Sándor Petőfi

Naissance: 1823 Décés: 1849 Nationalité: Profession(s): Poéte

Son mémorial Sándor Petőfi, né Alexander Petrović le 1er janvier 1823 à Kiskőrös et mort le 31 juillet 1849 à Segesvar (aujourd'hui Sighişoara en Roumanie), était un poète hongrois, considéré comme le poète romantique national de la Hongrie. Il fut également un acteur de la révolution nationale hongroise de 1848 et trouva la mort lors de la bataille de Segesvar. Il est également un représentant essentiel du courant romantique et du mouvements des nationalités dans l'Europe de la première moitié du XIXe siècle.

Son père Stevan Petrović (en hongrois István Petrovics) était slovaque (d'ascendance serbe) ; sa mère était Mária Hrúzová dont la langue maternelle était le slovaque. Il a eu une conscience hongroise de lui-même forte et notable, devenant le chef spirituel des groupes radicaux de la révolution, qui voulaient la totale indépendance vis-à-vis de la monarchie des Habsbourg et une Hongrie libre. Il écrivit une part de la plus grande poésie nationale de la Hongrie. Extrait de son poème, Nemzeti Dal (Chant national), intitulé Debout Hongrois en traduction littérale : Sur le Dieu des Hongrois Nous le jurons, Que nous ne serons esclaves Plus longtemps ! Ses œuvres : Jean Le Preux (1845)

A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten küldte Vezérül, a lángoszlopot. Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. – Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. (Pest, 1847. január.)