útján vettem rajta észre, mert mindaz, ami az ízlés, szaglás, tapintás, hallás körébe esett, megváltozott s azért a viasz mégis megmaradt viasznak. Talán azt ismertük meg benne olyan határozottan, ami most jut eszembe, ti. hogy a viasz nem volt a méznek ez az édessége, se a virágoknak ez a kellemes illatja …”

Descartes és a modern gondolkodás Descartes filozófiája a nagy átalakulások korában keletkezett. A filozofálás új módja ez, amelyben egyéni megfontolások és módszertani útmutatások váltják egymást. Részben franciául írt – filozófiája nemcsak az egyetemi közösségnek szólt A karteziánus filozófia (Cartesius – Descartes latin neve) uralkodó szerepet töltött be korában, és alapvető hatást gyakorolt az őt követő filozófiára is

Az én csak abban a tényben nem csalódhat, hogy gondolkodik Fundamentum megtalálása érdekében, hogy ebből vezesse le (dedukálja) a tudást – módszeresen jár el- minden t kétségbe von – amíg végül megtalálja a bizonyosságot a gondolkodás már kétségbevonhatatlan önnön bizonyosságában, a „cogito”-ban Az én csalódhat, de abban a tényben nem, hogy gondolkodik

A szubjektivitás elve elsőbbséget tulajdonított a szubjektumnak Az én, mint azonosnak megmaradó, ősképe minden azonosságnak, a gondolkodás és a lét azonosságának, tehát a benső világ (res cogitans) és a külvilág (res extensa) összefüggésének.

A gondolkodás világossága biztosítja a biztos tudást - racionalizmus - D. nem bízik az érzékekben és csak ahhoz tartja magát, amit számára az értelem (ratio) tisztán és világosan nyújt- az olyan gondolkodási irányt, amely a világról való ismeretet és végső bizonyosságot egyedül az észből nyeri, anélkül, hogy az érzékekre lenne utalva, RACIONALIZMUSNAK nevezik. Az ismereteket deduktív eljárással, a matematika mintájára első, kétségbevonhatatlan elvekből, mint pl. a „cogito”ból vezetik le.

Az alkotó ész nagy rendszerei A racionalizmus ismeretelméleti érdeklődése inkább az elmélet- és rendszeralkotó eljárásokra irányul, mint az empirikus alanyra, vagyis a tapasztalatra való építkezésre, mivel ez utóbbi csalóka és csalódásokat okozhat. Descartes filozófiáján kívül elsősorban SPINOZA (1632-1677) és LEIBNIZ (1646-1716) filozófiája sorolható az alkotó ész nagy rendszereihez.

Racionalizmus és empirizmus harca Az újkor kezdetén a racionalizmus és az empirizmus szellemi irányzata mérkőzik egymással. Közös vonásuk az, hogy az emberből indulnak ki, de eltérnek abban, hogy a racionalizmus a gondolkodó, szellemi ént, az empirizmus pedig az érzéki tapasztalatban átélt ént tekinti alapnak. Az egyik a szellemi megismerés, a másik pedig az érzéki tapasztalat irányába túloz. Szélsőséges változataikban már képtelenek arra, hogy az emberi megismerést és annak lehetőségi feltételeit megvilágítsák.

A racionalizmus a dogmatizmushoz, az empirizmus a szkepticizmushoz vezet Ha ugyanis azt feltételezzük, hogy megismerésünk alkalmazkodik a dolgokhoz, akkor az érzéki tapasztalat alapján nem hozhatunk egyetemes érvényű és szükségszerű (tudományos) ítéletet. Az érzéki tapasztalat mindig egyedi esetekkel szolgál. E tapasztalat alapján csak azt tudom meg, hogy mi történt ebben vagy abban az esetben, de ebből bizonyossággal sohasem vonhatok le egyetemes érvényű ítéletet. Az angol David Hume (1711-1776) éppen I. Kant kortársaként mutatott rá, hogy a következetesen végiggondolt empirizmus szkepticizmushoz vezet.

AZ ÉSZ HATÁRT SZAB MAGÁNAK – Immanuel KANT Kant jól látja a kettős veszélyt, és a veszélyes alternatívát elkerülve a szellemi és érzéki megismerés egységéből indul ki, amikor azt hangsúlyozza, hogy ”az érzéki szemléletek fogalmak nélkül vakok, a fogalmak szemléletek nélkül üresek”. „A tárgyaknak kell ismereteinkhez alkalmazkodniuk” „Hogy minden megismerésünk a tapasztalattal kezdődik, abban nincs semmi kétség…De ha minden ismeretünk kezdődik is a tapasztalattal, azért nem mindegyik erd is a tapasztalatból. ..”

a priori és a posteriori ismeretek Van-e a tapasztalattól, sőt minden érzéki benyomástól függetlenül megismerés . Ha van, ezeket a priori ismereteknek nevezzük. Ezek az ismeretek egyáltalán minden tapasztalattól függetlenek. Ellentéteik: az empirikus ismeretek, vagyis, amelyek a posteriori, azaz tapasztalás útján lehetségesek Az a priori ismeretek közül pedig azok, melyekkel semmi empirikus nem vegyül: tiszták („E tétel pl: Minden változásnak megvan a maga oka, a priori ugyan, de nem tiszta, mert a változás olyan fogalom, amely csakis a tapasztalatból meríthető” – TÉK) Kant tehát 2 különböző megismerési módot különböztet meg: az a priorit és az a posteriorit.

A posteriori A posteriori ismeret: a tapasztalatból származik, „azt megmondja ugyan mi van, de azt nem, hogy szükségképpen ilyen és más nem lehet. Éppen ezért nem is ad igazi általánosságot és az észt, mely az ismeretek e neme után annyira vágyakozik, inkább ingerli, mint kielégíti.” (TÉK)

A priori A priori ismeret: általános, a tapasztalattól független ismeret, amely szükségszerű érvényű. Példa erre a matematika axiómái és a természettudomány törvényei, mint pl. az oksági törvény, mely szerint minden változásnak kell hogy legyen oka. De az a priori alapelvek maga a tapasztalat számára is nélkülözhetetlenek, hiszen feltételei annak, hogy a tapasztalat egyáltalán lehetséges legyen. - azt sem lehet, hogy az ész átlépje megismerő képességének határait, amennyiben minden tapasztalattól függetlenül alkot fogalmakat és eszméket, akkor bár ezek lehetséges gondolatok, mégsem ismeretek. Szigorúan meg kell tehát különböztetni a gondolkodást és a megismerést.

A mgismerés: konstitúciós folyamat Az öntudatnak, az énnek részt kell vennie minden gondolkodási folyamatban. A megismerés egy konstitúciós folyamat eredménye, amelyben két tényező működik együtt, nevezetesen az érzékiség és az értelem. Az érzéki adatok adják meg a megismerés alapját, de csak az értelemmel ragadhatók meg fogalmilag, foghatók össze és rendezhetők. De egy harmadik elemre is szükség van ahhoz, hogy az érzéki benyomások sokféleségét meghatározott fogalmakhoz, ill. az értelem által felállított szabályokhoz hozzárendeljük, ez az ítélőerő. Az ítélőerő különbözteti meg, hogy melyik fogalomhoz rendelendők a különböző érzéki adatok.

Kant kopernikuszi fordulata A kopernikuszi fordulat Kant gondolkodási útján azt jelenti, hogy megismerésünk – a korábbitól eltérően – nem a tárgyakhoz igazodik, hanem a tárgyaknak kell a megismerésünkhöz igazodniuk. A tapasztalati tárgyak nem olyasvalamik, melyek létezhetnének önmagukban, elszakítva minden tapasztalattól. A tapasztalat maga nem vmi szilárd és végleges, hanem a megismerésünk sajátos működésmódja, olyan megismerési mód, amely maga is igényli az értelmet, amelyet általános érvényű logikai szabályok uralnak és vezetnek. Ebben az új tudományban már nem megismerésünknek a tárgyához való viszonyáról magáról van szó, hanem megismerésünknek a megismerő képességhez való viszonyáról. Az olyan megismerést, „mely nem annyira tárgyakkal, mint a tárgyak megismerésének módjával foglalkozik, amennyiben ez a priori lehetséges”, Kant transzcendentálisnak nevezi.

Az elme két ősforrása Az értelem és az érzékiség Míg az érzékiség annak a képessége, hogy képzeteket fogadjunk be, addig az értelem az a képesség, mellyel magunk hozunk létre képzeteket. „Ismeretünk az elme két ősforrásából fakad; az első, hogy képzeteket befogadunk (a benyomások receptivitása), a második az a képesség, hogy e képzetek által tárgyat megismerünk (fogalmak spontaneitása);” amaz által a tárgy adatik, emez által a tárgy ama képzetre (mint az elme puszta határozmányára) viszonyítva gondoltatik.”

A megismerés alapja a szubjektum, amely gondolkodik és tapasztal Egyedül a tapasztalatból nem lehet ismeretet nyerni. A két összetevőnek, a gondolkodás formáinak és a jelenségeknek mint a tapasztalat tartalmának az egysége az „én”-ben rejlik, mivel én gondolkodom és én tapasztalok. A megismerés alapja tehát a szubjektum, amely gondolkodik és tapasztal. Ezért a természet is az emberi szellem konstrukciója, hiszen nem a megismerés irányul a tárgyra, hanem a tárgyak igazodnak a megismerés módszeréhez. A természettudományokban csak hipotetikus tételek lehetnek, nem pedig apodiktikusak (megcáfolhatatlanok). Kant tanítását az empirizmus és a racionalizmus kibékítésének tekintik. Valójában mindkét gondolati irány előfeltevéseitől különbözik.

A kriticizmus Az az álláspont, melyet Kant egyrészt a racionalizmussal, másrészt az empirizmussal szemben elfoglal, a kriticizmus. A racionalizmusnak azt veti a szemére, hogy empirikus adatok nélkül nincs ismeret a valóságról. Viszont kizárólag a tapasztalatból – mint az empirizmusban – sem nyerhető ismeret, mert az alapfeltételek, mint fogalom és ítélet, értelmi elemek, amelyek az észből származnak és függetlenek a tapasztalattól.

Az ész spontaneitása Kantnál arról a kérdésről van szó, hogy hogyan lehetséges egyáltalán megismerés és hol húzódnak a megismerés határai. Azzal a megállapítással, hogy az ész csak azt látja át, amit maga a saját terve szerint teremt”, Kant messze megelőzi korát. GALILEI szisztematikus eljárással bevezette a természettudományokba a kísérleti módszert. Ám a kísérlettel szerzett ismeret nem egyedül a tapasztalatból ered. Kísérletit és empirikusat nem lehet egyszerűen azonosítani, mint ez gyakran megtörténik. Egy kísérlet mindig egy kérdésre adott válasz. De ahhoz, hogy fel tudjunk tenni egy célul kitűzött kérdést, egy hipotézisből kell kiindulnunk. Az „intuíció”, az ész spontaneitása alapfeltétele minden tudományos megismerésnek. Szükség van olyan ötletre, amely egyáltalán kérdésre késztet.

Kant kritikusan szembefordul az empirista és racionalista iskolás nézetek egyoldalú alkalmazásával. De mivel ezek tartalmaznak olyan mozzanatokat is, amelyek konstruktívak a megismerés szempontjából, Kant fenntartja a racionalizmusnak azt az alapálláspontját, hogy az ész törvényeinek objektív jelentésük van, ugyanakkor elfogadja az empirizmus ellenvetését is a racionalizmussal szemben, miszerint ez dogmatikus, és differenciálatlanul alárendel mindent, ami van, a legelső észkategóriáknak és meghatározásaiknak. Még ha Kant a gondolkodó és tapasztaló szubjektumból indul is ki, mindenekelőtt az objektivitás igényét próbálja meg érvényesíteni. Ilyen módon K. filozófiája úgy tekinthető, mint egy „hatalmas energiával véghezvitt kísérlet az objektivitás megmentésére”.